Délmagyarország, 2001. május (91. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-06 / 104. szám

II. STEFÁNIA SZOMBAT, 2001. MÁJUS 5. Darvasi László Samu bácsi Gyenes Kálmán: Zsidótemető „1944-ben édesapám halála után furcsa levelet kapott a fegyvemeki önkormányzat. A levélben azt közölték, hogy a német állam keresi dr. Schulc Sámuel egyenes ági örököseit, mert az úr nagy értékű ingatlant hagyott hátra Berlinben, örökös megjelölése nélkül. Az önkormányzat ideadta a levelet nekünk, mert mi is Schulcok vagyunk. Összeültek a rokonok, s a családi tanács engem bízott meg, nézzek utána, ki ez a bácsi. A szüleim már nem éltek. Idős rokonaink is alig voltak már, ráadásul korábban senki se említette, hogy Sámuel nevű rokon lenne a családban. A nagyszülők nemigen beszélhettek a nyugati rokonokról, bár később kiderült, mégis csak számosan vagyunk szerte a világban, nyugaton is, Németországban. A háború után az apámat a neve, és a származása miatt meghurcolták. Kényszermunkára vitték, mert svábok vagyunk. Úgy hogy a szüleink nem hogy nem beszéltek külföldi rokonokról, de még le is tagadták őket. Elkezdtem tehát keresgélni. Átvizsgáltam Fegyvemeken a két egyházi anyakönyvi nyilvántartást, úgy a római katolikust, mint a reformátust. Készségesek voltak mind a két hivatalban, de sem a születési, sem a halotti anyakönyvekben nem találtam Samu bácsi nyomát. Mert ekkor már csak így neveztem magamban, Samu bácsi. A keresztnevek alapján persze sejtettem, hogy zsidó családról van szó, Ignác, Sámuel, ilyen neveket a svábok nem igen adnak. A mi családunkban pedig száz évre visszamenőleg mindenki római katolikus volt. Több adatot otthon nem leltem, miközben egyre jobban izgatott az ügy. Fölutaztam tehát Budapestre a levéltárba, ahol számítógépen néztek utána Samu bácsinak. Azt mondták, valószínűleg a mai Szlovákig területén születhetett, ott anyakönyvezhették, az ugyancsak Fegyvernek nevű városkában. Azért javasolták, menjek át a Széchényi Könyvtárba és vizsgáljam át a tiszti címtárat is. Samu bácsinak valószínűleg, mondták valamilyen rangja volt. Jogász lehetett, vagy doktor. Átmentem tehát a Széchényi Könyvtárba. Nagyon készségesek voltak ott is. Tulajdonképpen abban a hitben mentem oda, hogy a mi családi Bálint László, a szegedi 1956-os események kutatója, cikkében olyan esetet tár fel, amely a kor különös visszásságaira mutat rá. 1956 október 23-án hajnalban, még a forradalom kitörése előtt, egy tivornyázó társaság megpróbálta ledönteni a szegedi Sztálin-szobrot. Noha a tettnek semmi köze nem volt a forradalomhoz, a „mulatság" főkolomposát ellenforradalmi tevékenységért ítélték el. F. István 1919-ben született, abban az évben, amelyben apja a magyarországi kommunista direktórium vörös hadseregének katonája volt. Bizonyára az apai érdemekre való tekintettel a háború után F. István a rendőri szolgálatra alkalmasnak ítéltek Szegeden. Ez az alkalmasság azonban csak 1948ig tartott, amikor a testülettől eltávolították, és nem politikai okok miatt. Kocsmáról kocsmára Az elcsapott rendőr F. István ekkor, s bizonyára már korábban is meglehetősen léha, kicsapongó életet élt, már-már mértéktelenül italozott. Törvényszerűen haladt a végzete felé, és a rend egykori őre közönséges bűnözővé vált. Először hatósági közeg elleni erőszakért, majd könnyű testi sértésért ítélték börtönbüntenevünk Magyarországon meglehetősen ritka. De a tiszti címtárban legalább ötven ugyanilyen nevű rangos embert találtam. Ám Samu bácsit nem találtam meg. S miután teljesen biztos voltam benne, hogy nem a mi családunkból származik, már nem érdekelt a vagyona. Érdekelt viszont az ember. Ki lehetett, mivel foglalkozhatott? Néhány hét múlva a húgommal elmentünk a Síp utcai izraelita egyházközösséghez, ahol kértük, hogy engedjenek be ben-, nünket. Nem volt egyszerű dolog ez, az épületet komolyan őrizték. A nyilvántartási részlegben aztán már könnyebben ment, mert ott azt mondták, ilyen és ilyen nevű zsidó rokonunkat keressük. így mondtuk, mert nem volt más lehetőségünk. A fiatal hölgy nézett ránk. lésre, ami azonban számára semmiféle visszatartó erőt nem jelentett. Kiszabadulásai után ott folytatta, ahol abbahagyta. Hol volt munkahelye, hol nem, egy ideig lakatosként, majd bányászként próbált szerencsét, később pedig alkalmi munkából tartotta fenn magát, illetve így teremtette elő a jószerivel mindennapos dorbézolásaihoz szükséges anyagiakat. Politikai nézetei szinte követhetetlenül ellentmondásosak és zavarosak voltak, ha voltak ilyenek egyáltalán. 1956. október 22-én az esti órákban F. István két hasonló cimborájával múlatta az időt a Takaréktár utcában egykor működött halászcsárdában Szegeden. Iszákos emberek volmegcsóválta fejét, kissé zárkózott lett, már ne haragudjanak, kérdezte, de zsidók maguk egyáltalán. Mondtuk, nem vagyunk azok, de mégis keressük a zsidó rokonunkat. Erre leültettek bennünket, egyszeriben nagyon kedvesek lettek. Legalább két óra hosszáig keresgéltek. A végén annyi adatot találtak, hogy valóban zsidó származású volt Samu bácsi, és az utolsó lakása a hatodik kerületi Lázár utcában volt. 1963-ban halt meg. Boldogok voltunk a húgommal, tulajdonképpen abba is hagyhattuk volna a keresést, de még sem hagytuk abba. Engem izgatott tovább Samu bácsi. Elmentem tehát a hatodik kerületi önkormányzathoz, ahol kértem egy halotti anyakönyv kivonati másolatot. Illetékbélyeget fizettem, sokat vártam, de nem tak, mindannyiukról tudták, ha egyszer elkezdik, nincs megállás. így aztán mentek, dülöngéltek bele az éjszakába ezen az estén is; az egyik vendéglőt követte a másik, míg végül az akkoriban legtovább nyitva tartó Jégkunyhóban kötöttek ki. Innen záróra után, úgy hajnali 4 óra felé - immár október 23án - tessékelték ki őket. Az Részegek voltak, eszükbe sem jutott hazamenni. Hangoskodva, ordibálva lökdösték egymást a Széchenyi tér felé, ahol F. István belebömbölte a csendes szegedi éjszakába: „Nemsokára én leszek Szeged rendőrkapitánya! " Amikor pedig a hídfőhöz értek, új ötlettel állt elő. „Menjünk, döntsük le a Sztálin-szobrot. tágítottam. Megtudtuk, hogy Samu bácsi a Kozma utcai temetőben van eltemetve. Akkor találtunk még egy Schulc Ignác nevű férfit, aki ugyancsak örökhagyó nélkül halt meg, szintén zsidó volt, és ő is a Kozma utcában volt eltemetve, valószínűleg Samu bácsi testvére lehetett. Néhány hónap múlva újra fölutaztunk Budapestre. Arra gondoltam, elmegyek a Kozma utcai temetőbe. Először mégis a lakásába mentünk. Csodálatos polgári ház volt, inkább villa, mintsem ház. Vagyis hát villa lehetett, egykor, régen. Mert már csak bérház volt, szokásos, kissé elhanyagolt pesti bérház, mindenfajta nációval, nagyon szegény emberekkel, megy egykét tehetősebbel. A bejárat fölött volt a Schulcok már málló viúgyis fölösleges!" A városi rendőrkapitányság akkoriban a Tisza Szálló épületében működött, oda is elhallatszott a részeg társaság hajnali hangoskodása. Néhány rendőr kiment értük és a színháznál előállították F. Istvánt és társait. Amikor elkezdődött az adatok felvétele és kihallgatásuk F. István szinte önkívületi állapotban dühöngeni kezdett s egyre azt kiabálta, hogy „elinjekcióztátok Sztálint, ezért felelni kell" majd lekapta az iroda ajtaját a diópántról és az őt kihallgató rendőrökre akarta borítani. Kelekótya handabandázása nyomán a rendőrök nemcsak azt látták, hogy részeg, még azt is okkal gondolták, talán nem is teljesen normális. Ezért jobbnak látták nem bajlódni velük és útjukra engedték őket. Irány a szobor! Az út pedig az eredeti elképzeléseknek megfelelően a Stefánián lévő Lenin-Sztálinszoborhoz vezetett, amely éjjel is teljes díszkivilágításban pompázott, biztonságúi pedig posztos rendőr vigyázta. F. István és társai megérkezve a szoborhoz, a rendőr tiltakozáseltes családi címre. Álló mókusok tartották össze elülső mancsaikat. A lakók nézegettek bennünket, végig mustráltak, mígnem egy kedves hölgy behívott magukhoz, hogy igen, igen, ő ismerte a bácsit, a jó Samu bácsit, egy idős magas, ősz hajú ember volt, és orvos. És régen az egész ház az övé volt. Aztán a házat államosították. Neki csak annyit hagytak, hogy a cselédlakás mosókonyhájának kamrájában meghúzhatta magát. De hiába lett megalázva idős korára, kedves, jó kedélyű ember maradt. Gyermekorvos volt. Magyar és cigány gyerekeket gyógyított egészen a haláláig. Hallgattam ezt az asszonyt, és nem tudom, miért, de egyre jobban szerettem Samu bácsit. Szinte a rokonomnak tartottam. A Kozma utcai temető kosával mit törődve nagy nehezen fölkapaszkodtak a talapzatra, majd eszeveszett szitkozódás közepette veselkedtek neki a Sztálin-szobor ledöntésének. Mindhiába. A kudarc után lemásztak valahogy a talpazatról és F. István „hévért! hévért!" kiáltásaira a bokrok között kezdtek kutatni az akkoriban használatos emelőszerkezet után, de helyette csak köveket találtak. Ezekkel kezdték döngetni, dobálni hol Sztálin, hol Lenin alakját, ekkor már válogatás nélkül. Az egyszem rendőr a három korhely és agresszív részeget képtelen volt jobb belátásra bírni, ezért elsietett erősítésért a rendőrkapitányságra. A túlerő végül győzedelmeskedett az egyre illumináltabb és mindinkább legyengült társaságon. Valahogy még ellökdösték őket a rendőrségi épületig, de mire odaértek, azok már kihallgathatatlan állapotba szenderültek. A fogdái alvás után október 23-án minden különösebb következmény nélkül elengedték őket. Ezen a napon kitört a forradalom. Hitelt érdemlő dokumentum szerint F. István „ellenvetkezett aztán, ahol a nyilvántartásban rá is leltek a sírjára. Először jártam ott, láttam a gazdagságot, az elmúlás pompáját, és láttam, hogy rombol az idő, s az enyészet. Sűrű liánnal és vadrózsával benőtt, gizgazos területen bóklásztunk. Fölosztottuk a területet a kollégáimmal, csatárláncban haladtunk, így kerestük Samu bácsi sírját. Végül a gazban és fölmagzó fűben megpillantottam egy fehéren ragyogó márvány emlékművet, rajta felirattal: dr. Schulc Sámuel főorvos. Mellette nyugodott a felesége Kalmár Ella. Gondoltam a fiát kivégezték, a fia neve az emlékmű másik oldalába volt bevésve, mártírhalált halt 1944-ben. Akkor már évek óta kutattam Samu bácsi után, s most megtaláltam. Komolyan meghatódtam. forradalmi cselekményekben nem vett részt", a forradalom alatt is élte az addig megszokott életét. A forradalom leverését követően azonban azt gondolta, hogy elérkezett az ő ideje és jelentkezett a kádári karhatalomba. A korábbi büntetései és életvitelének ismertsége miatt azonban a proletárdiktatúra fegyveres szolgálatára is alkalmatlannak tartották. Jelentkezését elutasították. Sőt még nagyobb baj is támadt körülötte. A megtorlás vaksága A megtorlás során ugyanis a politikai nyomozószerveknek a szakmai elvárásokon túl bizonyos politikai elvárásokat is teljesíteniük kellett. Bizonyítaniuk kellett például azt, hogy a forradalmárok között számottevő arányban vannak a tudatos osztályellenségek, a volt politikai elítéltek, egykori csendőrök, hajdani horthysta katonatisztek. A forradalom tisztaságát bemocskolandó pedig keresni-kutatni kellett a forradalmárok között a korábbi köztörvényes elítélteket, sőt ha kellett kreáltak is ilyeneket. Ennek az utóbbi törekvésÁlltam a sírnál, és arra gondoltam, nem is gondoltam, inkább azt éreztem, hogy az enyém is Samu bácsi. Mindeközben szorgalmasan leveleztem a pénzintézeti központtal és a német vagyonkezelési társasággal. Több levélváltás, több telefon volt. Megkeresett a német vagyonkezelési társaság Németországból, melyik ezt a berlini házat fenntartotta. Azt írták, hogy a pénzintézeti központ tájékoztatta őket arról, hogy én vagyok az örökös. Biztosítottak arról, ha nekik adom el a házat, akkor ők megtartják annak a műemlékjellegét, rendben tartják, és nem is bánom meg, mert ők a legjobbak a szakmában... stb. Nem igen tudtam mit kezdeni ezzel a levéllel, nem is érdekelt már. Fölhívtam a pénzintézeti központot, ahol azt mondták nekem, ezek a dolgok nem évülnek el, átadták az ügyet a Nemzeti Banknak, mert a vagyonkezelés időközben az ő feladatuk lett. Na, telefon a Nemzeti Banknak. Az ügyintézővel közöltem, hogy Samu bácsi nem rokon, és én már nem is akarok foglalkozni többé az üggyel. Érdekes módon ő mégis biztatott. Azt mondta, nagyon szeretné, ha nem hagynám abba keresést, talán mégis találunk valami valószínűsíthető családi kapcsolatot, egy picike szálat, amire építeni lehetne az igénylést, ők nekem minden segítséget megadnak. Szeretnénk, mondta a hölgy, ha én lennék a tulajdonos. Mire én azt válaszoltam, nem, ilyen kapocs nincsen. És hogy én nem tartok igényt a tulajdonra. Akkor már a második éve húzódott az ügy. Azt mondtam tehát, hogy elég volt. Nem érdekelt a vagyon. A hölgy mégis azt mondta, ne küldjek lemondó levelet, mert higgyem csak el, volt olyan eset a praxisukban, hogy valaki nem tudta ugyan meggyőzően bizonyítani a rokonsági fokot, mégis igényt tartott az örökségre, és végül meg is kapta azt. Ez engem megdöbbentett. Én ebbe nem akarok belemenni, mondtam. Erre meg a hölgy döbben meg. A lemondó levelet másnap megírtam, s ezzel egy dossziét az életemben lezártam. Amikor Samu bácsi sírjánál jártam, az ő szokásuk szerint pici kövecskét raktam a síremlékre. És mondtam egy imát érte, a mi szokásunk szerint. nek köszönhette F. István, hogy amikor 1957 márciusában a legnagyobb arányban folyt a forradalmárok őrizetbe helyezése, őt is internálták azzal az indokolással, hogy „egy alkalommal 10 liter borért megmászta a Lenin-Sztálin-szobrot". A megtorló intézkedés is, és maga az indokolása is ekkor még felemásra sikeredett. Ám ami késett, az nem múlott. A közbiztonsági őrizetet büntető eljárás követte F. István ellen, majd a Szeged Megyei Bíróság dr. Lippay László vezette büntető-megtorló tanácsa a B I. 1406/1957-6 számú ítéletében államellenes bűncselekmény izgatás - miatt 6 hónapi börtönbüntetésre ítélte. A részeges, garázda és verekedős korábbi köztörvényes elítélt F. Istvánról a bírósági ítélet indokolása megállapította: „A vádlott durva cselekménye volt az első Szegeden, amely a marxizmus-leninizmus klasszikus képviselői ellen irányult." így lett hát 1957 második felére mégis „ellenforradalmár" abból az F. Istvánból, aki 1956 októberében nem is volt forradalmár. F. István és társai imént említett szobordöntögetési kísérlete után 24 óra sem telt el, amikor október 23-ról 24-re virradóra forradalmi követelésre az éj leple alatt a Lenin-Sztálinszobrot Szegeden eltávolították. Bálint László Ellenforradalmár", aki nem is volt forradalmár A Sztálin-ellenes tivornya F. István Az alábbi történet főszereplőjének vezetéknevét csupán kezdőbetűjével jelölöm, amiért az olvasó megértését kérem. Konspirációm egyik oka az, hogy a történet egésze csak akkor válik tökéletesen érthetővé, ha egyes körülményeket a személyiségi jogokat is sértő módon kendőzetlenül feltárok. Másfelől pedig a főszereplő kilétének ismerete teljesen eltörpül a vele történtek furcsasága és jelentősége mellett. B. L.