Délmagyarország, 1995. február (85. évfolyam, 27-50. szám)

1995-02-18 / 42. szám

* FÜHl® CAíML Franciaországban (Neuilly) él. Ennek ellenére rendkívül tájékozott. Nem csak a magyar kül- és belpolitikai színtér eseményeiről, történéseiről tud mindent, hanem az európai folyamatok összefüggéseiről is. Hihetetlen történelmi ismeretei vannak. Meg tapasztalatai. A Nyugat is hibás a délszláv válságért... • Fejtő Ferenc, Párizsban élő történész, publicista, író nyilatkozik a Stefániának A 85 éves Fejtő Ferenc fiatalokat megszégyenítő memóriával rendelkezik és ügy beszél a Macsek, Mitterand. Churchill, Pompidou, Charles de Gaulle, s ki tudja még hány elnök-politikussal, meg jelentős történelmi személyiséggel való találkozásáról, mintha azok tegnap történtek volna. 1995. FEBRUÁR 18., SZOMBAT De honnan jött az elefánt? Személyes barátság fűzte József Attilához, Ignotus Pálhoz, ismerte Babitsot, Márait, Kassákot, Illyést, Miroslav Krlezsát. Azután 1938-ban elhagyta az országot. Zágráb felé vette az útját (anyai ágon horvát vér is csörgedezik az ereiben), s itt még interjút készttett a Népszavának Macsekkcl, a Cvetkovics-Macsek féle jugoszláv kormány miniszterelnökével. Innen Franciaországba emigrált, 1947-ig tudósította a Népszavát, 1949-ben az Esprit elmú folyóiratban publikált Rajk-per elleni Írásával szakított végleg a magyarországi politikai élettel, és egy ideig szülőföldjével is. Párizsban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A közelmúltban a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem doctor honoris causa cfmct adományozott a neves tudósnak. A vele készült interjúnk is itt készült. — Hogyan alakult az élete Franciaországban? — Tanultam, dolgoztam. Miután oklevelet szereztem, publicistaként kerestem a kenyerem. Sokáig voltam a francia távirati iroda tudósítója, elsősorban a kelet-európai országokban. Ez nyilvánvalóan azért történt (gy, mert ezt a területet ismerem a legjobban, családilag is .benne voltam" ebben a térségben, mégpedig úgy, hogy édesanyám horvát származása révén sok rokonom élt, s él ma is Horvátországban. A nyelvet is bfrtam, Igy később az sem volt véletlen, hogy a párizsi Politikai Tudományok Intézetében a szovjet és kelet-európai szemináriumok igazgatója lettem. — Mozgalmas volt az élete... — Csodát! Ötven éve lakom ugyanabban a lakásban és hatvan éve ugyanaz a feleségem... Én csak a szellemiekben szeretem a változatosságot, az új megismerését, a dinamikát. — Érzelmes utazás című könyvének első monáata Igy hangzik: „Túl vagyunk a batáron s valami ünnepélyes megköny• Fejtő Ferenc: Szerintem csak egy megoldási lehetőség van... nyebbülés-félét érzek, megkönnyebbülést, de korántsem minden szorongás nélkül." Mikor Irta le ezeket a sorokai? - Akkor, amikor emigráltam és 1938. június 27-én Gyékényesnél vonattal lépten át a határt. Aki ilyen lépésre szánja el magát, az szorong. Vagy fél. S én féltem. Annak ellenére, hogy papírjaim teljesen szabályosak voltak, amint ez a könyvemlxM ki is derül. — Az Érzelmes utazás először 1937-ben jelent meg. 53 év elteltével pedig újra kiadták, Budapesten. Ebhez Irt előszavában kimerítően foglalkozik távozásának körülményeivel és azzal is, bogy mennyire szereti Zágrábot, Ljubljanát, Dalmáciát, abol ma is otthon érzi magát, ugyanügy. mint ifjúkorában. A német költői idézi, mondván: Zwei Seelen Wobnen acb! in meinen Busen (Vagyis: két lélek lakozik ah! a keblemben. — A szerk. megj.). £ nézetét azóta is vallja? - Gyermekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kelljen szorítkoznia. Magyarnak, franciának, olasznak vagy angolnak vallom magam, mindazon nemzetek fiának, mely nemzetek kultúráját magamba sztvtam. — A Délszláv válság okai és következményei cfmű pécsi tudományos konferencián ön nagy sikerű nyitó előadást tartott e témáról. Sok figyelmet keltő megállapításáról a résztvevők körében később is vita zajlott. Például arról, bogy a szerb akadémikusok áltat 1986-ban kiadott Memorandum volt-e az elindítója a délszláv háborús lavinának. - A minden szerbnek egy államban kell élni tézist egy évvel később, hatalomra jutását kővetően, Milosevic Slobodan pártvezér is magáévá tette. Egyébként mindez mérlegelés kérdése. Merthogy: 1848. március 15-én a Talpra magyar volt-e az elindítója a forradalomnak? Tudjuk, hogy m dolog összetettebb. Itt is az. De, a döntő szerep ebben szerintem igazán az volt, hogy eszmeileg kikristályosodott az, amit én elsőként úgy neveztem, hogy nacionálkommunista ideológia. Ezzel a manifesztummal kezdődött Szerbiában, pontosabban a volt Jugoszláviában a felbomlást előidéző folyamat. — Egy felszólalásában igencsak ostorozta a Nyugatot, szemére vetve, A

homály az egész környékre ránehezedett. A bokrok ágai zúzmara súlya alatt bólogattak, a levegőben a köd sűrű, fehér örvényei kavarogtak. Megálltam az ösvényen és nagyot sóhajtottam, hátha leszakad a szivemről a ránehezedő furcsa nyomás. Féltem. Igenis féltem, de nem azért, mert a sűrű homály elfedte előlem a világot, ami egy képzeletben körém rajzolt három méter sugarú körön kfvül helyezkedett el, és ami akár el is süllyedhetett volna úgy, hogy észre sem veszem, nem is attól, hogy az egy hete tartó köd soha nem száll föl, hanem Tőle féltem. Erősebb volt nálam, igen, de gonoszabb is, fgy egyáltalán nem éreztem lelkifurdalást amiatt, hogy lesből támadok majd rá a homály mélyéről, mint valami sunyi démon. Lehúzódtam az ösvény mellett futó árokba, melyet sűrűn hogy tehetetlen a válságkezelésben, nem lépett közbe idejében és ezért fajult el ennyire a délszláv népek konfliktusa. - Valóban, így is gondolom. Nemrégiben egyik folyóiratban azt írtam, hogy a francia gcnérálisoknak általában azt hánytorgatják fel, hogy mindig az előző háború technikáját alkalmazzák...Ugyanezt mondhatnám a nyugati, tehát a francia, az angol és az amerikai diplomáciával kapcsolatban is. A tehetetlenség gyökerét abban látom, hogy egy 1989 után előállott világhelyzetben fellépő problémákat az 1945-ös jaltai mentalitással és technikával próbálták megoldani. - Ön szerint mi a megoldás a délszláv válság rendezésében? - Szerintem csak egyetlen megoldás van, s az a katonai.. De ez az én véleményem. Szerintem tárgyalásoktól nem lehet sokat várni, hacsak abban nem bfznak, hogy ha a jelenlegi helyzet folytassa, további elmérgesedése végülis Szerbia politikai összeomlásához és Milosevics elnök távozásához vezet. De a krízis megoldásának fő akadálya: Milosevics és köre, többnyire tábornokai. Véletlenül sem kereshető Karadzsics és szerb milicistáinak eltökéltségében. Ez számomra nem vitás. - A délvidéki magyarok autonómiatörekvései Nyugaton is ismertek. Ön szerint mennyire reálisak ezek? - Ezzel kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Tudniillik az autonómia emlegeáése a románok, a szlovákok és szerbek számára annyi, mintha vörös posztót lobogtatnának előttük, s azt hirdetik, hogy az autonómia koncepció nem más, mint a szeparatizmus kendőzetlen kinyilvánítása. Én már több politikusnak felvetettem az elmúlt időszakban, legutóbb például Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, hogy nem inkább az autonómia igazi tartalmának a megvalósítására kellene a hangsúlyt helyezni, mintsem az autonómia szóra?... -A Délvidék esetében is érvényes ez a megállapítás? - Igen. - Köszönöm a beszélgetést és jó egészséget k Ivánok! Kisimre Ferenc Zoltán Csaba benőtt a növényzet. A kökény tüskéi megszaggatták a ruhámat, fölhasogatták az arcomon a bórt. Az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a döntő pillanatban a tüskék nem engednek majd kitörni, leszorítanak az árok aljára és ha rosszra fordul a helyzet, még menekülni sem tudok. Elűztem a baljós gondolatokat és egy fagytól zörgő fűcsomót húztam az arcom elé. Jól láttam az ösvényt, ami most a szememmel egy magasságban futott, ám aki az ösvényen haladt, aligha vehetett észre engem. Markom rászorult a vasvilla fényesre kopott nyelére, a hideg lassan bekúszott a ruhám alá. A fiatal elefánt a Széchenyi tér Nagyposta felőli oldalán üldögélt, a nyilvános WC mögött, a csenevész bokrocskák takarásában és jókedvűen nézelődött. Vidáman lóbálta bele a világba ormányos nagy fejét, és várta, hogy történjen végre valami legalább kicsikét izgalmas doiog, mert az igazat megvallva, kezdett unatkozni. Egyszer csak egy hálósipkás pasi battyogott be a szobrot körülölelő füves részre. Mellette lógó füleivel üres tejfölös kupát terelgető borús képű kutya ballagott. A fiatal elefánt örvendezve felcsavarintotta, majd lekonyította néhányszor gurigányi ormányát, hogy navégrevalamilátnivaló. A pasi lehajolt, hálósipkájának bojtja szörcsögve toccsant bele egy tócsa közepébe, s egy szempillantás alatt magába szivornyálta a posványos tócsavizet. A pasi egy fadarabbal a kezében egyenesedett fel, és mivel a megnövekedett súlyú bojt zavarba hozta a nyakizmait, ferdén tartott fejjel pöködte meg a fát, majd a kutya gombóc orra elé kínálta. A kutya egykedvűen paskolgatta ide-oda füleivel a tejfölös kupát és oda se fütyült a fadarabra. A pasi rándított egyet a vállán, aztán jó messzire elhajította a botot. - Mi az bratyó, égette a kezed, hogy ilyen dög messzire dobtad? - nézett a kutya a pasira és elporoszkált a bot után. Miután visszahozta, a pasi megint eldobta. A kutya furcsán nézett rá, mert Aztán meghallottam a lépteit. Még nem láttam, mégis tudtam, hogy fölsz.egett fejjel, félelem nélkül közeledik és talán éppen arra emlékezik, hogy miként bánt el velem legutóbb. Robusztus alakja apránként bukkant elő a homályból. Előbb csak torz, sötét folt volt, sokkal rémísztőbb, mint azután, hogy a részletek is előtűntek. Pont egy vonalban volt velem, amikor tétovázás fogott el. Talán nem is teszek semmit, ha az utolsó pillanatban nem fordítja felém a fejét. Egyenesen rám nézett, mintha tudta volna, hogy ott lapulok az árok alján. Mint valami emlékezete szerint egy órája még nem volt semmi baja, most meg az a legfőbb gondja, hogy minél messzebbre hajítsa azt a nyúves botot. Ennek ellenére visszahozta és a pasi természetesen újra eldobta. A kutya most már megelégelte a dolgot, leült a pasi elé és ezt ugatta neki: - Menjél a fenébe, te, értelmetlen. Ha kell az a hülye bot, akkor ne hajigáljad el folyton. A pasi az ugatásból arra következtetett, hogy a kutya kezdi élvezni ezt a talányos játékot, úgyhogy ha ez még egyáltalán lehetséges, még messzibbre hajigálta a botot. A fiatal elefánt közben a bokorban az oldalára borult, ormányát ütközésig a szájába gyömöszölte, nehogy meghallják a nevetését. De aztán egyszer csak elkomolyodott, kiköpte az ormányát, és láthatóan elpirult a szégyentől. A következő pillanatban meg már robogott is kifelé a bokrok közül, derékon kapta az éppen hajítani készülő pasit, majd kecses ívben átlódftotta a Nagyposta épülete fölött, bele a szökőkút hűvös vizébe. - Jó dobás volt - vakarta meg a füle tövét a kutya és gyanakodva méregette az elefántot, merthogy ez is hajigál, meg még ormánya is van. - Nyugi, pajtás, kár lenne visszahozni - oszlatta szét a kutya gyanúját az elefánt, aztán elballagtak az ellenkező irányba tulipánfát nézni. Bányász J. István rugó, úgy löktem ki magam, a vasvillát magam elé tartva. Ó is felém lendült, de már késón. A villa fokai a torkába fúródtak. Próbált volna szabadulni tőlük, de én egyre csak nyomtam a nyelet, teljes erómból, mlg végül sikerült ót a földhöz szögeznem. Percek múltán végezte csak be. Vérben úszó szemei kifordultak, csatakos bundája tompán csillogott a ködben, hegyes fogai kilógtak vicsorba torzult pofájából. Miután kihúztam belőle a villát, még egy darabig figyeltem, az élet jeleit keresve rajta, aztán lassan elhátráltam a kutya tetemétől, de le nem vettem róla a szemem mindaddig, amíg el nem fedte előlem a köd. Akkor futásnak eredtem és rohantam egészen hazáig és csak remélni tudtam, hogy az apám nem náspángol el túlságosan, amiért lekéstem a vasárnapi ebédet. Háy János Lányrepiilö Valami apró, kis isten kérte, vele menjek, de én nem. Repülni fogunk - mondta, s én egy lépést sem te tettem érte. Szivéhez bújhatott volna a nyelvem, melléhez bújhatott volna az orrom, lehettem volna a meleg bőre, lehettem volna a nyála és a véreValami apró kis isten, surrant ki belőlem, ropogott a térde, az ablak fölött az égen, s túl messze volt már, mikor nyúltam érte. A homályban