Délmagyarország, 1992. március (82. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-10 / 59. szám

Csonka kereszt a templomon Kiibekházának 1853 óta, tehát idestova 140 esztendeje van plébániája - Lohmann Ferenc plébános azonban még csak néhány hónapja szolgálja az egyházközséget. Ezt megelőzően 25 évig Kiszomboron munkálkodott, ahol nagy megbecsülésnek és tiszteletnek örvendett. „E faluból helyezett át helycserével a Főpásztor Kübekházára, e Szt. István, első szent királyunk oltalma alá helyezett faluba " - írta bemutatkozásként a helyi lapban, ahová egyébként rendszeresen publikál. Ebben az írásában programot is adott. „Elsőfeladatunk az, hogy hitünk jelét, a keresztet, és a villámhárítót templomunk tornyán rendbehozassuk" - olvasom. A templom történetéről annyit: 1879. augusztus 17-én tették le alapkövét, s rá nem egészen tíz hónapra, 1880. június 9-én került föl a 33 méter magas toronyra a kereszt - az a kereszt, amelynek törött vízszintes szára most javításra szorul. Ez remélhetőleg sikerül: a várhatóan 80 ezer forintos költség felét ugyanis az önkormányzat átvállalta. A keresztnek, mint az egyház legfőbb szimbólumnak a helyreállítása azonban csak az első lépés azon az úton, amelyet Lohmann tiszteletes úr kijelölt magának. „Missziós feladatnak tekintem azt, hogy ideküldtek: mint lelkipásztornak ki kell vennem részemet a nevelésből, hiszen lelki alap nélkül nem lehetséges a közösségért való összefogás. Nagyon fontosnak tartom a hittanoktatás föllendítését. De a legelső a család, hogy a gyereket bizonyos kor után már felnőttként kezeljék" - fogalmazta meg hitvallását, amikor meglátogattam. Aztán mankójára támaszkodva - egy évvel ezelőtti combnyakcsonttörése nehezen gyógyul kikísért a paplak fenyőkkel áldott udvarába, és ezekkel a szavakkal bocsátott utamra: „nem szabad lecsillapítani szívünkben az Isten utáni vágyat." KEDD, 1992. MÁRC. 10. HETEDHÉT HATÁRON 7 Kezdetben volt Kübeckháza... ... de még korábban vala Csanád vezér, feje a Csanád nemzetségnek, aki széles e vidéket birtokolta, miután leverte Ajtonyt, a hatalmas fejedelmet. A legenda szerint épp itt, a inai Kübekházától nem messze fogadta meg István vezére Szent Györgynek az első, vesztes csatát követően, hogy ha győzelmet arat Ajtony felett, monostort alapít imája helyén. ígéretét betartotta, de nemcsak monostort, hanem falvakat is alapított a mai Kübekháza területén, azon a területen, amelyet a török hódoltság után mint pusztát adnak haszonbérbe, s ahol 1723-ban, a Temesi Bánság idejében a Szeged-Temesvár főútvonal egyik Posthausát (postaállomását) találjuk. Honnan e különös hangzású név? A 100 éves Kübekháza (1844-1944) című könyvben (szerzője Juhász Kálmán, a falu egykori plébánosa) azt olvashatjuk, hogy az V. Ferdinánd által 1840-ben az udvari kamara elnökévé kinevezett Kari Friedrich Freiherr Kübeck von Kübauról kapta nevét a község. (A morvaországi Iglauban született iparosfiú, aki saját szorgalmából emelkedett egyre följebb és följebb a ranglétrán - 1850. november l-jével a birodalmi tanács elnökévé nevezte ki a császár -, talán nem is nagyon tudta, hol van a nevét viselő falu. Halála azonban, bár tragikus módon, mégiscsak kapcsolódik annak történetéhez: a kiváló hivatalnokot ugyanaz az 1855-ös, nagy kolerajárvány vitte sírba, amely Kúbekházát is végigpusztította.) Jövő ősszel lesz egyébként másfélszáz esztendeje, hogy a kincstár elhatározta Kú bekháza alapítását. A telepítés az 1844-es esztendő tavaszán kezdődik: fakereszteket állítanak föl a templomnak és a temetőnek kijelölt helyen, jelezve, hogy római katolikus népesség fog itt letelepedni. Mégpedig tizenhatholdas bérlőként, húszéves szerződéssel, amelynek értelmében három holdon tartoznak felesgazdálkodásban dohányt termelni, a többi 13 hold után pedig holdanként 4 forint haszonbért fizetni. Később éppen a dohánytermesztés áldozatul esik a központi szabályozásnak, holott már a község alapítása előti időkben is ezt a növényt termesztették errefelé, még később, 1916-ban, 36 éves örökváltság-fizetés után pedig tulajdonossá válnak az addigi bérlők. Rá két évre, 1918 novemberében következett a hároméves szerb megszállás, mely szinte jelképesen a a templom és a falu védőszentjének, Szent Istvánnak augusztusi napjáig tartott. A község mellett 1924 óta van hármashatár: akkor engedték át a szerbek Romániának Őbébát, ahonnan áthallatszik a déli harangszó. Trianont nagyon megsínylette Kübekháza: az 1867-ben megépített, de az impériumváltással jelentőségét vesztett TemesvárSzeged vasútvonal valamikor mindössze négy kilométerre volt a községtől, a falut Kiszomborral összekötő földes út idegen kézre került. Igencsak szükség volt tehát arra a műútra, amely 1926-ban készült el, jórészt diósadi Bodó János torontáli országgyűlési képviselő közbenjárására Szőreg és Kübekháza között, s amelyen nemsokára megindult az autóbuszközlekedés is. Aztán 1940-ben még egy szilárd burkolatú út épült Klárafalva felé, amelyen át el lehetett jutni Makóra is. Kitelepítés Talán a háború és az azt követő német kitelepítés tekinthető a község történetében cezúrának. Három évvel később, 1949-ben vezetik be a villanyt a faluba, de ez már a beszolgáltatások korszaka, amikor az emberek elvándoroltak a mezőgazdaságból - főként innen, a háború után nem fejlesztett déli végekről, annak is a legeldugottabb csücskéből, amelyet még megközelíteni is nehéz akkoriban: Kübekházára például a „láncos kutya'-időszakban csak határsávigazolással lehetett bejutni. A jelenlegi mintegy 1500 lakos döntő többsége Szegedre jár dolgozni, mert munkalehetőség helyben csak az önkormányzati intézményeknél, illetve a Tisza-Maros Szög Mgtsznél kínálkozik. A munkanélküliek száma 67. Az önkormányzatról annyit: ebben az évben a pénzmegtakarítással együtt 34 millió 736 ezer forinttal gazdálkodhat a testület, ebből az intézményekre 23 milliót költenek (az oktatásra 12 milliót); a rendőrlakás felújítására 1,6 millió forintot szánnak - eddig ugyanis csak Szegedről járt ki rendőr, de az önkormányzat a romló közbiztonság miatt szeretné, ha helyben lakna a körzeti megbízott. Körben áll... ... illetve körbeállnak a kislányok és a kisfiúk a kübckházi főtér templom melletti játszóterén, a simogató napfénnyel áldott, gyönyörű kora tavaszi időben. Akkor készült egyébként másik képünk is, épp az iskola tetejéről. Az iskola mellett ott az óvoda - szinte jelképesen, egy helyen nevelkednek hát kicsik és nagyobbak, Kübekháza jövője. Ez a jövő talán pontosan olyan szép és szabályos lesz, mint amilyen szabályos kör alakú maga a főtér, s mint amilyennek az egész falut, talán az egész életet gondolták egykoron azok a mérnökemberek, akik gondos, biztos kézzel megrajzolták, megtervezték Kü bekháza alaprajzát. A községét, ahová aztán hamarosan megérkeztek az első telepesek, hogy a vonalzóval húzott, egymásra merőleges és egymással párhuzamos utcákban házakat emeljenek. Nyílegyenesek ezek az utcák. Talán azért, mert valamikor úgy tűnt, minden határozottan és egyenesen halad valamiféle boldog jövendő, valamiféle racionálisan megfogalmazható végcél felé - de aztán mindezeket az emelt homlokkal kigondolt egyeneseket csúf, kacskaringós, kibogozhatatlan indák szövevényévé változtatta a történelem, s ebből az áthatolhatatlan dzsungelből csak nagyon későn szabadulhattunk meg, ha egyáltalán megszabadulhattunk. De minderről ezek az utcák nem tudnak, sem a főtér, és a főtéren tornászó gyerekek sem. A fénykép megörökítette pillanat lendülete, a formák szabályossága - mindez már egy másik időt feltételez. Valami reményt adó - eljövendő - jövő időt. Ahogyan megtörtént \ Kübekházára alapítása után hét esztendővel, 1851-ben költöztek az első német családok: 1853-ban 40-50, három évvel később már mintegy 80 sváb família lakott a helységben. A húszas évek végén a 2048 lakosból 580 volt német. A sváb lakosság valamikori gazdasági-kulturális súlya indokolta, hogy amikor anyagot gyűjtöttem a községben, szerettem volna beszélni valakivel, aki a háború utáni kitelepítés után ittmaradt a községben, és beszéli is a német nyelvet. Egyedül a 69 éves Szeredi Andrásnét, született Dinesz Annát találtam. Kértem, mondja el az életét - aztán csak hallgattam, s bár jelen voltam, néha kérdeztem is, mégis úgy kopogtak körülöttem mondatai, mint valami időn és téren kívüli világból hozzánk készülődő nagy vihar első, nehéz esőcseppjei. „Éde sapám magyar - az ő apja ugyan sváb, de maga már nem tudott németül -, édesanyám pedig sváb származású volt. A vesszőfonástól és libatöméstől kezdve a dinnyézésig mindennel foglalkoztak, volt szőlőjük is, előbb csak bérben, majd '28-tól saját tulajdonukban. A háború előtt jól megvoltak egymással németek és magyarok: a gazdag sváboknál már a kora tavaszi időktől kezdve lehetett munkát találni. A magyarok között is akadtak jómódúak, de a németek gazdagabbak voltak. A harmincas években változott a helyzet: egyszer kirvajkor, az Erzsébet-napi német búcsúkor egy sváb ki akart röpíteni a sváb kocsmából, mivel egy magyar legény udvarolt nekem, aki félig német leány voltam többet soha nem fogtam meg a sváb kocsma kilincsét. Édesapám nem lépett be a Bundba sem, ő magyarnak tartotta magát. Sokan mondták neki, hogy Stefán, de ő mindig csak a Dinesz Pista maradt. Az a fiú, akiről beszéltem, már 1939-ben eljegyzett, de csak 1944. január 9-én tudtunk megesküdni, amikor hazajött szabadságra. Utána megint elvitték, ugyanakkor édesapámat is, úgyhogy férfi nélkül maradt a ház. Majdnem egy évvel az esküvő után, január 4-én - emlékszem, éppen disznót vágtunk - jött a kisbíró, hogy három napi hideg élelemmel menjek a községházára. Ott az oroszok azt mondták, visznek minket Kecskemétre vagy Félegyházára sebesülteket ápolni. Aztán először parasztszekereken a szegedi Zsótér-házba szállítottak bennünket, majd vasúton Kecelre, ahol két-három napig várakoztunk, mind a négyezren: hartaiak, császártöltésiek, szentivániak, szegediek. Sokan közülük nem is tudtak németül, csak a nevük volt németes hangzású. Aztán elindult a vonat, és január végén, retenetes hóban és hidegben megérkeztünk Ukrajnába, az Anyenka-bányavidékre, Krivojrogba. A lágerben volt egy magyar orvos, aki a Szeged környékieket szárnya alá vette: először varrodában dolgoztunk, de onnan kitettek, mert valaki lopott és ránk fogták, majd a tábori kórházba kerültünk. Én egy Mari nevű hartai lánnyal voltam együtt: primitív körülmények között feküdtek ott szegény betegek, nagyon sajnáltam őket, de nem tudtam nekik mit adni. Három deka cukor, fél kiló kenyér, kása, káposzta, uborkaleves, ezt kaptuk naponta. A '46-os nagy tífuszjárvány idején nekünk is segíteni kellett volna felrakni a kocsira a halottakat, amikor éjszaka jött egy öreg orosz, kocsival, de mindig elbújtunk a fürdő melletti nagy szárítóba, a földig érőlepedők közé. Egyszer aztán elegünk lett, föllázadtunk Marival, és nem mentünk be este tízre dolgozni. Jött az orosz doktornő - éjjel fél kettőkor már a bányában voltunk. Óriási bánya volt, talán nagyobb területen, mint Kübekháza! Először szenet lapátoltunk szalagra, majd egy másik helyen villamos hordta hozzám a köveket, emlékszem, a 23-as villamos, 11 csille volt utánakötve, nekem azokat át kellett akasztanom egy drótkötélpályára. Egyszer, amikor fölakasztottam a csilléket, rettenetesen különös zajt hallottam: elszakadt a drótkötél. Odahúzódtam a falhoz, de nagyon kevés helyem volt, és a visszazúduló csillék keresztülmentek a lábamon. Kórházba kerültem, majd 1947-ben hazahoztak bennünket: engem Máramarosszigetre vittek mint beteget. Ott talált meg a férjem - aki szintén kint volt táborban, a Krím-félszigeten, de hamarabb hazajött, mint én - a Vöröskereszt segítségével. Pesten találkoztunk aztán, odajött a kórházba értem, pedig én akkor már haza sem akartam jönni azzal az amputált lábammal. A szüleim hívtak ki Németországba - mert közben, míg én kinn voltam, őket kitelepítették. Még a Szovjetunióban megtudtam anyám leveleiből, hogy ők már Würzburgban vannak. Szegény anyámnak egyedül kellett átélnie, mert mind a két férfi a fronton volt, amikor elvittek minden gazdasági felszerelést - ami pedig még volt, azt 1946 májusában, a kitelepítéskor vitték el. Egy tehén maradt csak, azt adtuk el, mikor hazajöttünk, hogy nekem műlábát tudjunk csináltatni. Szegeden a Vöröskereszt fogadott bennünket, bablevessel meg húsz forinttal. A férjem egy év múlva meghalt. A tengerparti lágerben rengeteget dolgoztak esőben, sokszor volt tüdőgyulladása. Amikor hazajött és futballozni kezdett, egyszer egy meccsen megint megfázott, és tüdővérzést kapott. Hiába küldték aztán a szüleim Németországból műmézbe rejtve a Streptomicint, nemsokára meghalt. Itt maradtam egyedül. Utána kerültem össze a mostani párommal, a második férjemmel. Egy kislányunk született, de nehezen, mert ott kint a táborban mindenféle injekciókat kaptunk, végül aztán egy szegedi orvos segített rajtam. Nagyon sokat dolgoztunk: engem a férjem kivitt a biciklivázon kapálni ott volt a földünk végében pont a hármashatárkő -, ő meg ment dolgozni traktorra. Három évig dolgozott a nyitott traktoron, de nem bírta: hiába csináltam neki egy régi paplanból lábzsákot, a dereka megfájósodott. így-került hivatalsegédnek a tanácsra. De hiába .dolgozott ő a tanácson, én sohasem kértem segélyt, nyugdíjat meg nem kaptam, csak 1959-től, először havi kilencven forintot. Aztán később ez is emelkedett, mostanra már elérte a tízezret. De kérni sohasem kértem. A szüleimet is 1959-ben láttam először viszont, akkor jöhettek csak haza, előbb egy hétre, de akkor még úgy kellett engedély nélkül ide leutazniuk, később aztán már jöhettek rendesen, útlevéllel. Szegény apámat nagyon megviselték a csapások, '62-ben meghalt szívbajban, utána édesanyám minden évben hazajött, végül már egész nyárra. Itt is halt meg, '75 szeptemberében: édesapám kint van eltemetve, de anyám a hazai földben nyugszik, itthon, a kübekházi temetőben." Az oldalt Pozsik László írta. Fotó: Schmidt Andrea.