Délmagyarország, 1989. november (79. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

1989. november 11., szombat 332 DM1 mqgqzm S ajgó emlékek szabadulnak fel lelkemből, ha csak Erdély ne­vének említését hallom. Sajgó — mondom, mert a régmúlt szép emlékeimet a kétségek egyre sűrűbb és egyre vigasztalanabb sötét felhői borítják.. 1915 nyarán tettem először lába­mat Erdély földjére. Azaz csak tet­tem volna, ha a brassói Cenk-tetón a pólyából kivettek volna. így elsőbben csak ennek a földnek magyar levegő­jét szívhattam be, mint csecsemő. Hosszú idő után, 1934-ben léphettem újra erre a földre. Boldog fiatalságom hónapjait tölthettem a rokon, szebeni szászok barátságos környezetében. Szebbnél szebb ismeretszerző utak következtek. A Déli Kárpátok egé­szen a Bucsecsig. A Negoj „megmá­szása". Szebeni és brassói havasok. Szászsebes, Fpgaras, Medgyes, s kü­lönösen Vízakna jelentettek új élmé­nyeket. Utóbbihoz nem utolsósorban járultak hozzá az öröklött 48-as áhíta­tok, mely itt fogott el, a „kis szürke ember" dicsőséges csatái egykori színhelyén. Nagyszebenben nagyné­ném elbeszéléséből értesültem arról, hogy az 1849 februárjában a sós ak­nába hányt elesett honvédek közt volt egyik rokonunk, egy Sebes (Schebesch) nevezetű (!?), amikor is a „konzervált sóhonvédek" 1890. jú­lius 3-án egy felhőszakadás következ­tében a sós víz által romlatlan állapot­ban előúsztak. Két év múlva utaztam újra keresz­tül Erdélyen. Giurgiu —Buka­rest — Ploiesti — Brassó—Nagysze­ben —Tordai-hasadék — Kolozsvár útirányban. A II. világháború közepette, négy évig éltem a kincses város falai közt. Kolozsvárt tartom második szülővá­rosomnak. (Első gyermekem szülő­helye is ez a város). 48 hónapos katonai szolgálatom „szüneteiben", egyetemi munkatársaim s ifjú bará­taim körében ismerhettem meg a visszatért Erdély csodálatos, addig még nem ismert szépségeit. A Gyil­kos tó, Cohárd.Szt. Anna tó, a Békés szoros, a kolozsvári Szénafüvek, a Mezőség, Rév szoros, Jád völgye, a Király-hágó, Csúcsa stb. botanikai kirándulásaink felejthetetlen állomá­sai. Lóháton jártuk be a székely ha­vasokat (Öcsém, Nagy-Hagymás, Vithavas, Balánbánya, Lucs lápja, gyergyói havasok stb.) S a felejthetetlen találkozás az Egyeskó menedékházában Márton Bá'-val, a székely becsületesség min­taképével, aki két napig gyalogolva hozta utánunk a menedékházban fe­lejtett fényképezőgépemet. A hely­szűke nem engedi meg a bővebb felsorolást. Négy éven keresztül hall­gathattam ennek a földnek, Erdély északi részének szíve dobbanását. Jártam a Keleti Kárpátokban, a Rad­nai havasokban s a Meszes hegység­ben. Jártam olyan helyeken, ahol a községnek csak egyetlen tagja, a bí­rája tudott velünk magyarul beszélni. Macskamezón megcsodálhattam ere­detiben a románok népi táncát, mely­nek zenéjében Bartók „Medvetánc"­át véltem felismerni. Legszívesebben azonban a baráti körömre s ifjúságom legszebb éveire emlékszem vissza. A házsongárdi te­metó mellett, a Petőfi utcában, a Gábor Áron diákotthonban laktam az első években. Amire legbüszkébb voltam s va­gyok ma is: Engem különösképp nem tekintet­tek a fiatalok ún. „ejtöernyós"-nek, vagy „bészivárgott"-nak, hanem ve­lük egyenrangú magyar ifjúnak. S ez pedig nagy szó volt akkoriban. Kor­mányzatunk nem tudta túltenni ma­gát azon, hogy az anyaországiakat az erdélyiek rovására némi előnyben ré­szesítse. Szobatársaim — akik közül ma­napság nem egy az erdélyi magyar élet kiválósága közé tartozik — első­sorban a „világcsavargót," a magyar tartalékos tisztet tisztelték bennem, nekem viszont elbeszéléseik tetszet­tek a „román impérium" idejéből. Hadd jegyezzek ide néhányat, amelyből olykor az elnyomott ma­gyar kisebbségi diák hazaszereteté­nek elfojtott lángjai lobognak föl. Létay Lajos, a költö mesélte el, hogy a kolozsvári magyar ifjúság leg­kedvesebb napja a május 10-ei, a román nemzeti ünnep volt, az ún. „zecse máj". Hogy miért? Mint Lali elmondta, azért, mert nemzeti ünnep lévén, a magyar konzulátus épületére ki kel­lett tűzni a magyar zászlót. Nosza... Volt is nagy járás-kelés. Kolozsvár összes magyar diákja, ha nem is cso­portosan, de egyenként vagy párosá­val elvonult azon a napon a ház elótt. Valódi néma tüntetés volt ez! Szabó Gyuri (ma egyetemi tanár) egyik párizsi tanulmányi kirándulását mesélte el. A Bois de Boulogne-ban esett meg. hogy a magyar diákok, amikor rájuk kerekedett a nyomasztó érzés, nem látván nyilvános helyet a közelben, a park gyepjére vizeltek. Rögtön ott termett a parkőr, s mikor megtudta, honnan valók, azonnal szi­dalmazni kezdte a magyarokat. — Csakhogy kérem, mi nem ma­gyarok vagyunk, hanem románok... felelték Gyuriék egybehangzóan, hogy mentsék a magyar becsületet. Szabó Laci barátom (jelenleg Los Angelesben városi könyvtáros, le­nyomta a kötelező szolgálatot a ro­mán királyi hadseregben, ahol, mint mondotta, a „román zupás" megkü­lönböztetett tisztelettel bánt a ma­gyar diákokkal. Igaz, az őrmester nálunk is használt cifra kifejezéseket a lusta katonát illetően. Pl.: „lúgos k...a, laktanyás k...a, sírós k...a stb. Ami pedig a román őrmestert illeti, annál a káromkodás non plus ultrája volt az ügyetlenkedő magyar diák felé: — Kurvá revizionist! (Kurva és revizionista). Hogy milyen a mai kolozsvári ifjú­ság helyzete? Erről, hiába várom a jelentést a „Vasárnapi Újság" részé­ről. Bár Rapcsányi László ígérte, hogy nemsokára erre is sor kerü!(!?). A kolozsvári tanárképzős diáklá­nyok közül két csinos colleginára em­lékszem. Az egyiket Cri^un Editnek hívták, a másik a Doina volt... Csak így hívtuk őt. Mind a ketten kitűnően beszélték magyar nyelvün­ket. Szépek voltak, sokan szerelme­sek lettünk beléjük. (Magam is titok­ban, bár akkor már eljegyzett vőle­gény voltam). Egyik egyetemi mun­katársam s barátom, H. Zoltán nem­csak beleszeretett a csinos Doinába, de el is jegyezte. Doina mindig ve­lünk volt kirándulásainkon. Jelen voltam aztán Zoltán eljegyzési ün­nepségén is. Doina szülei is nagy szeretettel fogadták a magyar kutatót házukba. Aztán elkövetkezett a tragikus nap: 1944. szeptember 20. El kellett hagynunk Erdélyt. (A szovjet hadsereg már Tordán volt. Mint értesültem, magyar alakulatok rövid időre bevonultak oda, de a fogadtatás a „fehér ruhás kislányok­kal" ezúttal már elmaradt...) Ha jól emlékszem, éppen a Szep­tember 20-a útján döcögött velünk végig — helyesebben a csomagjaink­kal, mert mi az apostolok lovát vettük igénybe — a botanikus kert egyfo­gatú konflisa (amit kirándulásokra használtunk ez ideig) egy szál gebéjé­vel. melyet Sztálinnak becéztünk. Doina kísért ki bennünket a város határáig, ahol fájdalmas búcsút vett vőlegényétől. Többé nem látták egymást... Én hazakerültem szülővárosomba, de a S. A. S. behívó már várt reám. Utolsó állomásom hazámban Sopron volt, ahol egy rádiós alakulatnak pk­ja voltam. Áz összeomlás után, a szovjet hadifogság helyett a „gyáva hősök" szerepét vállaltam, az új vize­ken a „részeg evezősök" szerepét. Kényszerű tagja voltam annak a sok magyarnak, akik idegen nap alatt vetettek árnyékot, de megmaradtak s visszatértek erre a földre magyarnak. Barátomat, Zoltánt német alakulat Nyugatra kényszerítette. A nagy ese­mények kergették, mint a vihar a levelet. Először Érsekújvárról, az ot­tani kiképzőtáborból kaptam tőle le­velet. Megírta, hogy Doinától októ­ber 4-én kapott értesítést utoljára. Akkoriban már meleg napok voltak Kolozsvárott. Gyakran ropogott a géppuska, riadó volt éjjel-nappal, he­ves légiharcokkal. Utolsó, hozzám írt levelében, melyet tábori postával küldött Bautzenböl, 1944. december 10-ei keltezéssel már szomorúan em­lékszik vissza a kolozsvári, egyre tá­volabbnak túnó időkre, mint valami „mennyországi eseményekre". Aki­től levelet várt, annak sorai már nem juthattak el hozzá. Úgy hírlik, valahol elesett, korház­ban halt meg (!?) Passauban van eltemetve. 1956 október elején jártam újból Kolozsvárott. Akkor azt az értesítést kaptam, hogy Doina sokáig várt, az­tán férjhez ment egy román férfihoz. így végződött a magyar fiú s a román leány szomorú története. 1944 óta Erdélyben is felnőtt egy újabb nemzedék. Itthoni magyarsá­gunk szeme velük sír és nevet... Hiszen a történelem keserűsége — s ez a legfájóbb — azóta sem enyhült, mint az erdélyi magyarság — s bele­értve legértékesebb kincsünket, az ifjúságunkat — helyzete sem. Bizo­nyára közülük is egyre többen hagy­ják el az őseik földjét. A legszebb magyar temetőben, a házsongárdi te­metőben pusztulnak a magyar fejfák, s szaporodik a román sírok száma is, a jelenlegi népesedés arányában. Amikor, felnőttként, először jár­tam Erdélyben, magam szemével lát­tam a román nyelvű feliratot az iro­dák falán: — Uraim! Csak románul beszél­jünk! Akkor még főleg a nyelvünk volt veszélyben. Ma már tudjuk: MIN­DEN! Ósi kultúránk emlékei, múl­tunk, jelenünk s jövőnk is! Ma már forrófejű román fiatalok (?) törnek be a Farkas-utcai ősi temp­lomba, s beordíthatnak: — Hé! Hallgassatok már el ezen az átkozott nyelven! Menjetek Buda­pestre prédikálni! Az értelmetlen gyűlölet lángjai egyre magasabbra csapnak. Csak itt­ott szökik föl néhány reménysugár. Erdélyben már nemcsak a magyar nem beszélhet saját nyelvén, de a román népesség közt is egyre több. aki hallgat, de csak azért nem beszél, mert a szónál elónyösebb a hallga­tás... A román írók, költök közt egyre több olyan akad. mint Ana Blandiana és sok szó esik mostanság egy Doina Cornea asszonyról, a nyugalmazott tanárnőről, aki arról nevezetes, hogy gyakran eltűnik lakásáról, gyakran inzultálják... Erdélyben élő összes Anák és Doi­nák, az itthoni magyarság szíve mele­gével köszönt és együtt érez Veletek! CSONGOR GYŐZŐ Beck Mihály köszöntése Véletlen, hogy Szóreg két legnevezetesebb szülöttjének azonos a vezetékneve. Bek Pista, azaz Beck István (1848-1912) Móricz Pál, Móra Ferenc és Bálint Sándor írásaiban vált halhatatlanná mindazért, amit a szegedi népélet megörökítéséért a maga sajátos módján tett; szétszórt hírlapi írásainak összegyűjtésével egy miniatűr könyvecskében 1985-ben magam is segítettem nevének fönnmaradásához. November 14-én pedig hatvanéves lesz Beck Mihály állami díjas akadémikus, egyetemi tanár. Csak névrokona az előbbinek, és életműve is egészen más irányú. Nagyapja, apja is kereskedő volt a faluban. Az ö érdeklődése azonban korán a természettudományok felé fordult. Egy interjújában a szöregi petróleumgyár talán tudat alatti hatásának tulajdonította, hogy vegyész lett. 1948-ban érettségizett az azóta megszűnt vegyipari középiskolában, 1952-ben pedig vegyészdiplomát szerzett a szegedi egyetemen. Másodévesként már bent dolgozhatott mesterének Szabó Zoltán professzornak szervetlen és analitikai kémiai intezetében, sót a Magyar Kémiai Folyóiratban 1950-ben megjelent első közleménye is Uj módszer az alumínium alkalimetriás meghatározására címmel. Ekkor már demonstrátor. 1952-tól a Magyar Tudományos Akadémia reakciókinetikai tanszéki kutatócsoportjának segédmunkatársa, 1960-tól munkatársa. 1964-tól osztályveze­tője. 1957-ben a komplex vegyületek kémiájának és analitikai alkalmazásuknak tárgykörében írt értekezésével kandidátusi, 1963-ban A komplexképződés hatása a reakcióképességre című dolgozatával doktori fokozatot szerzett. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia 1973-ban levelező, 1979-ben rendes tagjává választotta. 1976—85 közt az Akadémia kémiai tudományok osztályának elnökeként is tevékenykedett. 1985-ben kapott Állami Díjat. Több műve megjelent angolul, oroszul. 1965-ben a szegedi József Attila Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára lett. 1968-ban pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem fizikai-kémiai tanszékének professzora. 1982 — 89 közt rektorhelyettes is volt. Külföldön vendégta­nárként adott elö: a leedsi (Anglia) (1981), a Princeton és a Georgetown (USA) egyetemen (1983-84). 1984-ben a finn. 1985-ben a Német Demokratikus Köztársa­ság akadémiájának tiszteleti tagjává választották. Egy sereg kémiai folyóirat szer­kesztője . szerkesztőbizottsági tagja, s a napokban jelent meg az Akadémiai kislexikon elsó kötete: ennek is társszerkesztóje. Bár főként alapkutatásokat végez, számos fölfedezése a közvetlen gyakolatot is szolgálja. Nem véletlenül kapta meg 1987-ben a Kiváló Feltaláló kitüntetés arany fokozatát is. Munkatársaival kidolgozott, több mint húsz találmányi bejelentését, szabadalmát tartják nyilván. Mindezeket abból a terjedelmes, gazdag anyagú bibliográfiából szemelgettem ki. amelyet születésnapjára a debreceni egyetemi könyvtár adott ki Gelencsér Judit összeállításában. Előszavában a természettudományi kar dékánja. Bazsa György kiemeli Beck Mihály iskolateremtő szerepét: „tíz fölé emelkedett egykori vagy mai kandidátusi fokozatot szerzett munkatársainak száma, s közöttük akadémikus is van." Rámutat tudománypolitikusi munkájára: nemzetközi tanácskozások szerve­zője, kiadványok szerkesztője. A tudománynépszerűsítésból is kiveszi részét, főként a tévtanok elleni küzde­lemből. Tudomány — áltudomány című könyve két kiadást is megért (1977, 1978). Tavaly kérésemre a Szögedi kincsös kalendáriumba érdekes cikket írt a minőségnek és a mennyiségnek kémiai összefüggéséről. A vegyészethez nem értek, de Beck Miskát gyermekkorunk óta ismerem, s tudom, mennyire tág a látóhatára. Közéleti érdeklődése ma is eleven: klasszikus és kortársi irodalomról, regényekről, versekről úgy lehet vele elbeszélgetni, akár céhbelivel, sót ólykor megszégyenít olvasottságával Lelkes éremgyűjtó. s most tudom meg. hogy teniszezik is. Önmagában az is érdekes, hogy nem bent a városban. Szegeden született, ahogy akkoriban már gyakori volt. kórházban vagy klinikán, hanem Szőregen a családi házban. Mintha előre tudta volna, hogy a falu egyszer még büszke lesz jeles szülöttére. De ö is szereti szülőfaluját. Amikor a község monográfiája megjelent, velem együtt háborgott hibáin, hiányain, s elárasztott gyermekkori emlékeivel... Pár éve még azt tervezte, mihelyt lehet, nyugdíjba megy. és hazajön — nem Szöregre ugyan, de — Szegedre. Közben azonban két nagy fia Pesten alapított családot, teremtett magának egzisztenciát. így terve megváltozott: ha otthagyja Debrecent, a fővárosba költözik. Sajnálom, mert Szeged közélete sokat nyerne vele. PÉTER LÁSZLÓ A főszakács vére Ismerősöm lement a folyópartra, behajított a vízbe egy követ, mire méteres hal ugrott lába elé... A jövevényt — amiről kiderült, hogy egy jókora növényevő hal, mégpe­dig busa, mely, köztudomásúlag, módfelett ugrálós természetéről hí­res — azonnal letartóztatták, azaz sportszatyorba gyömöszölték. Eb­ből is látszik: nem vezet jóra, ha az ember — azaz a hal — többet ugrál a kelleténél. Könnyen megeshet ugyanis, hogy rögvest tepsibe kerül — s jó szakácsok mindig vannak e világon... Itt vagyok például én. Ismerősöm fölkeresett, mit lehet vajon kezdeni egy méteres busával? Meg kell enni, kétségtelen, ám hogyan? Il­letve: miként? Gyakolati bemutatót ajánlottam, így a busafőzést elhalasztottuk egy ún. zenés-társas összejövetel alkalmára, ahol s midőn elkel az étel, márcsak azért is. mert a résztvevők demizson­nyi borokkal állítanak be, amit ellen­súlyozni kell, és különben is... Egy méteres busából gyakorlatilag annyi halételt készíthet az ember, amennyit nem szégyell; én tehát halle­vessel kezdtem (miközben ismerősöm ott lábatlankodott a konyhában, és állandóan útban volt). E hallevest per­sze főbűn összetéveszteni a szegedi halászlével; e halleves elkészítésének módja a következő: a busát először is megtisztítjuk — fejét különösen jól mossuk ki, kopoltyúit a szokottnál is nagyobb gonddal távolítsuk el, mer; gyakran tele van növénymaradvány­nyal —, tisztítás után jön a darabolás, irdalás. Ezt követőleg sóval bedör­zsöljük a boldogtalan növényevőt, s néhány percig állni hagyjuk. Mit csi­nálunk. miközben áll (mármint a hal; miközben a só beszívódik a bőrébe, megakadályozva, hogy a hús szétfő­jön). — Nos, megtisztítjuk a sárgaré­pát, a petrezselyemgyökeret. Babér­levelet. fekete- és fehérborsot készí­tünk elő — közben javában rotyog a ANDRASSY GABRIELLA RAJZA rezsón a víz, benne máris puhul a zöldség. Beletesszük a szeletekre vá­gott, besózott halat, negyedóráig főz­zük, levét leszűrjük, a nagyobb cson­tokat kiszedjük. (Az apró szálkákat már széttördelte az irdalás.) A főtt zöldségeket átpaszírozzuk, az így nyert egyveleget a halhússal együtt visszarakjuk a levesbe. Miközben ez tovább fő, mártást készítünk, a leves­hez öntjük, újra forraljuk, majd a tojássárgájával időközben elkevert tejfölt a levesbe keverjük. Csipetnyi sáfrányt is szórunk bele, amitől sár­gább lesz a halié, mint öreganyánk tyúklevese; egy kis ecet és citromlé is kerül az ételbe, s ezzel már kész is. Lehet tálalni... — Miközben mindeze­ket mondtam, egyszersmind csináltam is. Míg a leves főtt, a tepsit is melegí­teni kezdtem. — Ebből mi lesz? — kérdezte isme­rősöm. — Ez lesz a második fölvonás... Kakastaréjra vágott füstölt szalonnát olvasztunk a sütőben. Miután fölol­vadt, belérakjuk a besózott, paprikás lisztben megforgatott, fokhagymával bedörzsölt-túzdelt busaszeleteket. Köré-fölé karikára vágott krumplit, almát, zöld- és pirospaprikát rakunk, tetejébe paradicsomot, lila hagymát, s egy-két csomag vajat. Bors, esetleg némi köménymag is mehet rá. Az egészet be a sütőbe, a vajat, midőn elolvadt, pótoljuk, s végül egy nagy kupa tejfölt (jó esetben aludttejet, de hol van manapság aludttej?...) borí­tunk a készítményre. Mikor a krump­litól a halig az égvilágon minden meg­puhult a tepsiben, s a színe is megszé­pült az egésznek — már kész is... Eközben a vendégek a hallevest bíz­vást megették, tálalhatjuk tehát tep­sistül (persze alátét fölött) a második fogást! — Miközben ezt mondtam, így is tettem. De még mindig maradt busa. egy méteres halat nem oly köny­nyú csak úgy eltüntetni. — A maradékból meg mit csinálsz? — Halkocsonyát, ami.jaj.de jó lesz nem máskorra, mint holnap reg­gelre!... A maradék halszeletekhez újabb hagymákat szelünk, mindezt ré­tegesen lábasba rakjuk, sóval, piros­paprikával meghintjük. Ezután víz jön rá. éppenhogy ellepje, majd követke­zik a nem több, mint félórás főzés, lassú, óvatos lángon. Keverni tilos, isten elleni vétek! Tálra, tányérokba szedjük a halszeleteket, a visszama­radt levet mintegy felére főzzük, tisz­tára szűrjük s a tányérokba levő hal­szeletekre öntjük... Ezután jön a hű­tés. (A fogyasztás nem sürgős; holnap reggelre szánjuk az egészet.) Berak­juk a tálakat a konyha sarkába, — majd, persze a hűtőbe — roppantul vigyázva: nehogy valamely gondatlan, avagy tán már félkómában (lásd: pia) levő vendég beléjük lépjen, mert ak­kor másnapra nem lesz halkocsonya! — mondám, s előkészítettem a tála­kat... A hagymáról időközben kide­rült, hogy túlontúl kevés — így még plusz kettőt is meg kellett pucolnom. Igazán kár, hogy eközben félig levág­tam az egyik ujjam, a vér szétfutott a hagymán — ámde sebaj, a jó halétel­hez a főszakács vére éppoly nélkülöz­hetetlen, mint a folyóból az ölünkbe ugrott hal. FARKAS CSABA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom