Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

1989. szeptemher 30., szombat DM1 magazin ® ® A marosi árvíz és a tábornokok csontjai Az 1931-es év decemberében és 1932 januárjában vidékünkön és Erdély területén alig esett hó. A keményre átfagyott földre hullott február második felében az a vastag hóréteg, mely 30 cm-tól 170 cm közötti magasságra növekedett. A Maros folyót átlagosan 32 cm vastag jégpáncél borította. Március 6án hirtelen megenyhült az idó. Mar a jéglevonulás rendkívüli gondokat okozott Aradon. Máriaradna térségében a Maros kiér a hegyek szorításából és lelassul folyása. A levonuló jégtáblák emeletmagasságra összetorlódtak, majd összefagytak. Március 20-ra virradó éjszaka megkondultak a városban a harangok, majd a várbástyán az ágyúk. A jégpáncélt ágyúlövésckkel robbantották szét. A nagy mennyiségű belvíz a városban a pincelakásokat elöntötte. Az idevezényelt temesvári katonai utászcsapatok menekítették a Maros menti lakásokból a lakosságot. A hirtelen felmelegedésre a hó nagy olvadásnak indult Erdély keleti peremvidékén is. A víz csaknem egész mennyiségben lefolyt, mivel a keményre átfagyott föld alig tudott abból valamit visszatartani. A Tisza bal parti mellékfolyóin aggasztó méretű árhullámok keletkeztek, de különösen a Maroson oly rendkívüli magasságú árhullám vonult le, amelyre emberi számítás szerint sohasem lehetett gondolni. A Maros völgyében lévó településeken, de különösen Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Déván. Soborsinnál mindenütt jóval meghaladta a víz az addig mért legmagasabb vízállásokat. Április elején — az emberemlékezet óta nem látott magasságú árvíz láttán — általános kényszermunka-kötelezettséget vezettek be Aradon, mert hiába volt 300 munkanélküli a városban, csak alig néhány százan vállalkoztak a sürgós töltésmagasítási munkákra. Aradnál a Maros árvizének tetözése április 9-én következett be. Amíg a lakosság és a katonaság a Maros jobb és bal oldali töltésének magasításán dolgozott, a folyó bal oldali töltését hátba támadta az árvíz. Egy vasúti átereszt elmulasztottak betömni és így a víz Kisszentmiklós felől elárasztotta a Vesztóhelyet — az aradi 13 vértanú kivégzési helyét — és környékét, ahol 120 lakóház került víz alá. Az aradi vértanúk kivégzési helyének elsó megjelölése 1867. augusztus 10-én történt. Ekkor egy kiszáradt eperfát és egy fakeresztet helyeztek el a kivégzés helyére. 1871-ben egy kis magasságú, másfél láb (kb. 48 cm) magas négyszögletes faragott terméskövet helyeztek le az eperfa és kereszt helyére. A vértanúk kivégzésének negyedszázados évfordulójára — 1874. október 6-ra — egy hat láb magas (190 cm) gúla alakú kőoszlopot építettek a régi kóre. A súrún bekövetkezett marosi árvizek elöntötték az emlékköveket cs az iszapba döntötték azokat. Ezért Arad város ifjúsága közadakozást szervezett, és ennek eredményeként 1881. október 6-ra elkészült a ma is látható emlékmű, de már jóval távolabb a kivégzés helyétől. A Maros kanyarulatban lévó réten elhelyezett emlékoszlophoz 15 lépcsőn lehetett feljutni. A domb tetején vasrácsozat között helyezték el a sötétszürke ósgránit emlékművet. Ez az 1932. évi árvíz oly magasságú lett, hogy a lépcsők és a vasrácsozat víz alá került és csak az obeliszk teteje látszott ki a vízből. Az 1932. évi árvíznél, a város belsőségénél, emberfeletti munkával készült nyúlgáttal elhárították a katasztrófát. Dc az is kellett a város megvédéséhez, hogy a jobb oldali töltést átvágják. Ennek következtében Arad külvárosi részei, Ujarad, Zsigmondháza. Mikelaka, Szentleányfalva, Glagovácz virágzó települések, egyetlen óriási tengerré, s egyben temetővé változtak. Arad környékén 1500 lakóház omlott össze, a keletkezett kárösszege 150 millió lej lett. Ismeretes, hogy 1849. október 6án az Aradon kivégzett tábornokokat este a hóhér a kivégzésük helyén ásott sírgödörbe lökte. A hozzátartozók szerették volna halottaikat tisztességesen eltemetni, de a tetemekhez nem volt szabad hozzányúlni. A várparancsnokot és a tiszteket, néhány halott esetében sikerült jól megfizetni, és így sikerült Damjanich János és Láhner György tábornokok holttestét a mácsai (Arad megye, aradi járás) határban a gróf Károlyi kastély parkjában eltemetni. (Egy és egynegyed századig feküdtek itt.) Leiningen Károly tábornok tetemét előbb monyorói (Arad megye, borosjenői járás) birtokára, majd 1876-ban annak feloszlása után a borosjenöi katolikus templom kriptájában helyezték el és itt nyugodott 1974-ig. Vécsey Károly tábornok holttestét október 7-én éjszaka az aradi köztemetőben a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át. 1916ban átszállították az aradi kultúrpalota kriptájába. Kiss Ernő tábornok holttestét a kivégzés után harmadnapra virradóra tudta kiásni egy huszárja egy ismerős inas segítségével, majd elvitték az aradi köztemetőbe. Itt hat évig hamis sírfelirattal volt ellátva. Innen rokonának birtokán, Katalinfalván (Torontál megye) nyugodott 16 évig. Innen került át 1872-ben a németeleméri családi sírboltba. Ma is ebben az Elemir nevű jugoszláviai bánsági faluban van sírja. Dessewffy Arisztid tábornok tetemét 1850 év tavaszán hajmeresztő körülmények között szerezték meg rokonai. Mivel a koporsót nem vihették a vár sáncaiba, a halottat kettévágva, két kis ládába szállították a volt Sáros megyei Margonya községbe, a Dessewffy birtokra. Ma is ebben a szlovákiai, Marhan nevü falusi temetőkápolnájában nyugszik. A temetőkápolna falára 1977-ben a magyar állam díszes emléktáblát tétetett. Pöltenberg Ernő tábornok földi maradványait, az 1867-es kiegyezés után családja megkísérelte felkutatni, eredmény nélkül. Arad városa nagy költséggel, nagy reményekre jogosító lelkes munkával kezdett hozzá 1910 őszén, hogy felkutassa a vértanúhalált halt nemzeti hősök csontereklyéit. Ám a lelkes munka nem váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket. Téli időben, hosszú hetek verítékes munkájával hiába ástak fel több mint hat kilométer hosszú futóárkot, a bitófán kivégzett vértanúk sírjainak nyomára nem akadtak. 1912 májusában biztosabb eredményt ígérő sáncárok ásásába kezdtek, a fóbelött Schweidel József és Lázár Vilmos tábornokok sírjainak megkeresése érdekében. Itt azután valóban siker koronázta a munkát. 1912. augusztus 21-én megtalálták a vértanúk csontjait, de a kedvezőtlen magas talajvíz miatt csak 1913. október 2ü-án került sor a csontvázak kiásására. A kiásott vértanúcsontok az aradi kultúrpalota kriptájába kerültek. így nyolc tábornok maradványai a kivégzés után 64 év alatt elkerültek a kivégzési helyükről különböző helyekre. Amikor az 1932. évi árhullám levonulása után a Maros töltésének magasítását végezték, a szükséges földet a közeli, hatágú csillag alaprajzú vár mellől termelték ki. Május 8-án, egyméteres mélységben egy csontvázkoponyát találtak. Napok múlva megtalálták a hozzá tartozó törzscsontvázat is. A munkavezető tudott arról, hogy a kivégzett tizenhárom tábornok közül néhány holttestre korábban nem akadtak rá, és ezért jelentést tett felettesei felé. Ezután dr. Kara Gyózó, aradi főgimnáziumi tanártörténész irányításával szakszerű feltárás kezdődött. A munka kezdetén megtévesztő volt az, hogy a vesztőhely és az 1881. évben emelt emlékmű távol esett egymástól. Az ásatás során megállapították, hogy a megtalált csontvázlelet Aulich Lajos földi maradványai. A következő előkerült csontok Nagy Sándor Józsefé voltak. Föltárták sorba az egymástól szabályos távolságban a kilenc bitófa darabját. Előkerültek a rozsdás kampószegek, valamint Lahner tábornok rabláncrésze. Harmadiknak Knézich Károly csontjai kerültek eló. A szegedi Orvostani Intézet felajánlotta segítségét — szakértő küldésével — azonosításokhoz, de erre nem került sor. Az előkerült vértanúcsontok nagy érdeklődést keltettek Aradon. Az ásatások során a közönség nagy számban ment ki a sírokhoz. Az idősebb lakosok, a szülök régi elbeszélései alapján ismertek rá a vesztőhelyre. A szakemberek már biztosan tudták, hogy a vértanúk maradványai kerültek eló, de az ügyészség nem. Betiltották a további ásatásokat és lefoglalták az előkerült csontokat. Hosszú huzavona után, két dobozban, titokban az aradi temetőben, a Steiner-család kriptájába helyezték el a maradványokat. Ezután hosszú szünet következett a feltárásban. A következő év őszén engedte meg az ügyészség a vesztőhely teljes feltárását. Szeptember 15-én Pöltenberg Ernő, majd másnap Török Ignác sírját tárták fel. Az előkerült vértanúcsontokat egy ládában a Kultúrpalota raktárába helyezték el. 1956-ban az előbbiekhez vitték az 1932-ben, a temetőben elhelyezett három tábornok maradványait is. A vérszomjas Haynau aradi „szereplése" során a tábornokokon kívül még két személyt végeztetett ki. Az első áldozat — a tábornokok elótt — Ormai (Auffenberg) Norbert ezredes volt, akit augusztus 22én akasztatott fel. A kivégzés a vár kijárata közelében történt. A másik kivégzett vértanú Kazinczy Lajos ezredes volt, akit lőpor és golyó általi halálra ítéltek. Azért kapott ilyen ítéletet, mert kivégzésekor — október 25-én — már nem volt hóhér Aradon. Holtteste a vár sáncárkában van. E két vértanú teteme nem került elő. A kivégzettek csontjai az 1932—33. évi előkerülés után sem jutottak megfelelő nyugvóhelyre. Évtizedekig tartó akadékosság után, 1974. október 6-án — kivégzésük 125. évfordulóján — kerültek végleges nyugvóhelyre. Katonai díszpompával helyezték el a 11 tábornok földi maradványait, az 1881-ben készült emlékoszlop oldalában újonnan létesített kriptába. Az aradi 1974. évi megemlékezésen Orbán László kulturális miniszter vezetésével magyar kormánydelegáció vett részt. Az emlékünnepség résztvevőinek több ezer fós gyűrűjében nagy számú szegedi és más határ menti település lakói is részt vettek. A felújított emlékoszlopot a megemlékezés után ellepte a virágkoszorúk és virágcsokrok sokasága. Az aradi vértanúk közül egyetlen egynek sincs sírja a mai Magyarország területén. Ennek ellenére nemcsak a kivégzési évfordulókon, hanem más alkalmakkor is sokszor borítják a sírokat a kegyelet virágai. GÓG IMRE Tanyán Még nem szárították föl a Nap sugarai a fűszálakon billegő harmatcseppeket. kényeskedve lépdel hát a mezítlábas szandálban érkezó városi látogató. Hiába is tartóztatná a nyarat: hűvös már a reggel, s az ösz közeledtét jósolják a ködfátyol mögül fölsejló, távoli színesedő erdők is. Kellemes szellő suhan át a pusztán. Leheletére hajbókol az itt-ott pöttyező „kék virága a szamárkenyérnek", de patyolattá tisztul tóié a zajtól-bajtól meggyötört, urbanizált lélek is. Itt még az akáclombok mögül kandikáló, romos tanya sem bántja a szemet, ellenkezőleg: bája még meghittebbé teszi a tájat. Itt még a több száz fehér liba harci gágogása is andalító madárdalnak tetszik. — Látod, ez a tanya halála — mondja kollégám, kizökkentve nosztalgikus hangulatomból. — Ahol „libázásra" adják a fejüket, ott már nem gondolnak a jövőre... A kocsikcrék-vájta földúton ember közeledik. Gumicsizmában lépeget — errefelé ez járja. — Jó napot mindenkinek! — kiáltja. Maguk is a szomszédhoz tartanak? Jöjjenek csak, foghatják a disznó farkát. Én is segíteni megyek. Márton bekerített birodalmában csirkék kapirgálnak az udvaron. széles ívben kerülgetik a lustán heverő, öreg macskát. Az idegenek jöttére jobbról is, balról is vadul, vicsorogva tombolni kezd egy-egy eb: megkötött indulataiknak szerencsére csak hangot tudnak adni. A kötélen száradó holmikat — megannyi háziruhát — a dolgos asszonylobogójaként lengeti a szél. nekineki csapódva a mögöttük veszteglő, rozsdásodó Ladához. Hajnali mosás jelei ezek, mert Marika már egy maszek vállalkozásban serénykedik, bedolgozóként. A férfiak. Mártonnal az élen mustrálgatják a sertéseket: három rózsaszín állat bújik az ól sarkába, egymáshoz lapulva menekülnek a közeledő veszélytől. — Nem kell sajnálni őket. Ezért tartjuk őket — mondja Ferenc. Nekem odaát még két borjúm is van... Aranyosak, de nem szabad sajnálni őket sem. Ezeket az átok legyeket még kevésbé: csak azt tudnám, Noé atyánk miért engedte őket is a bárkájára — káromkodik egy cifrát és nagyot csap a karjára. Amíg szegény pára kileheli a lelkét, én inkább szomszédolok egyet. Ferenc tanyájának falai vakító fehérek, akár télen a napsütötte hólepel. Gondos házanépéről árulkodik az ajtó mellé akasztott ciroksöprű: őrt áll a szölölevél keretezte bejárat mellett, katonásan, akár egy szuronyos. A bútorok, az ágyak, matracok, kinn fürdenek épp a friss levegőben, odabenn kell most a hely. — Kerüljön csak beljebb, ha kíváncsi: éppen meszelek — perdül-fordul a gyors mozgású Pannika, pirosbabos kendője alá igazgatva ki-kicsúszó hajszálait. — Minden évben meszelek. Nem való az, hogy csak 4—5 esztendőnként tesszük tisztába a lakást. A mész a legjobb, én mondom. Ha sérült a fal, több homokot keverek bele, de gyönyörű lesz aztán. Nincs ennél szebb, illatosabb... A papa nem engedi, hogy festékkel fessek. A papa nem szereti a hengerczést, a mintát... Csak a meszet — mondja cs büszkén nézegeti eddigi művét. Látom, ez a tanva nem készül az elmúlásra: a szépen formált szénakazal tövében kecske legelészik, távolabb birkák tartanak kupaktanácsot, van itt ló. meg tehén is. s elmenőben farkasszemet nézek a bocikkal is. A férfiak azóta már pörkölik a malacot, kapargatják a megszenesedett sertét. Egyhangú, lassú munka ez. — Adj már komám egy kupica ágyaspálinkát — így Ferenc —. igaz. én már túl vagyok az első meneten. Meg a másodikon is... — Hanem hallják, egy hete még negyvenért adtuk volna a disznót, ma már 58.50. Meg vannak ijedve a népek a szabad ártól. Lesz ez még több is! De ez nem tápon nevelkedett! Kukoricát. burgonyát is kapott... Mert a paraszt még mindig ad erre. Hozz egy vödör vizet. Márton! Kopaszodik a disznó, fogy az ágyaspálinka. — Hej. de jó gazda volt az apám! Kuláklistára tették szegényt. Pedig tudta a dolgát, még nekem is tanították a gazdálkodást az idó tájt. Én mondom, ha a sok kulák máig dolgozhatott volna, nem lenne most tele adóssággal az ország. Add a nagy kést. Márton! Fejitül a farkáig vágjam, vagy fordítva? Szóval: bekényszerítettek a közösbe, oszt mire mentek vele? Emlékszel. Márton, amikor minden nap menni kellett a tanácshoz, jelenteni, aznap mit csináltunk? Szerencsére ma megtehetem, hogy egy napot kihagyok, de másnap hajnali 3-kor fölkelek és behozom a munkát. Szalag mellett ez nem menne. Én nem tudnék megválni a tanyától. A csöndtől, a szabadságtól. El se tudnám viselni, hogy a szomszéd beleszóljon, festhetem a felőle eső falat vagy sem. Hova rakjam a belet? Na. még egy korty pálinkát adjatok! — Tudjátok, az iskolában azt tanultam, a kommunista olyan ember, aki havaiamije van. megosztja a szegénnyel. — Azt te nem tanulhattad, komám — szól közbe Márton —, mert a kommunizmusban nincs is szegény ember. — Még hogy nincs? Nézz csak szét itt a tanyavilágban! Maga kommunista? — fordul kollégámhoz. — Van lakása? — Van. — Hát autója? — Az nincs. — Na. akkor csak félkommunista. Mert nézze csak az elvtársakat. hol laknak és miféle üdülőkben pihennek! Miféle autók vitték óket. külön sofőrrel! — Nekem csak két osztályom van, de tudom, az ősközösség óta csak a hatalomért megy a harc — szól közbe Márton. — Akkor meg a törzsfőnökök marakodtak — forgatja meg kését a levegőben Ferenc. — Mindig kellett, hogy legyen valaki, aki dolgozik, meg aki dolgoztat. — Add ide a bárdot, baltát, Márton! Mi csak daraboljuk föl ezt a disznót, amíg az urak vitatkoznak... Mire Marika kerékpárja — két kutya díszkíséretében — begördül az udvarra, a tálak, ládák megteltek párolgó hússal. Addigra az ágyas pálinka is „elillant" az utolsó csöppig. Jólesik hát a nagy munka után a nyári konyhában főtt, frissítő, meleg kávé. Amíg mi kortyolgatjuk, ellepik az állatok az udvart, kutyák, macskák cibálják, húzzákvonják az elejtett maradékokat, tyúkok, kakasok marakodnak a hulladékokon. És előkerül itt is, ki tudja honnan, két hófehér, gőgös gúnár, kinyújtott nyakkal, rikoltva követelik ók is jussukat. CHIKÁN ÁGNES