Délmagyarország, 1989. január (79. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

208 1989. január 28., szombat DM magazin © S

ok van, mi csodálatos, dc az embernél nincs semmi csodálatosabb — mondja Szophoklész. Nagy az isten állatkertje — mondja a magyar közmondás. Ha egyszer tanítanom kellene akármilyen iskolán, ahol embertudományt oktatnak, ezt a két mondatot az clsó órán elmondanám a hallgatóságnak — többre talán nem is volna szükség, hiszen mindazt, ami ennél többet mond a világról, megtapasztalja bárki, ha nyitott szemmel jár és elég sokáig él. Az ember önmagát szereti nézni művészetben és az újságírás hétköznapi iparosmunkájában egyaránt. Sokszor megfeledkeztünk erről, amikor holmi credményagitáció ürügyén új gépekről, import helyett hazairól, nyereségről és veszteségről írtunk — nem pedig a mögöttük álló emberről. A lapárcmclés traumája, előfizetői lemondások garmadája is kellett ahhoz, hogy elgondolkozzunk: hol tévesztettünk hangot, hol játszottuk el azt a lehetőséget, hogy akár öt forintért is, de nélkülözhetetlenek legyünk egy-egy család életében. Csakis ott történhetett a hiba, hogy az olvasó maga elé tartotta az általunk készített tükröt — és nem a saját arcát látta benne. Talán még inkább így történt ez azokon a vidékeken — a volt szegedi járás külterületein — ahol nem is viszi házig lapunkat a posta. Ahol azért, hogy a tükörbe nézzen az ember, biciklizni, autózni kell a tükör után is. néhol kilométerre esik a legközelebbi postai támpont. Ahányan vannak, annyifélék a Délmagyarország olvasói. Nem végeztünk közvélemény-kutatást, hányféle réteget lehetne köztük elkülöníteni, de talán felesleges is-volna, hiszen aki újságszerkesztésre adja a fejét, társadalomtudományi kutatások, statisztikák hiján is éreznie, tudnia kell, hogy mit várnak tőle az olvasók. Ha önmaga arcát hitelesnek látja egy társadalmi csoport az újságban, akkor elhiszi a lapnak, hogy az a kép is hiteles, amit másokról festett. Ez a felismerés és szándék vezetett bennünket, amikor ezt az oldalpárt a tanyának és a tanyai embernek szenteltük. Nyilvánvaló ma már, hogy a tanyavilágnak nemcsak múltja, hanem jelene, sót jövője is van. Tanyán éppen úgy lehet komfortban élni, mint bárhol másutt, faluban, városban. Éppúgy befogható a műholdas tévéadás, a moszkvai rádió vagy a BBC, mint a szegedi körzeti stúdió műsora. Az autó bárhová elvisz, a telefon bárhová bevezethető — csak pénz legyen hozzá. Pénz pedig lesz. hiszen a pénz jó esetben nem cifrán nyomott színes papír, hanem a munkát szimbolizáló egyenérték. Élni bárhol lehet — csak a munkának értéke legyen, csak az, amit megalkotunk, eladható és becserélhető legyen mindarra, amit a társadalmi munkamegosztásban bárhol másutt előállítanak. T

öbbet kellene írnunk a tanyáról — is. Lapunk mindig is törődött a tanyai ember gondjával — ebben próbálunk most valamilyen következetesebb rendet kialakítani. Amikor Horváth Dezsó, akinek nem személyes öröksége, hanem választott érdeklődési területe a tanya, elvállalta ezt a megbízást, azt mondta: olyanokkal kívánja szerkeszteni ezt az oldalpárt, akik régi tanyajárók, nem a hivatal, hanem az ott élők szemével tudják — és akarják — láttatni a tanvát. Ha törekvésünk tetszésre talál — folytatjuk. T. I. A teremtés boldogsága Termékeny beszédbe keveredtünk Hebők ímrévcl Ásotthalmán, a Bilicsik — aljhoz vívó dülőút szép tanyájában. A földről, értékmentő nemzeti kincsünkről cseréltünk véleményt. Szerinte a földből élő szegényember fia annak is marad élete végéig, mert ide vetette a sors. A semmiből indulva nem nagyon juthatott előbbre, mivel apjáék hat hold földjére hatan voltak testvérek. Megcáfolni hirtelenjében nem lehetett az indítóként mondottakat, de a látvány — a hosszú tanya, a mutatós gyümölcsös, a rendbe rakott gépek sora — sejtetni engedte az érkezőnek: Hebókék szorgalmas, eszüket jól forgató emberek. Vitték valamire az életben. Az istenverte átokházi homokból hat holdat is adnának egy normálisért, s ha ezt bekalkuláljuk, bizony a semmiből építették várukat. Mert tagadhatatlan, a Kiss Ferenc dülő 905-ös tanyájának nincs miért szégyenkeznie. Rajta a dolgos kéz nyoma, benne a villany, csöves kút emeli a mélyből a vizet, aprójószágok járják az udvarát. A múltból illik kiindulnunk, Hebök Imre fiatalkorából, amikor még rangja, értéke volt minden földnek, hogy a mába jussunk. Leginkábbis persze a zsíros, a bő termést kínáló feketeföldektói, aminek Átokházán igencsak hija volt: — Apám a cséplőgéphez kukoricát törni járt a feketeföldre, mert a miénk, az erdőalján, nem termett semmit. Erzsike, a feleség, rábólint, s mint kiderült, a hosszú együttlét alatt a földmunkák jó része, a kapálás, a betakarítás reá jutott, miután Hebök Imre traktorral járt a mások földjére dolgozni. Erre büszke a gazda: — Mindig volt megélhetést nyújtó keresetem, ez adta a biztonságot, a föld rneg a hozzávalót. Amikor elvittek katonának, hegyes vidékre kerültetn, megláttam az országot a Búcsú az Iskoláktól Néhány évvel ezelótt alkalmam volt gyűjteménybe foglalni a hajdani nagy Szeged tanyai iskoláit. Alázattal akartam tisztelegni létrehozóik emléke elótt. Akkor vettem észre, hogy egyik iskola a másiktól legföljebb négy-öt kilométerre esett. Mintha hálót borítottak volna a széles határra. Azóta se találtam rá jobb megfogalmazást: ahogy szólóvei és gyümölccsel kötötte meg a régi világ embere a futóhomokot, és a poszahomokból aranyhomokot varázsolt, tisztes gazdaságot kemény munkával, úgy kötötték meg a fejbéli sivárságot a tanyai iskolák. És a szellemi sivatag helyébe a termó bőség, az elvadult ember helyébe saját sorsát intézni tudó társadalom lépett. Kellett hozzá egyetlenegy tanyai igazgató — szépemlékű Tóth Jánost nevezték ki erre a posztra 1852. február 27-én —, és egy éven belül meg is nyithatták a nagyszéksósi, a bojárhalmi, a fölsó-ásotthalmi iskolát, kerek két évvel a központi intés elótt pedig, miszerint szervezzenek pusztai iskolákat, már állott az alsó-ásotthalmi és az ószcszéki is. Ugorjunk egy óriásit, sok-sok évtizedet, egészen az 1922 júniusában kultuszminiszterré lett Klcbclsberg Kunóig. Működését sokféleképpen értékelik napjainkban is, de az biztos, hogy nevét jól megépített, masszív „kóiskolák" sokasága órzi az Alföldön. Klébi-iskolaként emlegetik ókét, ha egyáltalán emlegetik még. mert egy hirtelen jött szélfuvallat szinte valamennyit lesöpörte a térképről. Természetesen a korszerűsítés jegyében. Közvetlenül az után, hogy az igazán korszerűvé tétel érdekében szinte valamennyibe bevezették áldozatos társadalmi munkák sokaságával a villanyt, és sikerrel lezárult a „televíziót minden iskolának" mozgalom is. Hogy aztán, újkori történelmünkben nem ritka lépésként, néhány év múlva hivatalosan is elismerjük, bizony-bizony túllihcgtük ezt is. Mert legalább tizenöt évnek kellett eltelnie, és az életerő biztosítékát kínáló gyerekseregnek hatalmasat csökkennie, hogy a falvakban fölépített iskolák agyonzsúfoltság nélkül tudják befogadni a diákokat. A korszerűség jegyében tizenöt éve korszerűtlenség! Ki tudjuk-e heverni valaha is azt a kárt. amelyet a családok szétrobbantásával, vagy a tanyák elhagyásával okoztunk? Harminc éve lehet, amikor tanulmányi felügyelő szájából hallottam: ha csak reggel nyolckor beakasztja a tanyai tanító a kalapját az iskolába, és délben bemegy érte, már akkor is megdolgozott a fizetéséért. Persze, nem ilyenek voltak a kint tanítók, legtöbbjük mai mércével mérve az oktatásügy kiválósága lehetne. Távozásukkal azonban sötétség borult a tanyákra. A legfőbb tartóoszlop alól ütöttük ki az éket, és észre se vettük, hogy ránkrogyott az égbolt. Amíg ó ott volt — ha a csúfondáros kalapbcakasztást vesszük is alapul —, ó volt az elérhető legközelebbi képzett ember, a kultúra megtestesítője. Ahogy néhány év alatt elvégeztük a tarvágást, bolond szelek kaptak lábra azonnal. Löketszerűen terjedtek a szekták. Leginkább azok, amelyek a könyvet is tiltják tagjaiktól. És jöttek az újkori aranyásók, a vállalkozók, a hirtelen meggazdagodni akarók. A békés, csöndes tanyavilág egy csapásra fejtetőre állt, nekik már nem is maradt idejük arra, hogy szellemi gyarapodásukra gondolhassanak. Steinbeck regényében, az Érik a gyümölcsben vannak olyan borzalmas lelki válságok, amilyenek mostanában nálunk teremnek. Nem vitathatom, lehet ebból egy újabb kibontakozás, jóra forduló átalakulás, dc bölcs előrelátással a mostani pusztítást is megelőzhettük volna. A lelki pusztításra gondolok, a szellemi toprongyra, az emberek elótt elsötétülő világra, az öngyilkosok hadára, a csengelei borzalomra. Tíz évvel ezelótt otthonosan jártam-keltem a tanyák között, mostanában idegenül. Ha egy-két régi lakóval találkozom össze, azt veszem észre, tart tőlem. Hátha csak földeríteni jöttem a terepet, és visszatérek majd kirabolni, legyilkolni. Pénzben ki nem fejezhető hatalmas árat fizetünk az elkótyavetyélt iskolákért. Hallom mostanában, többszöri ne-, kifutásra se tudnak elnököt választani a zákányszéki szövetkezetben. Az eddigit jól ismerem, tudom róla, türelmesen kivárta, amíg rá is sor került, nem könyökölt az elnökségért. Fiatal, jóeszű, miféle féreg rágta szét a bizalom szálait? Ezer oka lehet, de szinte biztosra veszem, a „Fapados népmüvelésnek" elnevezett tanyaklub megszüntetésének is köze van hozzá. Öszszejártak és szót értettek egymással az emberek. A faluból is kijártak sokan, az összetartozás melegségéért. Pár éve panaszoltam, hogy megszűnt. Nem gondolhattam, hogy az elnökválságba is belejátszhat majd. Iskolák közül, tudtommal a Zöldfási. a Wesselényi és a Vilmaszállási tölt be még a hajdani másodlagos szereposztáshoz hasonló funkciót, és a Sipos-malom mellett szerveződött új kulturális központ. Persze, persze, mindegyiknél van legalább egy elnyűhetetlen ember, aki nyakába veszi társai gondját is. Igazuk van. ez a dolog nyitja. De amit ezeken a helyeken telenként meg lehet csinálni, azt talán az öszszes hajdanvolt tanyai iskolában meg lehetne. Nem biztos, hogy azonnal ott volt az arra alkalmas ember, de ha vettük volna azt a fáradságot, hogy figyelünk rájuk, és segítjük kibontakozásukat, lehet, hogy szegényebbek lettünk volna néhány iskolából lett kocsmával, néhány lakatosműhellyel, néhány aktamúzeummal, krumplicsíráztatóval és pocokfészekkel. de azt nem tudnánk megmondani, mennyit gazdagodhattunk volna — fejekben. Ezért siratom a tanyai iskolákat. H, D. másik oldaláról. Nem tetszett, rájöttem, nekem csak itt a helyem, a mi rossz földünkön. Nősülés után megcifráztuk, se haza, se az apósékhoz nem mentünk, megvettünk a Gátsor végében egy tanyát, ahol nem a padlásról, hanem a mennyezetről nézett be az ég. Rendbe hoztuk a tetejét körösi sással, betapasztottuk a falát székfölddel, majd évról évre a munkánk által többünk lett. — Milyen földön kezdték az életet? — Volt ott barna, meg sivatag, ennélfogva közepesnek mondható. A beadást nem teremte meg az ötvenes években. Mélykútra jártam kukoricát törni, s nagy segítség volt, hogy ott helyben beadhattam a ránk szabott részt. A ma embere kicsit csodálkozik, miért lehetett öröm az ilyesmi, de hamar megtudja: nem kellett fuvarost fogadni, és a beadásra törött kukorica szállításának az ára a háznál maradt. Szerencséjére az igvekvó parasztembereknek, a beadásos világnak is végeszakadt egyszer, s újra reménykedve művelhették földjeiket. Hebókék odáig jutottak, hogy eladhatták vagyonukat meg a fejőstehenet, és az árából öt hold földet vehettek. Kicsivel jobb minőségűt, mint a régi. Ezen megtermett a pénzt hozó paprika, a krumpli, a kenyérnek való gabona és a jószágok takarmánya. Ház épült, a mai otthon, és segíséget adott később a nadrágszíj parcella a falusi házhoz, amely Hebókék mérnök fiának épült. Keveset időznünk muszáj a téeszek szervezésének idejénél. A második nekifutásnál a hatvanas évek elejénél, miután az első kísérlettel hál istennek csak a történészeknek akad már dolguk. A kényszerközösség látszatra mindenkit lendületbe hozott, gépek, műtrágyák, jó vetőmagok, vegyszerek kerültek a gazdaságokba. Hirtelen bőségét okozva a terméseknek. Közben elfeledkeztünk a talaj erejének pótlásáról, a föld értékének megbecsüléséről. A jelentéseken nevelkedett generációnk jól tudja: mifelénk nincsenek parlagföldek és a határ minden talpalatnyi részét művelik, a szövetkezetek, állami gazdaságok értő gazda módjára bánnak kincsükkel, mégis a határjáró gyakorta talál elvadult földeket, gazerdőt. Csak a magunk esetét írom — sajnos nem egyedi példának. Földünk használatakor hét embernek adott megélhetést. A téesz alakítása óta. a szólót megette az enyészet, a gyümölcsös kipusztult, s a szántó nem terem semmi érdemlegeset. Az amúgy irgalmatlanul hitvány perczeli futóhomok még a legelemibb szükségleteit se kapta meg, így nemhogy paradicsomot, paprikát, de még rozsot se ad a társadalom nagy asztalára. Hogy nem egészen a tájban van a hiba, arra példa a bátyám több évtizede használt háztáji parcellája. Ott. tavaly is, csaknem kétszáz mázsa krumpli termett. Mindazért persze, mért idejében „lelkére lett beszélve" a hektárnyi táblának. A rendszeres trágyázás, a szakszerű vetésforgó és a mindénkori figyelmes termésmentés meghozta .eredményét: egy krumpliból általában öt krumpli lett. Igazolván, hogy haszonra fogódott. A tisztesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a téesz a legjobb szándéka ellenére sem tudta volna értékké formálni a mi silány földjeinket, mivel ahány darab annyiféle gondoskodást kívánt. A rohamtáblásításkor erre igazán nem lehettek tekintettel, s ami még igazabb, nem a föld termésére alapozták a szövetkezetek megélhetését. így jutottunk el a mába, és tartunk ott, ahol tartunk. A magunk módján Ásotthalmán is szóba hoztuk ezt. Hebők gazda szerencsésnek érzi magát. — Nálunk az asszony vitte be a földet a közösbe, s gondozhattuk, csak az adót meg az aranykoronáért járó pénzt kellett fizetni utána. Én továbbra is eljártam itthonról, elég jól kerestem. Ez a szövetkezési forma nem vette el a népnek a kedvét. így lett valamicske látszata a munkánknak. — Hebők Imre honnét vette a mintát az itthoni gazdálkodáshoz? — Sok emberrel beszéltem, meg láttam is. mások hogyan, mit csinálnak. Amikor idejöttünk, megkérdeztem a tószomszédom: Jani bátyám, milyen kukoricák teremnek erre? Keserűen válaszolta: Imre komám , erre nagy csövű sose volt. Nem sokat adtam az ö mondására, hibrid kukoricát vetettem. El se hitte, mikor hordtuk be a termést, hogy ez a föld mire képes. Persze, megadtuk neki, amit kívánt. — Eszerint a tanya is innen épült ugye?! — Tízezernél több vályogot vetettünk neki, de még most sincs kész teljesen... A tágas folyosóvégen, a cserépkályha melegénél ezt észre sem veszszük. Szoba, konyha, kamra, pince, melléképület, van itt minden, ami szükséges, még könyvek is. Értékbecslő körbetekintés után incselkedik a kíváncsiság, mennyi pénzért cserélné el tanyáját Hebók gazda, belekalkulálva a röghöz való kötődést is, persze: — Ha biztosítanák, hogy ezután is lesz mit ennem, eladnám. Mivel erre mostanában senki felelősen garanciát nem vállalhat, viszszakanyarodunk a valóság mezejére. Azt szokták mondani, a tanyára rekesztett ember mindennek mestere, cipőnek, gépnek, hangszernek. A helytállás csírái évszázados tudománnyá erősödnek. A jószágnak ennie kell mindennap, a krumplit kapálni, a gyümölcsöt gondozni muszáj idejében. Aki ehhez az életritmushoz szokik fiatalon, nehezen szabadul az értékteremtő munkától. A betegség és az öregség parancsolhat megálljt csupán. Mint ahogy Hebók Imrével is tette mostanára. Derékfájós beteg ember lett. Életsummázata így összegezhető az ötvenhét éves gazdának: — A feleségemmel mi mindig megbeszéljük a dolgokat, mivel a nagyja munka most már teljesen órá hárul. Amit láttam és megtanultam, annak nem lett volna sok haszna, ha ó nem áll helyt. Mostanra látom, mennyire nem mindegy, hogy megveszem-e a bort például a boltban, vagy magam termelem meg a hozzávalót. így nem érezzük olyan drágának. A kettőből — a fizetésből meg az itthoni földmunkából — tevődött össze a mi megélhetésünk. Se annyit dolgozni nem bírnánk, hogy abból éljünk, se a nyugdíj nem futná a mai árakra. A földnek kell gondját fognunk. Legalábbis míg ez lész az egyetlen nemzeti kincsünk... MAJOROS TIBOR Hebókék jól tartják magukat Ásotthalmán Lázár Mihály felvétele