Délmagyarország, 1987. november (77. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

Szombat, 1987. november 21. II Gyógy kúra busával Péntek délután az előadások értékelésével befejeződtek az SZBK-nupok. Az Akadémia fiatal kutatói számára rendezett előadás-sorozat három napja alatt — elsősorban a biológiai alapkutatások legfrissebb eredményeiről — 43 előadás hangzott el. Befejezésül Farkas Tibor, a Biokémiai Intézet igazgatóhelyettese egy táplálkozásbiológiai kutatás tapasztalatairól számolt be. A rendkívül fontos, értékes eredményeket hozó programban Joó Imre, a Kiskunfélegyházi . Városi Kórház laboratóriumvezető főmunkatársa és Csengeri István, a szarvasi halkutató intézet tudományos főmunkatársa vett még részt. Közismert, hogy hazánkban igen magas az érbetegek száma, nagyon sok a szivinfarktusos. A halálesetek felét ma már szívinfarktus okozza, s ebben a szomorú versenyben is világelsők vagyunk. Néhány éve a táplálkozás és a súlyos szívbetegségek viszonyát kutatók fölismerték, hogy az eszkimók és a japán halászfalvak lakói között szinte ismeretlen a szívinfarktus. Első megközelítésben ez igen furcsa, hiszen ez a populáció rengeteg zsírt fogyaszt, az elfogadhatónak tűnőnél jóval több koleszterin kerül a szervezetükbe, de az is tény, hogy az évi 200—300 kilogramm hal elfogyasztásával olyan mennyiségű halzsir.savat fogyasztanak, amely védetté, rugalmassá ,¡varázsolja" az ereket. Az SZBK kutatói — több nyugati programhoz hasonlóah — azt igyekeztek kidolgozni, hogyan lehetséges a mai viszonyok közölt kialakítani egy olyan táplálkozárendszert, amely megakadályozná a - tömeges szívinfarktust, agyvérzést és a hasonló eredetű betegségeket. A félegyházi kórházban több önként jelentkező beteg vetette alá magát a kísérletnek. melynek az volt a lényege, hogy naponta 40 dekagramm halat kellett elfogyasztaniuk. Az egyik beteg — Farkas Tibor kifejezésével élve — tejhez hasonlítható vérrel rendelkezett, ám tíz nap után a vér zsírösszetétele, valamint az erek rugalmassága olyan lett, mint az egészséges embereké. A halkutatás során természetesen meg kellett találni azt a halfajtát, amely a legtöbb halóanyagot tartalmazza. Talán szomorúan olvassák ezeket a sorokat a pecások, de tény: a busa a legalkalmasabb a gyógyitókúrára. Jó hír viszont, hogy a busa bármilyen elkészítési módja biztosítja a kívánt hatást. A kutatók szerint a többi halfélénél jobban kell fűszerezni, s ezáltal mindenféle íz kicsalható belőle. A halkúra folyamán — mohdta Joó Imre — a napi 40 dekagramm busa mellett bármit lehetett fogyasztani. A vizsgálat bebizonyította, hogy ennél kevesebb hal fogyasztása is elegendő. Pontos mennyiséget még nem mértek ki, de egyelőre úgy tűnik, hogy egészséges embereknél a megelőzés érdekében heti egy alkalommal mindenképpen célszerű busát enni. Azok számára, akik végképp lemondanak a ha! húsának, élvezéséről, de igényt tartanak a busa jótékony hatására, a jövőben busaolaj-koncentrátumot tartalmazó kapszulát fognak forgalomba hozni. Végezetül közlünk egy kedvcsináló receptet. A tejfölös busához 1 kiló hal, 5 deka liszt, 3 gramm törött bors 4 deci tejföl, 25 deka gomba, petrezselyem zöldje, ni deka hagyma, 2 deci fehér bor, só kell, valamint valamilyen köret. A megtisztított, beirdalt, feldarabolt szeleteket besózzuk és egv óra hosszáig állni hagyjuk, majd a szeleteket tűzálló edénybe helyezzük. Rászórjuk a finomra vágott hagymát, a törött borsot és a petrezselyem zöldjét. A szeletekre vágott gombával elkevert fehér bort is ráöntjük. Az így elkészített halat forró sütőben közepes tűzön pároljuk. Amikor megpuhult, ráöntjük a liszttel elkevert, tejfölt, újra felforraljuk és párolt rizzsel tálaljuk. Jó étvágyat hozzá! D. I. A diktátor arcképe függ a színtérül szolgáló szállodai szoba falán. Rögvest hozzátehetném: aki már valaha megfordult (vagy akár megbízható irodalmi forrásból értesüléseket szerzett) klaszszikus és kevésbé klasszikus totalitáriánus diktatúrák'háza táján, jól kell tudja, hogy a hotelszoba a valóságban szinte az egyedüli hely, ahol az ilyen rezsimekben nem teszik ki a szeretett vezér képmását. Részint, mert a szalludaszoba jórészt idegenek felségterülete, kvázi mint népnevelői tanterep indifferens, részint éppen a nyilvánosságra és a megfelelő belpolitikai célokra sokkul alkalmasabbak a jóval nagyobb számú és ideológiai hatásfokú közintézmények, irodák, hivatalok, gyárak, iskolák portrékkal ékes helyiségei Mindez még „hagyján" is lehetne. De nem az. Jelképes értékű: egy több mint sajnálatos színházi vállalkozás negatívumát sűrítetten szimbolizáló jelenség. Turan Róbert irt egy drámát Melina Mercuuriról. a világhírű, görög származású színésznőről — inkább „valamit" az ö ürügyén —, aiYielyet magyarországi ősbemutatóként Sándor János rendezésében. a színház stúdiószínpada állított elénk pénteken este — és e ténnyel jócskán elgondolkoztatott a mindenkori torzók természetrajzáról. A torzóról az áll az értelmező szótárban, hogy félbemaradt. befejezetlen művet, alkotást, esetleg akár még egy emberi életet is jelent Puff neki. Ám hogy holmi nyegléskedés helyett választékosak maradjunk: ez a Melina kifejezetten rossz színdarab. Kiérleletlen, közhelyekből építkező, a drámaiságot és a kellő művészi hatásfokot többnyire csak klisékkel, szabvány krimi- és melodráma-fordulatokkal elérni próbáló mű, amelyből egy minden bizonnyal (mindenesetre: meggyőzően más forrásokból bizonyítottan 1) nagyformátumú művész karakteréről éppoly kevés tudható meg, mint az örökzöld (bár kétségkívül nagy) ziccert jelentő általános érvényű mondandó — vagyis a művész mindenkor lehetséges alapállása a zsarnoksággal szemben — elképzelhető változatairól. Ami ráadásul utóbbi közelítésmódot (sőt: tematikát) illeti, a Mephisto óta különösen nehéz és jó adag elmélyülést követelő feladat igazán eredetit üzenni az ügyben, bár tegyük hozzá azonnal — egyáltalán nem lehetetlen. Ennek a Melinának most egyáltalán nem sikerült. Mert drámai alapszövete eiótlen, dramaturgiai építkezése alapvetően hiányos: vagy üres és merőben privatizáló dialógusok, vagy képtelen, hiteltelen, előkészítetlen-motiválatlan „berobbanások" váltogatják egymást. Az a tény, hogy Melina párizsi emigrációjából 1972-ben huszonnégy órára a katonai diktatúra engedélyével megtérhet hazájába édesanyja temetésére — kitűnő kiindulópont, megfelelő dramatikus alaphelyzet Maga az élet szerzőségével: mindez nem fikció, az alapötlet teljes mértekben a valóságra alapozódik. Csakhogy ami Melinával történik nagyjából úgy összegezhető, hogy találkozik a hotelben négy férfival, akiből három le akarja fektetni, a negyedik mellékesen az ő elvtársa, kettőről meg legvégül kiderül, hogy a rezsim beépített embere. Ugyanakkor szinte mellékesen. Melina mond is néhány szép és teljességgel szabványos mondatot a zsarnokságról és az. ellene való küzdelem jogosultságáról, továbbá a görögség sorsáról. Mindez nagyszerű is lehetne. Ha — hatna. De nem hat. Mert Melina személyiségének súlya, erkölcsi fölényének hitele, személyiségének fensége előkészítetlen, kiérleletlen, kellőképpen nem éreztetett, így aztán ellenpontok sem lehetnek, a hitvallások meg csak öblös szónokiasságba, a fordulatok krimiszerű sablonokba, a dialógok szürke kérdezz-felelek játékba fúlhatnak Egész egyszerűen nem tudunk így mit kezdeni ezzel az ekképpen torzónak maradt, vagyis végső fokon befejezetten, félkész Melinával. Fehér Ildikó tiszteletre méltó eröfeszitéssel, láthatóan óriási igyekezettel próbálta megoldani a fiatál színésznő életében bizonyára óriási lépcsőfokot : jelentő Melina Mercouri-rlakitás feladatát. Azt hiszem, csak kisebb részben múlt rajta — színészi eszközeinek bizonyos egyoldalúságán, szerepfelfogásának némileg „előregyártott", mechanikus voltán —, hogy Melinája nem tudott igazi lenni Bognár Zsolt Oresztisz Laszkosza azért tetszett, mert a majdnem nyilvánvaló lélektani képtelefiségnek ható váltást — egykori szerelmesből újságíró-titkosrendőr — meglehetősen egységes, magabiztos alakítással tudta „tompítani". Király Levente könynyebb dologgal szembesülvén, könnyedén és biztonsággal oldotta meg feladatát, Högye Zsuzsa Máriája inkább a játék első részében látszott meggyőzőbbnek. Bobor György és Both András bizony halvány teljesítményt nyújtották. Melina — avagy a „Torzó", tragédia két részben. Ez áll a színlapon. Mily kár, hogy tsak a megfordított cím maradhat meg bennünk ezután. Domonkos László ere eg Hogy lehet húsz esztendeig írni egy operát? Borudin kortársa a távoli és sokat csodált Európában, bizonyos Giuseppe Verdi leült a zongorához és röpke hónapok múltán robbant a siker a Scalában. Hja, ha a nyugati profi és a keleti amatőr közötti távolság csak földrajzi fogalomként lenne értelmezhető, tán helye lehetne alkotáslélektani fontolgatásoknak is... Hogy — mondjuk — az ember tudja mit akar, megvan a kiinduló és a végpont, a kettő közötti út, az egyetlen lehetséges, s e halálbiztos kiszámitottságnak az észveszejtöen szenvedésés gyönyörteljes teremtő lázzal való titokzatos gabalyod;%ából világra buggyan a remekmű. Ám, ha — mondjuk — az ember tudja, mit akar, de az akadémiai ügyek, a tanítványok pátyolgatása, a társasági kötelezettségek az úri szalonokban, a tudomány dolgai mind a vállán, plusz a Kelet közege (még akkor is, ha benne az „ötök" heveny újat akarása), nos akkor húsz év nem elég — megírni egy operát. A grúz herceg törvénytelen fiának posztumusz műve talán ezért is nem dráma, hanem lassúdad meseregény: vagy — képzelt alcíme szerint — bizánci arannyal és szláv feketével festett ikonosztáz, realista részletekkel. Ajánlás a „fogyasztónak": kéretik kényelmesen hátra dőlve elhelyezkedni; érzéki ínyencségek fogadására fölkészülni; hiszen mesés-gazdag, festői tablókhoz, impozáns tömegjelenetekhez leend szerencsénk, a hangok csodálatába feledkezhetünk. A hősiesség aranyozott pátosza, a szenvedés feketéje, a szerelem szivárványszíne, a felelősség mélybordója, a felelőtlenség tiritarkája, a rövid távú hatalmasság cifrája, az erkölcs és a tartás vakító fehérje mind ott lesz adekvát-dallamos szólókban, tömör kórusokban, meg-megszakad s tovább hömpölvül a mese a zenében. Rizikós dolog az Igor herceg színre vitele. Profi vállalkozó kell hozzá. Sok előfeltétel. Örömmel, elégtélellel, megkönnyebbülten —kinek a pap. kinek a. ¡vinné —, de akár lelkesüli-u :s mondhatjuk: mind marinem hiánytalanul megvolt. Értékes, pontos, szép és — a mi viszonyaink között talán helyén a jelző — pazar kiállítású* Igor-előadás lett a szombati premier. Annak ellenére, hogy a moszkvai vendégrendezö, Vagyim Milkov, úgy tetszik, kizárólag a színpadi tablóképek sorozatának komponáltságára, az egy-egy képben előforduló alakok-csoportok arányos elhelyezésére összpontosított. Kétségtelenül elért egyfajta artisztikumot. Ám a (mos/.kIrodalmi kávéház Változik-e a Játékok műsorpolitikája? Terveznek-e csak szegedi művészekkel előadást? Mikor látható ismét teljes szépségében a Dóm tér? Mi van a már korábban tervbe vett Bizánc színre vitelével? A Rock Színház miért nem a szabadtéri hangosító rendszerét használja? Ilyen és más kérdések zápora engedett következtetni rá, a szegedi fesztiválnyár kulisszatitkai iránt változatlan az érdeklődés, legalábbis a városlakók köreiben. Április 6-án alakítottuk meg a Royal Szálló irodalmi kávéházában a Szegedi Szabadtéri Játékok Baráti Kórét, Hont Ferenc nevével. Akkor úgy ígértük, még ebben az évben randevút adunk egymásnak ismét, részint az időközben lezajlott programok tapasztalatainak, részint a friss terveknek* kibeszélgetésére. Így közösen, hiszen ezt a fórumot-formát érezzük alkalmasnak, hogy megszólaljon a néz.ö, akiért is utóvégre történik minden. Hétfőn, este 6 órától tehát amolyan kötetlen traccspartira, közös elmélkedésre invitáljuk a Hont Ferenc baráti kör tágjait. Vitákedvcsiholónak Szabó András, a Széchenyi szakközépiskola tanára mutatja be hangulatos diaporáma-műsorát az idei szegedi nyárról, majd>röviden elmondjuk, mit akartunk legutóbb, mit szeretnénk legközelebb a szabadtéri játékokon. Niltolényi István a szabadtéri játékok igazgatója Nagy László felvétele Igor búcsúja (Németh József és Misura Zsuzsa) vai?) hagyományokhoz enynyire ragaszkodó, szinte kizárólag statikus színpadi képekben gondolkodó rendezés önmagát (és a nézőt) fosztja meg a valódi drámai történést amúgyis nélkülöző, konfliktusok laza sorozatából, kórusok, zenekari előjátékok, balettek kötőanyagából építkező mű lehetséges látvány izgalmaitól. Nem holmi erőszakolt, föltupírozott „drámázást" hiányolunk; hanem illő, megfelelő ötleteket, invenciót, amely plasztikusabbá, árnyaltabbá, mozgalmasabbá, beíogadhatóbbá teszi az operaszínpadi történéseket — mint ahogy mármár megszoktuk a Macbeth vagy A bolygó hollandi után. Ennyi állóképbe merevült kóristát rég nem láttunk színpadunkon, pedig éppén most — talán éppen ezért — vált feltűnőbbé, hogy igazából milyen kevesen vannak . . . Ahogy a grandiózus karíeladatot kérő művek egymást követik a műsorban, bizonyossággá erősödik: a „létszámhiányt" tiszteletre méltó és sikeres erőfeszítéssel feledtetni képes Molnár László csapata. De pengeélen táncolni kellemetlen. llu a kórus teljesítőképességében, ielkiismeretessegében, fegyelmezettségében való bizalmat a színre vitel egyik előfeltételének mondjuk, a másik feltétel: a megalkuvásmentes szereposztás lehetősége. Németh József ideális címszereplő. Pontosan, téveszthetetlenül találja el azt a hangvételt és játékstílust, amely a döntést elvétő, mégis felelősen hazaés szabadságszerető, tiszta érzelmű Igornak kell ahhoz, hogy pátosza ne billenjen át érzclgösségbe, hűsége gyengeségbe, becsületessége balekségbe. Sötét tónusú, meleg. tömör hangon elénekelt szabadságáriája hiteles megrendültséget sugárzott. Jaroszlavna-Misura Zsuzsával eszményiek a kettőseik. A jelentékeny emberek megkapó aurája érződött mindkettejük valamennyi színpadi jelenlétekor. Misura telt hangon, impozáns magabiztossággal formálta a nagyasszonyt; második képbeli áriája, a bojárokkal énekelt kettőse, csodás pianoi a legkényesebb ízlésűek nek is operaszínpadi csemegék. Gr?gor József nagy szólójában pompásan megrendezte magát: karaktert rajzolt Koncsak kánnak ebben a drámaiatlan, a szereplök árnyalt jellemzését meg seirr kísérlő, inkább eszményekről, mint hús-vér emberekről szóló operamesében. Az így nyert „gregoros" Koncsak, a nagyvonalúan nemes es gondatlan, a melegszívű, lezser despota izgalmas ellentéte lett a szilárdan turtasos Igornak. Megbomlott kissé a hangdramaturgiai egyensúly viszont azzal, hogy Galickij- Andrejcsik István — bárha tőle megszokott lendülettel, indulattal, pontossággal énekelt. Szólama súlyosabb, különösen, ha a Misura—Németh kettős ellenpólusaként jön számításba. Tartózkodó szavakat kellene sorjáztatni „a tenorista debütálása" című passzusban, bár az is lehet, hogy Soskó András bemutatkozása csak a túlzott várakozások légkörében tűnik csalódásnak. Férfias jelenség; szép szinü hang, mégsem elég meggyőző. Erdélyi Erzsébet hangszine, alkata viszont az egzotikus kelet mély tüzű, rejtőzködő erotikájú, szerelmes Koncsakovnájára predesztinált. Kcnesey Gábornak és Vajk Györgynek adatott a karakterizáló képesség megmutatására a legtöbb játékbeli lehetőség is, Galickij mulató udvarában, ahol kettejükkel együtt végre a kórustagok is megmunkáltabban mozdulhattuk . . . Juhász József Ovlurja a megbízható hőstenoré, következésképpen kevésbé karakteres, mint amennyi lehetőséget rejt erre a szerep. A soros — hányadik is? — alapvető feltétel: a magas színvonalra jutott zenekar. Oberfrank Géza nem is tudni pontosan milyen hosszú ideje tartja csúcsformában muzsikusait. S a jó együttes játék, a szép hangzás, a lefegyverző biztonság csiholása-csiszolása mellett nemcsak a bonyolult anyagot tartja erős kézben; mindenre kiterjedő figyelemmel, az egész színpad „vezénylésével" — ama bizonyos összmüvészi hatás létrejöttében alighanem oroszlánrésze van. A vendegtervezök (díszlet: Viktor Volski, jelmez: Rafael Volski) profizmusának köszönhetően gazdagok, vonzók, ízlésesek a színpadképek. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, jöhet az egyértelmű balettdicséret. A polovec tánc oly rangos feladatát az. ehhez minden tekintetben felnőtt szegedi együttes kifogástalanul prezentálta. A kar pontosan, kulturáltan, stílusosan dolgozott. A szólisták közül Zarnóczai Gizella a lágyabb, finomabb, hajlékonyabb aszszonviságot, Metzger Márta a keleties s/.iluj dobszólókat idéző, egyszersmind rafinált erotikát, Sárközi Gyula a vad, pogány, férfias erőt táncolta biztonsággal és eleven hatással. Harangozó Giiula klasszikus koreográfiáját vendég balett mester, Sebestény Katalin tanította be. Vagyis a klasszicizáló, hagyományos előadói stílű bemutató — az operajátszást újító törekvések közé ékelődve — is fölmutatta: a szegedi opera rendelkezik a legszebb távlatokat igerö művészi erőkkel. Snlvok F.rzséhrt