Délmagyarország, 1987. április (77. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-03 / 79. szám

Péntek, 1987. április 10. 11 Barátunk a számítógép A KSH Számítástehcnikai és Ügyvitelszervező Vállalatának szocialista brigádjai a nagy októberi szocialista forradalom tiszteletére mozgalmat kezdeményeztek az informatika, a számítástechnika fejlesztéséért, gazdasági hasznosságának növeléséért. A számítástechnikai kultúra fejlesztésében számítanak a kutató, fejlesztő, gyártó, alkalmazó, szolgáltató vállalatok. szövetkezetek, valamint a felsőoktatási intézmények társadalmi és szakmai szervezeteinek segítségére. A mozgalomba bekapcsolódni kívánó kollektívák figyelmét elsősorban az újító, alkotó mozgalom további kiszélesítésére, a gazdálkodás eredményességének javítására, az exporttevékenység bővítésére hívják fel. Kérték a kollektívákat, hogy nyújtsanak segítséget a számítástechnikával ismerkedő legfiatalabb nemzedéknek, illetve korábbi együttműködéseiket tegyék tartalmasabbá. A SZÜV szocialista brigádjai vállalták, hogy az érdeklődőknek kiállításokon, előadások keretében mutatják be a számítástechnika hazai alkalmazásának eredményeit, lehetőségeit. Segítséget kívánnak nyújtani az iskolákban folyó oktatási és szakköri munkához is. Kérésre programozási gyakorlatokat vezetnek és segítséget nyújtanak a számítástechnikai eszközök karbantartásában is. A SZÜV javasolja, hogy „Barátunk a számítógép'' címmel a csatlakozó intézmények szervezzenek vetélkedőket, versenyeket az iskolákban. A lebonyolításban a vállalat szegedi számítóközpontjának szakemberei is szívesen közreműködnek. Holnap Csárdáskirályno-bemutató Kálmán Imre Csárdáskirálynő című háromfelvonáson nagyoperettjét mutatják be a bécsi Johann Strauss Theater 1015. november 17-i bemutatója alapján. Molnár Gál Péter által színpadra alkalmazva holnap, szombaton este 7 órakor a nagyszínházban. Rendezte Bodolay Géza. a díszletek Mira János, a jelmezek Ék Erzsébet munkája, koreográfus Tóth Sándor. A főbb szerepekben Bajtay Horváth Ágotát, Kovács Zsoltot, Högye Zsuzsát, Egri Lászlót, Király Leventét, Vásári Mónikát, Jakab Tamást és Szirmai Pétert láthatja a közönség, vezényel: Nagy Imre. Magyar—NDK barátsági nap Tegnap, csütörtökön Szegedre látogatott Bernd Schudrovitz, a Német Demokratikus Köztársaság torna és sport szövetség elnökségének tagja, az agitációs szekció vezetője. A vendéget Molnár Sándor, a népfront megyei és Kulcsárné Kiss Piroska, a népfront városi titkára fogadta, a HNF megyei bizottságán. Itt Molnár Sándor adott rövid tájékoztatást szűkebb pátriánk gazdasági és kulturális életéről. Ezt követően az NDK sportszövetségének képviselője a városi tanácsnál tett látogatást, ahol Csikós Ferenc vb-titkár ismertette meg városunk sportéletével, sportintézményeink helyzetével, valamint az iskolai testneveléssel és diáksport mozgalommal. A német vendég megtekintette az újszegedi fedettuszodát és a sportcsarnokot, Borbély Andrásnak, a városi tanács ifjúsági és sportosztálya vezetőjének kíséretében. Majd ellátogatott a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, ahol Szendre i János főigazgató mutatta be az intézmény nemrég megépült sportcsarnokát. Ezután Bernd Schudrovitz előadást tartott a főiskola dísztermében összegyűlt testnevelő tanárok, sportszakemberek számára az NDK kimagaslóan eredményes sportéletéről. Asotthalmi változások Lázár Mihály felvétele Tetszetős környezetben az áp rilis 4-ere átadott óvoda Amikor a településfejlesztési hozzájárulásról szavaztak a községben, igyekeztek olyan célokat kitűzni, ami a belterületi és a tanyai lakosságot egyaránt érdekli. így került szóba az óvodaépítés és az öregek napközije. Az óvodára mar az elmúlt ötéves terv idején gyűjtötték a pénzt, de pár éve nem akadt még rá kivitelező. Aztán 1985-ben a Csomiép elkezdte az építkezést, mostanra a környezet kicsinosításával is végeztek. Az óvodai dolgozók a belső teret rendezték be, s hétfőtől már a két óvodai csoport is birtokba veheti a tetszetős épületet. Nincs most már szükség a naponkénti buszozásra, ugyanis ideiglenes megoldásként az öt kilométerre levő átalakított tanyai iskolában fért el a kétcsoportnyi gyerek. A felszabaduló iskolaépület sem marad parlagon. A 4360 főnyi lakosságából közel kilencszáz hatvan éven felüli, s jó részük tanyán él. Még az idén itt akarják megvalósítani az öregek hetes napközijét. A körvonalazódó belterületü oktatási centrum következő állomása a tornaterem lesz. A szomszédságban levő Bedö Albert Erdőgazdasági Szakmunkásképzővel együtt fogják megvalósítani, 30-szor 18 méteresre tervezték. Ebben az öt évben erre gyűjt a tanács. Társadalmi munkára is kaphatók az itteni lakosok. és az intézmények. Míg 1983ban 500 forintot, tavaly már fejenként 1726 forint értéket teremtett az összefogás. A váratlan gondokon is úgy szeretnének túllépni, hogy később hasznukra váljék. Az 1979-ben épített lapostetős iskola, mint mindenütt, itt is beázik. Ha már utólag tetőt terveztek rá, ablakot is tesznek az oldalára, s az oszlopokat, födémet is úgy alakítják, hogy később újabb tantermeket, kisebb iroda, és szertárhelyiséget tudjanak kialakítani a tetőtérben. A munkát a nyáron kezdik el. A terveknek ez csak kisebb része, amint egy megvalósul, azonnal újabb tolakszik a helyébe. Beszél a katona Hetven évig nem beszélt. Nem beszélhetett. Hiszen az otthon biztonságában, családi vagy baráti körben előadott történetek, a hazát védő, fiatal életet kockára tevő ember jogán kifejtett vélemények háborúról, történelemről — nem az igaziak. Nem, mert éppen oda nem jutnak el, aminek érdekében megtörténtek: a közösséghez. A tágabb, nagyobb közösséghez, amelyet most egyaránt lehet közvéleménynek, társadalomnak, sőt: nemzetnek nevezni. Most beszél a katona. Nagyon idős, nyolcvanon felüli, megkopott, reszketeg kis öregember, szívszorító arra gondolni, hogy íme, ez lehet, ez lehetett a valamikori daliás, kackiás bajszú, menyecskebolonditó tüzérekből, császárvadászokból, őrmesterekből és tizedesekből. Beszél a katona, mert beszélhet. Eddig hallgatott, most elmondja, hogy szerinte „a magyar történelem nem úgy van megírva, mint ahogy a tények, alapján meg lehetett volna írni", és hogy 42 havi frontszolgálat után, tíz nappal az esküvője előtt is beállt a székely hadosztályba, „mert hősi halott még mindig lehetek, de Hajdúszoboszlón román állampolgár nem leszek soha" Megidéződik a katona által az olasz harctér pokla: a Piave, az Isonzó, a Monté Grappa, Monfalcone és Tagliamento. Doberdo és Monté San Michele. Az egykori legendás nevek. Errefelé harcolt a katona, errefelé, ahol — valóság, hadtörténészek kiszámították — a svájci határtól a Karszt kopár szirtjeiig — a frontvonal minden méterére egy magyar hősi halott és egy se'besült jutott. Legnagyobbrészt addig hegyet soha nem látott, viruló fiatalságú, erős alföldi legények a kavernák, a sziklás hegyoldalakba vájt fedezékek kínzókamráiban, kétezer méter fölötti csúcsok között, gránáttűzben, sárbanvízben, éhezve-fázva, állandóan hullabüzben. mert még temetni is .szinte lehetetlen. És ezen a földi ag.vgval szinte elképzelhetetlen mészárszéken harcol, kitart a katona. Magyar katona az első világháborúban. Mert róla van szó. Egyetemista fiataloknak vetítik, mi mindent beszél a katona. Gulyás Gyula és Gulyás János alkotása, a filmszemlén rendkívüli sikert aratott, az országos filmforgalmazásban május 7étől vetítendő, En is jártam Isonzónál, most egyféle előzetesként Üjszegeden, a Móra kollégiumban. Gulyásék tette, a félelmetes erejű megrendültség, a rendkívül fölkavaró hatás első nagy rohama után is fönntartható véleményként: fölbecsülhetetlen jelentőségű. Az utolsó percben szólaltatita meg a katonákat, a filmben beszélő veteránok kétharmada ma már nem él. Pedig ők valamennyien, úgy mondta Gulyás Gyula, „nemzettudatunk e jelentős szeletének őrzői". Ez a két, sziklakemény elszántságú filmes fiú pedig — itt ülnek most a közönséggel szemközt, amely az élmény döbbenetéből csak igen nehezen ocsúdik — megküzdött mindenféle értetlenkedéssel, mondvacsinált csodálkozással, kifogással, elutasítással: dacosan gyönyörű tisztelgésként megszólaltatták az élő történelem utolsó nagy tanúit. Az utolsó mohikánokat. Beszélnek a katonák. Az is kiderül (ezt már az egyik egyetemista lány fogalmazta meg), hogy „megint rajtuk csattant az ostor". Igen, mert a katonák elmondják, hogyan vették el tőlük a Rákjosi-rendszerhen előbb a földet, azután még a kis trafikot is, nyomorult hadirokkanttól, akinek mindjkét lába a Piavénél maradt. És a rnásik, akinek 1600 forint a nyugdija, a harmadik, aki sufniban lakik — satöbbi. Kicsit többen vannak, élnek a margón, a peremvidékeken a mai magyar társadalomban, semmint azt a köztudat igazán fel tudná dolgozni — ezt meg G.ulyásék mondták a film egyik, nem akármilyen (és ki tudja, hányadik) póttanulságát megfogalmazva. A katona beszél, s közben látiuk: a háború és a béke áldozata egvszerre. Autóbusszal elviszik az egykori csaták színhelyére. Még egyszer az életben látni, megélni mindent. Költői szépségű, csak a legmagasabb rendű emberség főhajtásával illethető megoldás. És a csúcspont, vagy inkább egy a sok közül: a reszketeg aggastyánok, a néhai vitézek, az egykori harcoló felek kibékülnek. Szólnak a himnuszok, katonai tiszteletadás. Nincs ellenség, csak emberek vannak. Meg a békévé oldó, dc oly annyira gyötrelmes emlékezés. • A katona sír. Hetven év után emberszámba veszik. A szegedi egyetemisták egyike azt mondta: bűntudatot érez amiatt, hogy abban a magyar társadalomban él, amely ilyen embereknek 1600 forintos nyugdíjat ad. A film kapcsán megszólaló, véleményüket írásban is kifejtő történészek, sőt a politológus, a néprajztudós, a pszichiáter, az irodalomtörténész, még ennél is továbbmegy. Szörényi László elégtételről'beszél, Buda Béla arról, hogy itt, ekkor, az első világháborús események idején kezdődött nemzeti azonosságtudatunk többszörös hasadtságának folyamata. Lehetne még folytatni jócskán, de egyszerűen nincs tér (és nemcsak fizikai) arra, hogy ennek a filmnek páratlan művészi, társadalmi, tudati hatásáról, a magyar fejlődés jelenlegi szakaszában betölthető óriási fontosságáról eleget írni lehessen. Ráadásul a jelzők ugvanúgv elkopnának ehhez, mint a lövészárkok igaz valóságának érzékeltetésére szolgálók. Mondják: a történelmet a győztesgk írják. Viszont beszél a katona. A Piave vizén koszorúk úsznak lassan tova. Vannak még nagy vigaszok ezen a világon. Domonkos László Egy szegedi fizikus emiékére Láthatták nemrég a tévében millióan is, hogy a HÍRADÓ-ban aszfaltozó munkások napoztak az MTV székháza előtt, az ország egyik legpatinásabb terén: a Szabadság téren. Nem mondom, gyors munka volt, ezúttal is szemfülesek voltak a tévések, -bár ott történt mindez az orruk előtt. A HlRADÓ persze pereg és nincs idő hosszabb disputára, legfeljebb ki-kisztlad egy mondat és megjegyzés: no lám, munKasaink már a Tv-székház előtt sem tudják megtagadni önmagukat. Tisztelettel vétót emelek! Lehet, hogy az isten haragját zúdítom magamra, de engem megkapott az egyik munkás tekintete, aki elandalogván a kíméletlen kamera elől, még visszanézett. Ki kellene nagyítani ezt a képet. Meglátnánk benne a bűntelen bűnös szelid tiltakozását' mit akartok tőlem, nem én vagyok az oka annak, hogy mindez igy történik! Ingerlően szónoki kérdés: szabad-e, lehet-e fényes nappal és csalogató, régenvárt napfényben ejtőzni munkaidőben? Ajánlom, ne hamarkodjuk el a választ. Gondolkozzunk is el a jelenségen, mely számtalan formában lép elő akár kerítésen belül, akár azon kivül dolgozók táborában. Válaszom: persze hogy szabad! Indoklás: Először is, ha nem látunk valamit, akkor az valóban nincs? Mondjuk, ha a Szabadság téren lenne néhány olcsóbb kocsma és ott tűnnének el, akkor minden rendben lenne? Miért kell a munkás személyéhez kötni azt, hogy a gazdaságban a teljesítmény mélyen a lehetséges szint alatt van? Miért nem dolgoztak akkor a Szabadság téren? Nyilván azért, mert nem érkezett meg az aszfalt. Amint másutt is a szervezés színvonala okozza a kieséseket, a fegyelmezetlenséget és mindent, ami a teljesítményünkből hiányzik. A munkás feladata, hogy dolgozzék. A vezetésé, hogy ennek feltételeit biztosítsa. Semmiféle ügyes riporteri fogás sem tudja bebizonyítani, hogy a munkás eleve lógni megy a munkahelyére. Ezért érzem én annak a munkásnak a tekintetét úgy: nem az én •hibám, hogy a szép tavaszi napsugárral süttettem magam, mit akartok tőlem? Inkább intézzétek el, hogy jöjjön az az aszfalt! Igaza van! Ezért vétózom meg azt a kényelmes álláspontot, sugározza akár a televízió is, hogy a vezetés gyengeségéért is a munkás a felelős. M. L A hazai fizikai kutatás jeles tudósa, Pogány Béla, volt szegedi egyetemi tanár, akadémikus 100 éve, 1887. április l-jén született Budapesten. Tanulmányait a fővárosban kezdte, majd Göttingenben fejezte be, ott szerzett doktori cimet. Hazatérése után tobb éven át Eötvös Loránd, a legnagyobb magyar fizikus közvetlen munkatársa volt, és részt vett az alföldi torziósinga-kisérletekben, többek között az 1911. évi földrengés okait 130 észlelőállomáson mérték. Szakmai pályáján ekkor indult meg, majd 1918-ban kinevezték a kolozsvári egyetemre a kísérleti fizika professzorává. Az egyetem idekerülésével ő is Szegedre jött, és vezette a kísérleti fizika tanszéket vezető professzorként. Innen később Budapestre távozott, ahol a műegyetem fizika tanszékét kapta meg. Tudományos pályáján előbb az optikával és az akusztikával foglalkozott. Az igen vékony fémrétegek optikai és elektromos sajatságainak vizsgálatával jelentős megállapításokat tett, ezen az aránylag felderítetlen területen. Műegyetemi professzortársával, Schmid Rezsővel spektroszkópiai laboratóriumot rendezett be, ahol a molekulaszinkép analízisével elismert eredményeket értek el. Hazankban a szeizmikus kutatási módszert a föld alatti geológiai alakulatok felderitesében sikeresen alkalmazta, így a hazai geofizika egy megalapítója is. Pogány Béla jó munkakapcsolatot alakított ki kora híradástechnikai iparával, és a rádiócsövek (korábban a rádiókban használt elektroncsövek) fejlesztésében is aktivan részt vett. Az oktató, a kutató, de a gyakorlat számára is hasznos fizikus, Pogány Béla több szakkönyvet jelentetett meg az optika, az elektromágneses tér, a kísérleti fizika tárgyköréből, számos tudományos publikációja mellett. Munkásságát a legmagasabb tudományos fórumok elismerték, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagsagát 1918-ban, rendes tagságát 1931-ben (Rybár Istvánnal egy időben, szintén Eötvös-tanítvány) érte el. Elnyerte a Marczibányi(1937) és a Berzeviczy-díjat (1942). Pogány Béla jó hangulatú, anekdotazó ember volt. Feljegyezték róla, hogy amikor a rádiócsövek gyártásával foglalkozó Vatea-ceg — innen érkezett Szegedre Kalmár László (1905—1978) matematikus, a későbbi Kossuth- és állami díjas akadémikus, a „hazai kibernetika atyja" — egyik gyárának felavatására leikérték, beszédében többek között ezeket mondta: „Az ipar fejlesztése rendkívül helyes. Különösen fontos, hogy minden országban azoknak az iparágaknak fejlesztését tamogassák, amelyekhez a szükséges nyersanyagok helyben megtalálhatók. Az elektroncsövek gyártásához legfontosabb a tökéletes vákuum. Magyarorszagon vákuum korlátlanul rendelkezésre áll mindenütt, ezért helyes, hogy kormányunk az elektroncsövek gyártását elömozditja." Ugy írja az anekdotagyűjtő, hogy az avatáson jelen levő József főherceg igencsak furcsán nézett. Kutatóélete delén, 1943. december 23-án halt meg Budapesten. Bátyai Jenő * A centenárium alkalmából ma, déli 12 órakor az MTESZ megyei szervezete, a Szegei Megyei Városi Tanács és a társrendezők Pogány Béla egykori szegedi lakóháza falán (Tanácsk'áz ársa:ág útja 6. sz.) avatnak cmlék'áblát a tudós fizikus tiszteletére.