Délmagyarország, 1980. március (70. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-16 / 64. szám

Beszélgetés a fölrobbant házzal Mester Attila Jutok mind mélyebbre Évek rakódnak rám rétegződnek jutok mind mélyebbre az időben szűzföldek ölét vérző ekevasak nem fordítanak ki a fényre elmerülök befejezetlen dolgaim félig sem gondolt gondolataim korhadó sírmellékletek körülöttem széthullajtott szavaim filléreit nem díszíti királyi arcmás kardot nem viselek s koponyámon buzogányütötte sebet Körülöttem meghunyászkodott szándékok csonttöredékei hevernek be nem telt vágyaim korsói földdel tömődnek telítődnek rakódnak rám az évek elmerülök arccal Keletnek mint a hunok — lovatlan Attila enmagam ostora csak — számban hazám keserű homokja koponyám homokóra halállal lassan megtelik Kismesterek Szegedi papucs - meddig? — Megviseltnek látszik. — Csodálkozik? Még pár nap, és félévesek lesznek sebeim. Ne felejtse, aládúcolva se voltam mindig. — Ügy látom, most is szívesebben menne. Mintha nehezére esne az állás. — Pardon, egy szóra! Mit akar maga egyáltalán? Minek akarja az én ügyemet szellőztetni az újság? Örülök, hogy végre csönd van körülöttem. — Ne legyen harag közöttünk rögtön az elején. Az újság abból él, hogy megír valamit Vállalja a beszélgetést? — Attól függ, mire megy ki a játék? — Szeretnék tisztán látni. — Ne vakarja a vakolatot, úgyis meg van repedve. És ne felejtse, emberek állnak a romház mögött is. Mögöttem éppen négy szövetkezet. — Éppen ez az. Nehéz lehet fönntartani négy szövetkezetnek is egy romházat. — Sarkosan fogalmaz. Eddig két szakértő vizsgált meg, az egyik romháznak nyilvánított, a másik azt állítja, nem vagyok az. — Érdekel a története. Tehát fölrobbant szeptember 13-án, este. — Másnap reggel már itt volt egy ember a tanácstól, előbb, mint a hivatalok kezdenek, megnézett, elszomorodott, és fölvett egy jegyzőkönyvet — Gondolom, innen számítható új élete. — Ezt követte az első szákértői vélemény. — Rögtön? — Nem. Arra várni kellett Sürgették is a tanácsiak. Közben elrendelték, hogy az első, hevenyészett dúcolást cseréljék ki szakszerűre, mert beláthatatlan következményei lehetnek, ha bejön ide valaki, én pedig rárogyok. — Az első szakértő tehát azt mondta, le kell magát bontani, mert rendbehozni nem érdemes, és különben is útjában van a közlekedésnek, a városképet pedig zavarja — Így volt A Hivatal bontási határozatot hozott: azonnal kezdjék el a bontást és 60 napon belül fejezzék be. — Ettől kezdve az ön napjai meg voltak számlálva. — Azt hittem én is, de nem így történt. Gazdáim megföllebbezték a határozatot, és újabb szakértő jött megvizsgálni. — Kíváncsi vagyok... — Sokat mondani nem tudok róla, ő úgy ítélte meg a dolgot, nem reménytelen az esetem, lehet belőlem még, használható épület. — Itt? Hiszen útban van. Addig is a kegyelem tartotta meg, ne kelljen messzire menniök az új Jakóknak, ha fodrászt, órást, szabót vagy biciklijavítót keresnek. — ön naiv ember, létszik, hogy a bonyolultabb áttételeket és a szövődményeket nem érti. Azt senki nem mondta, hogy újjá akar építeni. — Nagyszerű. Tehát semmi akadálya nem lett volna a bontásnák. — Ne lovalja bele magát, mondtam, hogy nem egyszerű. Nem érdemes tehát pénzt költeni rám, mert akkor is rontom a városképet. De az már a város érdeke, hogy ne rontsam, kérték tehát a hatóságokat, vegyen- meg az állam, és bontasson le. — Mennyi az ára? Romház nem kerülhet sokba. — Megint másként gondolja. Adva van 225 négyzetméteres épület, „magasan közművesítve", — Fölrobbanva... — Csillapodjék. Megállapították, hogy a helyreállítási költség 154 ezer 554 forintot tenne ki... — Annyira pontos, már csak a fillér hiányzik. — Ne akadjon fönn rajta, a költségvetések mindig pontosak, legföljebb a számla lesz más. Az a lényeg, hogy helyreállítás után 1 millió 100 ezer forint lenne a forgalmi értékem. Ennyitől pedig nem eshet el a négy szövetkezet csak azért, hogy javítsa a városképet. — Ennyi lenne, ha.II — de ön erősen romos. — Ha újjáépítenének, a biztosító fizetné a kárt, azt tehát levonták belőle. Maradt 945 ezer 446 forint. — ön biztos abban, hogy fizetne a biztosító? Ügy tudom, a vizsgálat még nem zárult le. — Messze vinne ez a szál, ne bogozzuk. Szanálásra kijelölt épület lettem, de a szanálás időpontját nem határozták meg. — Még mindig bizonytalan tehát a jövője? — Már néni. Illetékes helyen úgy nyilatkoztak, kártalanítják a szövetkezetet, tavasszal elárvereznek és lebontanak. — Világos, már csak egy kérdésem maradt. Kétszer dúcolták, pedig egyszer is elég lett volna bontani. Mennyiért? — Bár én vagyok a rom, most ön kapaszkodjon meg: a költségvetés szerint 45 ezer 465 forint. — Ha megengedi, én itt megállok. Ha egy épület teljes fölújítása 145 ezer forintba kerülne, akkor krőzusi összeg csupán dúcolásra a 45 ezer. Bár ékszerészüzlet is volt, gondolom, a gerendák nem aranyból valók. — Nézze meg jobban. Kívülről támaszt hat oszlop, belül 22 vagy 24. Ne jöjjön be, az a kettő. amit nem jól lát, nem lehet különb a többinél. Nem új anyag, olyan, ami egy romházhoz megteszi. Gerendát tartanak a belső oszlopok, azt is hozzá kell számítania, és azt is, hogy mindegyik pallókkal van átkötve. — Senki nem szólt semmit, hogy drága a dúcolás? — Az egyik elnök szívta a fogát, amikor megtudta, aztán abbahagyta. Azt monta, ha egy romházat alá tudnak dúcolni, a saját költségvetésüket is alá fogják támasztani. — Beszéljünk nyíltan. Az állam segíteni akarja a négy szövetkezetet, hogy a szolgáltatóipar ne károsodjék. De nem biztos, hogy a dúcolóióart is támogatni akarja. Gondolom, mindenki megnézte volna a költségvetést, ha saját pénzből kell kifizetnie, de én azt tapasztaltam, szinte senki nem tud róla. Nem a ml zsebünkből megy! — Nem tudok erre semmit mondani, de rokonszenvem jeléül együtt számolom önnel, hány hajszálrugó adná ki a 45 ezer forintot. Sok. nagyon sok. ' — Bűcsúzásul kérhetném a címét? — Szilléri sugárút 43, Szolgáltatóház. Írhatja úgy is, hogy Romrezervátum, de oda ne lépjen, nagyon kérem, ott veszélyes. HORVÁTH DEZSŐ A férfi a tengerentúlról jött a megbízatással, hogy ha már az öreg földrészünkön, jár, ne feledje felkeresni Magyarországot, Szegedet és haza ne menjen hímzett papucs nélkül. Áthajózott az óceánon, repülőre szállt, vonatra ült, s hipp-hopp itt termett Tisza-parti városunkban egy vasárnap délelőtt... Aztán öreg este lett, mire megtalálta az eldugott utcában a szégyenlősen-apró cégtáblával jelzett házat, ahol Rátkai Sándor papucsos lakik és dolgozik. A vendég fáradtan a hosszú csatangolás, reménytelen kérdezősködés után, ingerülten kifakadt: „magát tán Clevelandban jobban ismerik, mint Szegeden!" Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a szegedi papucsot nem a szegediek vásárolják. Tíz közül kilenc idegenb.e jut „Tisztelt Rátkai Ür!... Most a barátnőmnek kellene egy 39-es fekete sarkos papucs... Az unokahúgom Kanadában nagyon boldog volt a piros papucsai. A karácsonvfála alá tette. Üdvözlettel Gencsy Sári." — Am.fkor a művésriő fellép a tévében, az uram rögtön azt nézi, az ő papucsában van-e. Mindig abban szerepel. * — Mitől szegedi a szegedi papucs? — Attól, hogy ilyen típust csak Szegeden készítettek: ilyen hímzett, varrott, fordított papucsot. Ezt ma már senki nem csinál ia. Az eredeti, amilyet a csizmadiák tanultak el a töröktől, kétlábas volt. Ilyen, mint ez. — Milyen? — Szimmetrikus Akármelvík lábát teszi bele, mindegyikre jó. Most ezt használják a táncosok. A Budapest Táncegyüttesnek készítem, nemrég rendeltek a decsiek. ebben táncolnak az Állami Népi Együttesben, de Angliában, Franciaországban vannak táncosok, akiknek ilyen van a lábán. — Magyar papucs francia táncoson? — Azt hiszem, magyar táncosok azok! Mint a jómúltkorában az egyik kislány: itt tanult Pesten népi táncot, s most vissza? ment Amerikába, hogy megtanítsa az ottani magyar gyerekeket a csárdásra. Ez a kislány is vitt... , .kislány"? Negyvenes papucs kellett a lábára? Rátkai Sándor csendes mosolylyal emlékszik. Kifogyhatatlan a meséből, úgy beszél a vevőkről, mint régi • jó barátokról szoktak, s szinte mindegyik munkadarabjának története van, mely megér egy mondatot, egy anekdotát. Az utolsó szegedi panucsos (ezt hangsúlyozza: utolsó, mert rajta kívül varrott bőrtalppal már nem készítenek papucsot) mesél. Az egykori polgármesterről, aki naponta szalajtotta hozzá az altisztet ajándéknakvalóé r^t: mesél a helyi „pénzügyminiszterről", aki úgy fizetett, mintha a fogát húzták volna, s irigyelvén a mestermunkáért járó pénzt, adóíveket böngészett át. hátha szabálytalanságon kapja rajta. Nem sikerült. A múltra emlékezésből egyszerre műveletmagyarázatba vált át. Mondja, s teszi is. — Először megvarrom a hímzett bársony felsőrészt és kifordítom. Beleütöm a kaptafát és a talpát No. most a talpat körülfogózom, hátrahúzom (lehet, mert vizes, jól alakítható mé-* ilyenkor) és ráformázom a mustávaL (A harang formájúra öntött, tenyérbeillő súlyos rézszerszámmal üti az engedelmesen simuló vastag bőrt.) — No, a talpba belevarrom a felsőrészt, így, hogy a varrás nem látszik a színén, mert nem szúrom át a bőrt. Kiveszi a kaptafát. — Most jön a talpbélés. Csirizzel ragasztom be, ezután a szárnyát bekötöm. A felsőrész hátrahajló végét hozzávarrja a talpbéléjhez. Beteszi a talphajlatot biztosító merevítőt. a „svábot". — A sváb. vagy mondhatjuk úgy is, glengstükli, fűzfából a legjobb. Erős is, rugalmas is meg könnyű. Ettől nem lesz nyagda a papucs. Bevarrja a hiperbola formára vágott sarokfedőt, a rámát, bele a fasarkat, pici talpbőr borítás és kész. * — Láttam a boltban szegedi papucsot... — Ahhoz semmi közöm! — Nem itt készült? — Nem. Szombathelyen. — Szegedi? — Szegedi... volt... csak Itt nem kellett. Volt egy papucsos KTSZ. beolvasztották a cipősökhöz, aztán meg fölszámolták. Itt nem láttak benne fantáziát, Szombathelyen igen, — És szegedi-e a szombathelyi? — Nem bántom más portékáját, inkább ezt hallgassa meg: amióta nyugdíjas vagyok (1975ben a második üzletem is lebontották és a város szélén lett volna helv, az meg idegenforgalomból élő papucsosnak a halála, így inkább a nyugdíj), csak a szabadtéri ideién árulok. No. amikor kipakoltam, mellettem nvjtott pavilont a bolt is. amelyik azt a papucsot árusítja. Mit gondol. kivolt az első vevöiti? A papucsárus eladónő! IGRICZI ZSIGMOND — Már sajnálom, hogy megemlítettem a témát, nem akartam én. ezzel semmiféle megírni való anyagot szolgáltatni, csak azért kezdtem bele, mert régen furdalja a lelkiismeretemet, hogy valamilyen formában elmondjam valakinek, akit érdekelnek az ember belső világának eseményei, jobban mondva a belső vergődések, amelyek bárhol érhetik az embert, ha nem vigyáz magára. — De ha már annyira érdekli, elmondom, csak az a kikötésem, hogy a nevemet még kezdőbetűkkel se szabad említeni. Magamról csak anynyit, hogy gimnáziumot végeztem, utána szakmunkás-bizonyítványt szereztem, szóval tanultam valami pszichológiát is. Tetszik tudni, mi az a mikrométer? Az én munkámban kis méretű szerszám, ami arra való, hogy az egyes anyagokat tizedmilliméteres pontossággal mérni tudjuk. Egyszerű kis munkaeszköz. Már gimnazista koromban szerettem volna szerezni egyet, de elég drága holmi, a szüleim pedig nem valami gazdagok. — Most pedig belevágok a közepébe. Meglátok én egyszer sz egyik közös használatú gép mellett, egy heverő mikrométert. Nem szokták általában elhagyni, mindenki vigyáz rá, mert meg kell fizetni, ha elveri valahová. Tehát meglátom ezt az átkozott mikrométert és megmondom ahogvan volt az volt az első gondolatom, hogy zsebrevágom. — Nem tudom, hogvan támadnak az ember fiában az ilyen gondolatok, de ha már jelentkeznek, nehéz tőlük szaMikrométer badulni. Én megállok egy pillanatra, nézem a mikrométert sót körűi is lesek és az a buta elhatározás születik meg bennem, hogy félretolom, ne legyen annyira szem előtt és ha bizonyos ideig, mondjuk tíz percig nem jelentkezik érte senki, odamegyek, megfogom és az enyém. — Megmondom őszintén, már abban a percben megszólalt bennem a tisztesség, ne csináld: hajtott valami, de nem tudok szabadulni a másik sugalmazástól. hogy vágjam zsebre. Izgatottan figyelek vagy tíz percig Semmi se történik. Akkor visszamegyek, de nem érett még bennem az elhatározás. csak annyit teszek, hogy még jobban elrejtem azt a vacakot és máris indulás vissza a helyemre. És megint kezdődik a belső vívódás. Vigyem—ne vigyem. Soha el nem csentem semmit. úgy éreztem, hogy ha megteszem, bepiszkítom a kezemet. Szóval viaskodtam magamban. — Ha türelmem lenne hozzá, ezt az érzést részletesebben is elemezhetném, de azt hiszem. ennyiből is világosan látszik, ml történt bennem. — Az a lényeg, hogy amikor ez elkezdődött, negyed négy lehetett, iszonyú lassan ment az idő, én száz mákrométert láttam magam előtt, ugrált előttem minden, a műhely zajai fölerősödtek, a gépek szinte ordítottak. — És most jön a döntő pillanat. Háromnegyedig senkit se láttam a mikrométerhez közeledni. Akkor odamentem, mintha valami dolgom akadt volna a közös gépen, csináltam is valamit, a mikrométer belecsapott az eszembe, odanyúltam, megfogtam és bele a nadrágzsebembe. Aztán gyorsan visszamentem a helyemre. — Az egész szerszámot éreztem a zsebemben. Mintha melegedni kezdett volna és mintha a zseben át sütné a bőrömet. És belül is egyre jobban sütött valami. Egyszerre gazdagnak és amellett aljasnak éreztem magamat, zúgott a fejem, belenyúltam a zsebembe, megpróbáltam a zsebkendőmbe csavarni a mikrométert, mintha egyre jobban forrósodott volna a szerszám, egyre jobban égett a bőröm, mintha már meg is gvulladt volna a zsebkendő. Leültem a székemre. Csak néztem magam elé és elkezdtem fölmérni, hogv mi is történt és mi történik most velem. Van egy mikrométer nálam, ami eddig nem volt az enyém és sehogyan se tudtam egyenesbe tenni. hogyan lehet most ez. Oldalakat tudnék leírni arról, mi minden viharzott akkor bennem. Arra gondoltam, mi lenne, ha a portán elkapnának, de ezt kidobtam magamból: engemet sohasem akartak megmotozni. De a mikrométer sütötte már a testemet, lelkemet. Néztem az ór*mat. hat pere és indulhatok. De a mikrométer már a combomat égette. — B°nviűtam evnrcsm a 75f6pmha e'ővp"^m föltartottam és nagyot kiéltat+am: Ki hagyta el a mikrométerét! ORMOS GERÖ