Délmagyarország, 1971. október (61. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-10 / 239. szám

VASÁRNAP, 1971. OKTÖBER HL József Attila Erdei Ferenc Radnóti Miklós HOVA LESZ A LÁTÁS KÉPESSÉGE? RÉGI MAGYAR IRODALMI SZALONOK Hova lesz a látás képessége? Ket egymásnak ellentmondó jelenseg hozta fel bennem a kérdést. Az egyik optimizmusra jogosít és általánosabb érvényű: a magyar gyerekrajzok hazai és nemzetközi sikerei. A másik pesszimizmusra késztet, de egyedi jelenség: bejegyzés egyik kiállítótermünk vendégkönyvében. Köztudott, milyen eredeti, ötletektől sziporkázó, merész és biztos szin-formakultúrát mulatnak, mennyire őszinte világlátást igazolnak a gyerekrajzok. Ismeretesek e rajzok Indiában, Japánban és még számos helyen elért sikerei, melyek a gyerekek elismerésén túl egy kicsit a magyar rajzoktatás elismerései, dicséretei is. Annál megdöbbentebben olvastam abban a bizonyos vendégkönyvben Kossuth-díjas festőnk nagyon színvonalas tárlatán a következő bejegyzést: „Sok olyan kép van a kiállításon, amelynek semmi értelme sincs. Csak mázolmány. Hol vannak azok a szép idők, mikor szép és értékes képeket festettek. A képek nagyon drágák, de csak a festék rajtuk a pénz, semmi más. Egy kis kritika, de ne vegyék nagyon a szivükre. Én is keramikus akarok lenni, de nem ilyennek gondoltam a képzőművészetet. Sok szeretettel: Gilóczi Éva VIII. a. oszt. tan." Nyilván észre sem veszem, átfutok rajta, ha nem böki ki a szemem, hogy ezt egy — legyünk pesszimisták — művészjelölt írta. Egy olyan tizennégy éves tanuló, aki valamilyen kapcsolatban mégiscsak van a képzőművészettel, szorosabb kapcsolatban, mint társai, a keramikusságot sem az ujjából szopta és a „hol vannak azok a szép idők" ízlését is belesúlykolták valahol. Hova tűnik serdülőkorukra a gyerekek bája. eredeti látásmódja, fejlett vizuális kultúrája, mely még Klee, Kandinszkij és Miro mesterek alkotásait is megtermékenyítették? Hova lesz a látás képessége? A gyerekek 8—10 éves korukig bátran, önfeledten alkotnak, képekben is meg tudják fogalmazni belső vilagukat. Később a valóság egyre racionálisabb szemlelete állandó ellenőrzésre sarkallja őket, s a sikertelenségek hatására kedvüket vesztik. Ennek a gátlásnak leküzdése, a problémákon való átsegítés a korszerű rajzpedagógia egyik sarkalatos kérdése-feladata. Az általános iskolákban rajzot tanító pedagógusok jelentős százaléka nem korszerű módon tanltja tantárgyát. Ebből egyszerű képlet következik: a mostani gyerekek nagy része korszerűtlen képzőművészeti ízléssel rendelkező felnőtt lesz. Legfontosabb feladat lenne a gyermeki fantázia felszabadítása, valamint a korszerű vizuális kultúra elsajátítási képességének kifejlesztése. Problémákba persze a legjobban, legkorszerűbb módon oktató tanárok is ütköznek. Az utóbbi időben sok helyen, sokak szájából elhangzott, hogy a ma, a 20. század művészetével nem ismertetjük meg eléggé a gyerekeket, nem adunk elég fogódzót, irányandó, biztos pontot, segítséget az eligazodáshoz. Ézért hat kamasz- és felnőttkorukra idegennek tetsző közegnek a modern képzőművészet, ezért nem tudnak ráérezni, rátalálni a század korszerű művészetére. Különösen azok vannak hátrányos helyzetben, akik az általános iskola után olyan oktatási intézményben tanulnak, ahol nincs lehetőség a vizuális képzésre. Irodalomtanárok panaszolják — joggal —, hogy József Attila költészetét nem lehet 4—6 órában megtanítani. Még megtanítani sem lehet, hát még megéreztetni, megértetni, megszerettetni, sokszínűségét felvillantani. Rajztanárainknak még egyetlen óra sem áll rendelkezésükre, hogy például Csontváry képeinek izét megkóstoltassák a gyerekekkel. S akkor hol van még Derkovits, Dési-Huber, a nagybányaiak vagy éppen a maiak? Az általános iskola nyolcadik osztályában 8—10 órában kell megismertetni a tanulókkal a 20. század képzőművészetét, a fotó- és filmművészet alapkérdéseit, felvillantani a lakberendezés és a népművészet néhány területét. Elszomorító és bosszantó lehetőség, illetve lehetetlenség! A gyerekeket, mikor kilépnek az iskola falai közül, egy nagyobb környezet ueszi körül. Ez a környezet, a család, a város, a tömegkommunkációs eszközök vizuális információozöne, a társadalom — sok rajztanár véleményét fogalmazom meg — nagyobb hatással van a gyerekek vizuális kultúrájára, mint az iskola. S a városban — maradjunk az egyszerűség kedvéért csak a helyi viszonyoknál, így is optimistább képet festünk az általánosnál — milyen esztétikai hatások érik a gyerekeket? Maga a város hat, épületeivel, parkjaival, járműveivel, embereivel. Csiszolhatnák tehát látásukat az épületek, parkok, köztéri szobrok, épületdíszek, utcai plakátok, kirakatok. De ha a házialak és hirdetőoszlopok csak a plakátok foszló emlékeit őrzik, ha a köztereken — tisztelve és értékelve a kivételeket — hazug-hamis, nacionalista gőgben feszengő szobrok búsmagyarkodnak, ha modern épületeinken nincsen emberséget, szépséget sugárzó épületdísz, ha a kirakatokban zsúfoltság van látvány helyett... — akkor sokszorosan több energiát követel minden előrelépés. Amit az iskolában felépítünk, leromboljuk az utcán. A családi környezet is inkább temetője a gyermeki érzékenységnek, fantáziacsapongásnak, próbálkozásoknak, mint óvója-táplálója. A családok többségében még mindig a korszerűtlen, az elmaradott, a múltból örökölt, a megcsontosodott ízlés uralkodik. Ez rányomja bélyegét — meghatározóbban, mint az iskola — a gyermeki ízlésre. A gyerek, aki a rajzórákon elfogadja és jól megoldja az igényes, korszerű feladatot, kilépve az iskolából, nagyrészt elveszti értékítélő és tájékozódó képességét. S melyik gyerek mer ellenszegülni apjának, ha az X. Y. képére azt mondja felháborodottan, hogy mázolmány?! Egyik sem. Legközelebb mindegyik azt fogja mondani. Ügy érzem, a társadalom minden sejtje, állami és társadalmi szervek, irányító, tervező és kivitelező vállalatok, megrendelők és művészek többet tehetnének a jövő generáció ízlésének korszerűsítéséért. Hiszen az ízlés nevelését, fejlődőképes rugalmasságának kialakítását a gyermekkorban lehet és kell elkezdeni. Hogy a majd felnövő nemzedék modern, korszerű ízlés birtokosa legyen, hogy a múlból örökölt és még sokáig ránk maradó környezetben se kelljen múlt századi módon élni, hogy a technikai-gazdasági forradalom sebességéhez közelítsen a kulturális forradalom sebessége, hogy az alkotók értékrendje és a műélvezők ízlése találkozzon egyszer, hogy ízlésünk gyalogtempóját minél hamarabb rakétasebességre válthassuk, hogy még elvétve se találkozzunk az idézetthez hasonló bejegyzéssel, hogy gyermekrajzaink még több sikert, örömet szerezzenek mindnyájónknak. Tmdi Lajosi Az irodalmi szalonok divatja bécsi közvetítéssel került Magyarországra. Ha a keszthelyi Helikon ünnepségeket még nem is tekinthetjük vérbeli irodalmi szalonéletnek, a kezdetet jelentették. Pest azonban nem volt Párizs, fővárosunk a XIX. század elején inkább egy nagy sváb faluhoz hasonlított. Mégis ekkor már kezdett kialakulni a mai belváros, akadt már egy-két mutatósabb főúri palota is, és az írók is mozgolódni kezdtek. 1810-től már két irodalmi szalonról is tudunk; az egyiknek Vitkovits Mihály pesti ügyvéd háza adott otthont, a másiknak Podmaniczky Annáé. Vitkovits Mihály, a görögkeleti esperes fia már diákkorában nagy tisztelője volt Kazinczynak és később Szemere Pál közvetítésével személyesen is megismerkedett vele. Ez adta az ötletet Vitkovitsnak, hogy Kazinczyt és a többi magyar írót meghívja magához. Szemere Pállal és Horváth Istvánnal megalakította a „Kazinczy-triászt", s ez teremtette meg az első magyar irodalmi szalont. Folyóiratalapítási kísérletük (Amalthea) nem sikerült ugyan, de csakhamar Ferenczy János, a geográfus is csatlakozott hozzájuk, és 1811-IŐ1 majdnem naponta összegyűltek Vitkovitsnál. 1812-től, amikor Vitkovits a Kereszt utca (mai Szerb utca) 30. számú házba költözött, az évi 20 000 forint jövedelemmel rendelkező ügyvéd szalonja egyre több írót, tudóst fogadott; gyakran megfordultak a vendégszerető házbari Virág Benedek, Döbrentei Gábor. Jankovics Miklós. Fáy András, Helmeczy Mihály, a nyelvújító, és még sokan mások. De nem egyszer vendége volt a Vitkovits háznak Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc is. Kazinczy, ha Pesten járt. sosem kerülte el a vendégszerető házat. Vitkovits a rászoruló írókat anyagilag is támogatta; a kisebb-nagyobb pénzöszszegeket Horváth István lopva csempészte be hozzájuk. A házigazda bájos, szellemes felesége tartotta össze a társaságot, s nem volt olyan irodalmi probléma, a Verseghy és Kazinczy közötti nyelvújítási vitától Berzsenyi költeményeinek kiadásáig, ami ne került volna terítékre. Kölcsey, Helmeczy olvasták fel legújabb írásaikat, de ha kellett, egy-egy munka megjelenése érdekében még a cenzornál is közbenjártak. Kisfaludy Károly itt találkozott Kazinczyval, de az is Kisfaludy volt aki az összejövetelek kedélyességének véget vetett. A régi és az új irodalom összecsaptak. Néha. Mihály napkor. még egybegyűltek ugyan, de csakhamar ez is megszűnt * Kisfaludv Kárólv s az Auróra kör tagjai Bártfay László lakásában találtak második otthonra. 1820 táján Bártfay László körül alakult ki a második magyar irodalmi szalon. Az új magyar irodalom kepviselői találkoztak itt a Vitkovits-ház íróival, akik a légi irodalom hívei voltak A régiek közül Kultsár Mihály, Fáy András, Kölcsey Ferenc is csatlakoztak az Auróra körhöz, Kazinczy vezéri szerepét Kisfaludy Károly vette át, s a Hébe, az Auróra riválisa egyre jobban lemaradt a versenyben. Bártfay felesége is minden szépért, jóért hevült, így lakásuk n Károlyi palotában gyakran lett népes írói összejövetelek színhelye. Vörösmarty, Szemere. Kölcsey. Kisfaludy. Bajza. Szontagh, Wesselényi Miklós fordultak meg itt gyakran; a költők itt olvasták fel legújabb alkotásaikat: itt foglalkoztak először az írói tulajdonjog kérdésével is. A szalon életét a vetélytársak gyakori összecsapása sem tudta megzavarni, s működésének csak a szabadságharcot követő terrorlégkör vetett véget. Hi A pesti társasélet 1930 körül élénkült meg. Egyre több főúri család költözött ide, vagy tartott fenn itt is házat. A főúri szalonokban azonban a magyar érzés idegen volt; Mocsáry Lajos le is szedte a keresztvizet emiatt a magyar arisztokráciáról. Vörösmarty „Űri hölgyhöz" című költeménye is erre céloz. Fáy András Kalap utcai háza azonban magyaros szeretettel adott otthont az íróknak. Gyakori vendégei voltak Széchenyi István meliett Kossuth, Wesselényi, Czüczor. Deák Ferenc. Vörösmarty, Bajza, Ferenczy István a szobrász, s a pesti egyetem neves orvosprofesszorai. A hangulat patriarchális és fesztelen volt; a vendégek a napi politika eseményei mellett elsősorban irodalmi kérdésekről vitatkoztak. Schodelné gyakran énekelt. Egressy gyakran szavalt, Fáy Gusztáv pedig zongorajátékával gyönyörködtette a közönséget. A vendégek megfordultak a házigazda ferencvárosi kertjében és fóti szőlőjében is, ahol Vörösmartv Bordala született. Ez az irodalmi szalon is a szabadságharc bukása után oszlott f«L * Az elnyomatás évei alatt, amikor az államvédelmi szervek jóvoltából még a falnak is füle volt. a társas-élet összezsugorodott. Az irodalmi szalonok felett egyébként is eljárt az idő. s szerepüket utóbb az irodalmi társaságok (Kisfaludv Társaság. Petőfi Társaság stb.) vették át, a kötetlenebb találkozásoknak pedig az irodalmi kávéházak adtak . helyet. Irodalmi szalonjaink azonban igv is bevonultak a kultúrhístóriába. Galambos Ferea*