Délmagyarország, 1961. november (51. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-07 / 263. szám

Kedd. 1961. november 7. A Megijedtünk, megnyomta a légféket, vagy ultit bukott és csak két uj jal fogta a kormányt, d< hirtelen olyan hosszút zuhantunk lefelé, mint egy tisztességes magyar sugárút Éppen a Kaspi-tenger fölött, nogy netán legyen elegendő víz a tisztálkodáshoz. A repülés gyorsaságát, még inkább n biztonságát dülőúti szekérközlekedésre szívesen átváltó atyafiak félreérthetetlen, rövid szavakat ejtettek: 1 —- Az attya .. úurtstennek a„.. — ezt is igen bukdácsolcíl nyelven tagolták. Közben Jarkójuk körül matattak, ho^gy a csomagtartókból kibillent elemózsiástarisznyákat kézhez kaparintsák, mivel! a kalap mégsem ételhordó. — Nicsevó, nicsevó — Csehó, vagy nem csehó, de még egy ilyen zuhanás ... — próbált tréfálkozni egy szőke újságíró. — Légzsákba keveredtünk — magyarázták a pilóíasegédek. — Még szerencse, hogy nem a tenger vizéig nyúló légzsák volt — okoskodott az előbbi. A pilóták előadásba >fogtak és elmondták, hogy négykilométeves légzsák nincs. Azt is megtudtuk, hogy: a második világháború óta a távolsági repülőjáratok úgy megszaporodtak a Szovjetunióban, mint nálunk az Ikaruszok. A szovjet utasokat oem izgatja a légzsák. Közben látótávolságba került a sok-sokszáz olajkút vastornya. Néhány perccel később Baku városának • délkeleti részén, lenn a hegyen emelkedő* hatalmas szoboi nyújtotta a földközelség kellemes érzését — Kirov — mutatta a stewardes. — Kirov nem idevatlósi — vetette ellen oroszul a velünk tartó magyar diplomata. — Igaz, de a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Kirov védte meg Bakut, az olajmunkásokkal. A fehérgádistákat a tengerbe zavarták • — fordította a választ a diplomata. Leereszkedtünk a repülőtérre. Delegációnk hangulata is egészen megjavult a biztos talajon. Rövid üdvözlések után Baku város szovjetjének vezetői •Áíédrc Hívták a magyar vendégeket. — Hogyan tovább? — kérdezte egyszem nőtagunk. — Repülővel Jerevánba — mondta a küldöttség vezetője. — Ncni vállalkozom. —r Akkor maga ittmarad. — Igaza van nőtagunknak — nyilatkozott a hirtelenszőke újságíró. — Csak nem? — De igen! Ami biztos, az biztos... Végül is az újságiróküldöttség a vasút mellett döntött. A legközelebbi vonat nem az örmény fővárosba, hanem Tbiliszibe indult. — Irány Tbiliszi. Ez a demokrácia. A többség a vonat mellett maradt és a kisebbség kénytelenkelletlen alkalmazkodott az új helyzethez. Kora délután indultunk Bakuból Vonatunk igazi gyorsvonat módján viselkedett, nem állt meg Kistelek, Félegyháza. Kecskemét harminc kilométerein. Egészen bealkonyodott, mikor lassított a mozdony. Ügy tűnt, mintha Szeged—Sopron közti távolságot futottuk volna meg egy szuszra. — Itt nagyobb szusszal megy az élet, •mint otthon — állapítottuk meg a vonatjárásról is. Az esti szürkület elmosta az iráni hatért és a Kaukázus déli nyúlványait. Megvackoltunk vasúti ágyunkon és végighevertük az éjszakát. Reggel Tbiliszibe értünk, szövetség vezetői meg a grúz írószövetség elnöksége a kijelölt szállásra kalauzolta küldöttségünket. A kölcsönös ismerkedés atán városnézésre indultunk. Modern európai — kicsit francia — divat szerint öltöznek a fekete grúzok. Tűsarkú cipő, drótos szoknya, nylonblúz a nőkön, hegyes cipő, keskeny nadrág, csapott vállú kabát a férfinkon. De a legfeltűnőbb mégiscsak az építkezés. — Tufából épülnek a házak — magyarázta kísérőnk. A tufa könnyű kő, a grúz hegyekben termelik és fűrésszél vágják megfelelő méretekre. Befestik színes, maradandó festékkel. Építkezési stílusuk is elüt a megszokottól. Kevés a nagy bérház, sokkal több a hat-nyolclakásos, három-négyemeletes keskeny épület. Kék, zöld, rózsaszín, okkersárga ... ügyesen elhelyezett, szemnyugtató színek keveréke egy-egy utcasor. A nyolcszázezer lakosú városnak van -Budája* és "Pestje-* is. Ezeket a Duna helyett mesterséges tó választja el egymástól. A széles utcákat díszes virágágyak élénkítik, pálmafák, magas leánderbokrok helyettesítik az akácfát. Szubtrópusi égöv — a tél plusz I—2 fok Celsiust jelent... SIKLÓS JÁNOS: cinándáli famada ((Htijegyzf.tléít) — Szép. Nagyon szép vidék — magyarázgattam kísérőnknek. — Szép, szép, de azt nézzed — intett szemével egyik újságírótársunk. Karcsú, barna bőrű grúz lány jött velünk szembe. — Tűsarkú ... — Látom, de te csak a sarkát nézed? — Időnk lejárt — szólt közbe kísérőnk. — Délre vár a grúz minisztertanács elnöke. Gyalogosan mentünk a minisztertanács oszlopos épületéhez. A vendéglátó igen kellemesen, közvetlenül fogadta küldöttségünket, nem olyan hivatalosan, mint általában a miniszterelnökök. — Bizony tíz évvel ezelőtt ez nem egészen így volt — súgta a velünk tartó magyar diplomata. — Miről szeretnének hallani? —- kérdezte a miniszterelnök, így kezdődött tette a grúz ipart, mely nem egyoldalú. Rendelkeznek megfelelő könnyűiparral és nehéziparral. Elmondta a termelési eredményeket, persze a hibákat is... — Bocsánat, mondja meg, hogy mit jelent a gazdasági élet átalakítása? — kérdezte a diplomata. A miniszterelnök mosolygott és igy válaszolt: — Ezt csak az érti meg igazán, aki megnézi. De azért elmondom. Szabatos mondatokkal fogalmazott: — Ezerkilencszázötvenhétben hajtottuk végre, az SZKP elhatározása alapján. Helyileg irányítjuk az ipart és nem Moszkvából, kétezer kilométerről rendelkeznek tájékozatlan főhatóságok, egymástól függetlenül, sőt egymással ellentétesen. — Ez biztosan jó —- szólt közbe a szőke újságíró. — Leépítettük a sok fölösleges adminisztrációs lépcsőket, a szükségtelen gyártmányokat kiiktattuk, a helyi adottságok kialakítása jelentős szerepet kapott — Gazdák lettünk — nevetett a grúz újságíró szövetség elnöke. — Tudják, mit jelent a XX. kongreszszus a mi életünkben? Kérdezzék meg a köztársaság iparának vezetőit — mutatott mosolyogva a mellette ülő emberekre a minisztertanács elnöke. A beszélgetésbe kapcsolódott a Népgazdasági Tanács elnöke és elmondta, hogy huszonkét köztársasági tröszt irányítja a grúz ipart, és nem hetvenhét iparigazgatóság Moszkvából. — Nyikita Szergejevics elgondolása a grúz lakosság véleményével megegyezik — jelentette kl a miniszterelnök. Füzetembe feljegyeztem, .a xx kongresszus a Szovjetunió belső életére van olyan nagy hatással, mint a nemzetközi életre.. .•* Az asztal végén meg ezt mondtam delegációnk nőtagjának: — Megszűnt az okoskodó, élettelen bürokrácia. Szerencse, hogy nem ül mellettem Árendás Gyurka, a szegedi Felszabadulás Termelőszövetkezet elnöke, mert biztosan lefordulna a székről és talán meghalna. Ráírhatnánk a koporsójára: "Meghalt a csudálkozástól*. Mert akadhatnak nálunk, akik úgy könyvelik el a világot, hogy háromszázhatvan katasztrális hold öntözéses terület, megvalósításához éppen egy mázsa négy kiló papír szükséges — tervrajzokban, kalkulációkban, véleményekben, ellenvéleményekben, javaslatokban, kontrajavaslatokban — dokumentálva az élni vágyó szervek bölcsességét. Nem túlzás, lemértük pontos mazsavaL A hárommillió forint tervköltség papírpénz-súlya nélkül. Hátha még olyan merész gondolata támadt volna Árendás Gyurkának, hogy háromezerhatszáz holdon csinál öntözéses melegágyi primőrgazdálkodást... Biztosan tíz mázsa negyven kiló terv — egy komoly teherautóra való —, és harmincmillió tervezési költség illette volna ..., mert ami dukál kicsiben, még jobban dukál nagyban. Még szerencse, hogy Árendást keményebb fából faragták és félredobta a sok ostobaságot, megcsinálta a bürokráciamentes primőrtermelést, így legalább jut a lakosságnak — mázsaszámra mérhető tervek helyett — jó néhány ebédre való korai borsó, zöldbab, saláta ... — Nálunk is elkelne még néhány, bürokráciát csökkentő intézkedés — állapította meg a diplomata. Rábólintottunk, hogy igaza van. A tájékoztató végére értünk. — A teaültetvények nagyon szépek. Érdemes megnézni. A szovjet teaipar 93 százaléka nálunk van. Boraink is világhírűek, harminchat szovhoz és nagyon sok kolhoz foglalkozik szőlészettel, borászattal. Nézzék meg — búcsúzott tőlünk a miniszterelnök. — Nem rossz ötlet. Valami jó boros helyet kéne megnézni — javasolta egyszem nőtagunk. — Semmi akadálya. Menjünk Cinándálba — ajánlották kísérőink. — A jónak nem vagyunk elrontói — feleltem itthoni bölcsességgel. így jutottunk el Cinándálba: a leghíresebb bortermő állami gazdaságba Tbiliszitől alig száz kilométerre. A gazdaság vezetősége már várt minket a főbejárat előtt. A kapuban kétoldalt bukszusból nyíri nagy, zöld oroszlánok ügyeltek a szovhoz vagyonára. A széles út mentén zöldellő mókus, farkas, párduc, kutya figyelte lépteinket. — Itt még a kertészet is művészet — elmélkedett a diplomata. — Ez semmi. Jöjjenek velem egy ligeti sétára — javasolta a szovhoz igazgatója. Nem kérettük magunkat. Gondozott bambuszerdőn keresztül vitt az utunk és kiértünk egy oktogon alakú füves területre. — Ez az állatkert — mutatott előre a házigazda. Elefánt, tigris, óriásgyík, sárkány, krokodil, hosszú farkú tengeri szörny. — Valóságos csuda — álmélkodtunk a bukszusállatok között. A kertész mea csak ™»olygott « Kenesz meg csak meilett,ünk. mert ilyet még Csavcsevadze herceg sem látott., pedig gazdag ember volt ezen a birtokon. — Csavcsevadze a mi nagy költőnk volt — igazított útba egyik grúz vezetőnk. Nem mertem bevallani, hogy ezt a nevet még nem hallottam. — Nézzük meg a múzeumot — ajánlották a helybeliek. Bormúzeumra gondoltam, és sajnáltam elhagyni ezt a szép ligetet. Legalább fényképezni tudnék, hogy a bukszusból kertészkedett remekeket megmutathatnám otthon a mi kerteszeinknek. Hát bizony nem bormúzeum ha kerültünk. — Ez Csavcsevadze és családja... Ebben a szobában lakott Puskin, amikor a cári udvarban méltánytalanság érte. Ide jött mindig Csavcsevadzehez. Ez meg Lermontov képe, a tragikus sorsú költőé, akit a cár száműzött. Alig győztem jegyezni — Ez meg Nina Csavcsevadze, a költő leánya. Lermontov íelesége... Itt, ebben a szobában olvasták föl egymásnak verseiket Puskin. Lermontov, Csav1 csevadze és mások a haladó . költök közül. i »A kapitány lánya* is itt került nyilvánosságra először. — Harapjunk valamit — szólt a házigazda, miután végigmentünk a huszonkét szobán és egy hallszeru helyiségbe kalauzolt minket. Én egy két méter magas, fekete grúz oltalma alá szetL^ ' ^gődtem, aki bemutatkozott de nem értettem a nevét. — A tamada kért szót — jelentette be a szovhoz igazgatója, amint helyet foglaltunk a fehér abrosszal borított hosszú asztal körül. Meglepetésemre a kétméteres ember fölállt mellettem és kezébe vett egy borral telt hétdecis söröskrig lit, megemelte: — A magyar—szovjet barátságra! Felálltunk és koccintottunk, az én poharam kisebb volt ugyan, mint a tamadáé, mégis megijedtem, mert így is leg alább félliteresre saccoltam. — Mi az, ön nem szereti a szovjet embereket? — kérdezte a tamada, mert poharamat egy kis kortyolás után visszatettem az asztalra. — Szeretem én ... de a májamnak a bor... — Szájjal, ne a májjal. Ki lehet ez a hatalmas termetű grúz'' Olyan mérgesen néz rám, mintha haragba lennénk egymással... Jó lesz érdeklődni. — Ki ez? — kérdeztem a diplomatától — A tamada. — Ki az isten az a tamada? — Az étkezésvezető, ö irányítja a ban kettet, ahogyan mondja, úgy csináljad. Itt ez a szokás. — Na, akkor én helyben vagyok. — Éljen az MSZMP! Kádár elvtárs egészségére! Mit tehettem. Ittam a cinándálit. Néhány perccel később hozták a csirkepaprikást. meg a birkapörköltet (Űgylátszik. ismerték már a magyar szokásokat.) Goldoltam, végre nyugalom lesz a tamada körül — A XX. kongresszus irányvonalának győzelmére! — állt talpra a tamada és magasra emelte söröskriglijét. Erre aztán muszáj Inni. Bökdöstem a bürgehúst és lopva a tamadára testem Olyan egyenesen, jókedvűen ült, mintha nem is ivott volna háromszor hét decit Előre megéreztem balsorsomat. — A magyar és a szovjet újságírók barátságára! A szakmát locsolni — kötelesség. Megint csak néztem a tamadát, de az Józanabbnak látszott, mint amikor mellém ült. Tréfálkozott, kedélyesen csevegett a szovjet ember kiegyensúlyozott nyugalmával. S azután minden átmenet nélkül ismét talpra állt: — Éljen a népek közötti béke! — Éljen! És még háromszor vendéglátói figyelmességgel. megismételte szertartással. És ő egyre józanabb lett. Kezdtem vizsgálni, hogy ta Ián valami gumislagot kötött a nyakába, és oda önti a cinándálit, de nem láttam turpisságot. Mér arra is gondoltam, hogy talán nem azonos bort iszunk — de közös kancsóból öntjük. Engedélyt kértem, hogy a levegőre mehessek. Kint az alkonyat hűvösében figyeltem a hukszuskutyákat, oroszlánokat, mókusokat, farkasokat és a tigriseket, s látom, egyszer csak elindulnak, azután egymásnak ugranak, mint az élö vadak — Hát ez meg mi? Nem felelt senki. — Gyerünk csak vissza — fogott karon a tamada. Lépkedtem szomorún, lógó fejjel és egyre csak a bukszuskutyák marakodásán évődtem. — A házigazda egészségére! — vezényelt a tamada. Udvariasan viselkedtem. Húztam a cinándálit ... míg egyszer csak velem szemben Puskin életnagyságú képe készült lelépni a falról. Annyira megijedtem a szokatlan látványtól, hogy sutytyomban visszamentem az udvarra és elbújtam az autók mögé, a tamada elől. Sikerült, de azóta én különösen tisztelem a tamadákat.