Délmagyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-26 / 97. szám

Vasárnap, 1959. április 20. » 4 ^SZEGEDI szép; szo Nem jó hátsónak lenni! Az emberek, amikor mennek, előre néznek, és ha tekintetüket visszafordítják, csak azért teszik, hogy megnézzék: megvan-e még a hátsó? Ha lemaradt, meg kell várni, ha elveszett, meg kell keresni. Mert csak a hátsóval történik ilyen, az elsővel, másodikkal és harmadikkal sohasem..; Ezért mondom: nem jó hátsónak lenni! Ha mégis, mégis a sor végére kerül az ember, az csak azért jó, mert onnan mindig előre nézhet. Az emberek fe->e fortyogott, mint a láva. Nem jött álom a szemekre, pedig kinn olyan csöndesség volt, mintha befagyott volna a világ. Se lódobogás, se motorzaj nem csörrent az ablaküvegen, szél se rázta a leengedett redőnyöket, csak a kis kalapácsok zengtek ütem nélkül a gondolkodás üllőjén. Máskor ilyentájt még le s föl futkostak a villamosok, a nyitott ablakon rossz zenét hozott valahonnan a szél és sétálni is lehetett az őszi holdnál. Most lélek sem volt az utcán. Mindenütt siettek a kapuzárással és korán lefekteílék a gyerekeket, mert senki sem tudta, hogy a zajos, kokárdás alkonyat után vajon min vajúdik az október végi este és a- kísértetiesen ereszkedő éjszaka lélekemésztő csöndje. A kínzásig csavargatott rádiók mellett gubbasztottak az emberek, meghallgatták Pestet, Münchent, Moszkvát, Bécset, ezután mérgesen kikapcsolták a készüléket, mert nem arra voltak kíváncsiak, hogy ki mit tart az eseményekről, hanem, hogy mi lesz? Sorba kell-e még állni zsírért, kenyérért; kihúzgálják-e az osztott földből a mezsgyekarókat; kacérkodik-e majd ismét a kakastoll — vagy az egész szenynyes árt visszakényszeritik régi, földalatti kacskaringóiba, és minden zsilipjét eltömik? Mindenki arra volt utalva, hogy maga találja ki. Találgatásokra pedig bőven futotta az éjszaka. Ezen az estén csak az kerülgette az árnyékkal ölelt házakat, akit orvos vagy patika szólított el otthonról, vagy aki küldetésben járt. Ezek is siettek, lesve minden ijedt ablakszemet és sötétségdajkálta sikátort A sarki lámpa Imbolygó fényénél emberek fordultak el hirtelen, egymást követve, hosszú lépésekkel és görpyedten. Kis szünetek estek közéjük, úgy, hogy pontosan meg lehetett őket számolni, amint a libasor elcsavarodott Egy.. kettő,.. háróm ... négy. fit... hat... hét... nyolc;.. kilenc.., — Ugyan merre mennek, s kik lehetnek? Mi dolguk a hűvöscsillagú éjszakában? Az elsőnői puska volt, határozottan ki lehetett venni a formáját a homályban is. A többiek meg üres kézzel osontak utána. Mindegy, Elmentek. De nem... A ház sarkánál egyikük visszadugta a fejét, s úgy tűnt, mintha valakinek hátraszólt volna. Intett is a kezével, ahogy siettetni szoktuk egymást, s azután újra visszahúzódott. — tíz. Egy fáradt öregember volt a tizedik. Az egyik lábára fájósán biccentett s ilyenkor fele súlyával ránehezedett sietősen kopogó görbebotjára. Különben magasnak. erősnek látszott, különbnek mindegyiknél. Puszta megjelenése is tiszteletet parancsolt, de hát ki gondol ilyenkor a személyes tisztelettel? A többiek úgy néztek rá, sajnálkozással és indulatosan, hogy ebből a tekintetből olvasni lehetett. A hátsó ember azonban nem mérlegelte a rávetett pillantásokat, nem is szólt, csak intett a botjával, s ezt a mozdulatot mindenki megértette. — Indulhatunk ... A nitrogéngyár következett az - — éjszakai brigád térképén. Hosszú út volt innen a gimnáziumtól, s nem is veszélytelen, mert azon a városrészen kellett keresztül haladni, amelyben olyan sok mindenre kapható . ember talált egymásra. Az egész brigád- • nak ez a gondolat fészkelődött a fejében, \ csak a hátsó ember nem cipelt semmi • ilyesfélét. Nyugodtan lépegetett, s tekin- ; tete messze elől járt az árnyékcsipkés • úton. Rá se gondolt, hogy miközben is- ; mét elmaradt, a többiek róla disputáztak. I A puskás ember kezdte. I — A csudába is! Minek jött velünk ez ? az öregember? I Egyelőre senki sem kontrázott rá han- I gosan, de az agytekervényeken végig- áramlott a zömök ember mondata. Ma- I gában mindenki tett hozzá még valamit, s ilyesféle szavakat nyelt el a tanácstalanság. — Haza kellene küldeni!.., — Jobban tenné, ha babot válogatna otthon, a kiskonyhában!... — Nem veszi észre, hogy csak akadályoz bennünket!... Bátorsága azonban senkinek se volt arra, hogy odaálljon az ősz ember elé, és azt mondja neki szemtől szembe: A háhsó emberről — Elvtárs! Menjen haza! Majd mi ütjük az ellenforradalmárokat! Ha egy mindennapi ismerős lett volna, az más, de az öreget azelőtt nem lehetett látni a mozgalomban. Szerény és csöndes nyugdíjas életet élt. Csak úgy hallomásból tudták róla, hogy tizenkilencben Salgótarjánnál masírozott és sebeket hozott haza a Pireneusokból. Most előkerült. Nem hívta, nem szólította senki, csak beállt tizediknek, hátsónak. Már egy sarokkal elmaradt az öreg a többiektől, mikor a kilencedik ember hátranézett, s csak nem állhatta meg, hogy epés megjegyzését lenyelje. — Nézzétek csak! Mintha kutyát sétáltatna! ... Erre aztán az egész raj megállt. Az első leeresztette a puskáját, amelyben összesen három töltény szerénykedett, és mintha parancsot adott volna, így tett: — Beszélni kell az öreggei! — Bízzátok rám! — lépett mellé egy foghíjas, barnaarcú ember. Finoman, tapintatosan fogom neki megmondani. Valakinek ellenvetése támadt. — Meg kell ezt gondolni! Nem vagyunk olyan sokan, hogy elidegenítsük magunktól a legjobb embereinket. — Hát akkor... akkor vedd a hátadra! — buggyant ki az indulat a harmadikból. Nem érünk rá sétálgatni. Éppen neki kellene megérteni, magától rájönni, hogy.Nem tudta ^fejezni, mert a hátsó ember megint utolérte őket. ö is megállt, leemelte micisapkáját és fáradtan törülgette homlokáról meg a nyakáról a verejtékcseppeket. Ugy tűnt, mintha valamit megsejtett volna, mert kérdező szemei végigjárták a brigádot, s az öreg egész este először, megszólalt. — Valami baj van, elvtársak? Senki se szólt. Egy pillanatra mindenkinek a torka elszorult. A puskás ember a földet nézte, a foghíjas meg úgy tett, mintha a csillagokat számlálná. Hanem aki az előbb még védelmezni próbálta az öreget, arasznyit előrelépett és szembenézett a hátsó emberrel. — Nézze, elvtárs! Nekünk sietős a dolgunk. Minden üzemet végig akarunk járni; Ne vegye rossz néven ... — Azt akarod mondani, hogy menjek a fenébe? — Ugyan, csak nem gondol ilyet! — siettek a szószóló segítségére. — Mi csak jót akarunk magának ... — Senki se kívánja ezt egy öreg hareostól.,. — Higgye el, jól elvégezzük maga helyett is — fordultak hozzá minden oldalról. — Ez az egész cécó nem való idős embernek ».. — Becsüljük érte, de;., szóval nem babra megy a játék. Kilencen is elvégezzük ... — Akkor menj haza, fiam! — csattant rá az öreg az utoljára szólóra. Menj haza és aludj, ha tudsz! És horkolj nyugodtan, amikor üszköt vetnek a házadra, cibálják a gyárat, meg a földet és akasztják az elvtársaidat. Kis szünetet tartott. Domború mellkasa megremegett, szemében tört fények csillanlak. Mély lélegzetet vett, mintha szónoki emelvényen állt volna, a kezét is felemelte vállmagasságig, de már csak egy mondata volt, egy sietős, minden vitát lezáró mondata. — Mi pedig induljunk! A kis csapat meglódult. Valahogy köny-y nyebb lett nekik a járás és felszabadultabbá vált az egész éjszakai portyázás. Az öreget előre invitálták, de nem ment: továbbra is ő zárta be a sort. Többször azonban nem maradt el. Azért-e, mert tiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiiiiiiiiii!iiiiiiii:itiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiini nagyobb figyelemmel voltak iránta, vagy a régi nagy marsok jutottak eszébe — ki mondja meg? A nitrogéngyárban mindent rendben találtak. Helyükön voltak az őrök, a tűzoltók; s bár először megijedtek kicsit a portyázóktól, mikor megtudták, hogy kit szolgálnak, fellélegeztek. A nagy bútorüzem portása is mosolygósan nyitott nekik kaput, csak a lemezgyárban történt egy kis félreértés. A vagyonőr sehogy sem tudott eligazodni a vaskerítés mellett haladó csapaton, s attól való félelmében, hogy fosztogató gyülekezet ólálkodik a sötétben, az egész gyárat felriasztotta Nem sokan voltak bent, de minden épkézláb ember a kapunál termett, nagykalapáccsal, feszítővassal, franciakulccsal. A hatalmas vaskapu mögé húzódtak s lélegzetvisszafojtva vártak. Kis idő múlva hallani lehetett a csoszogást, majd a puskás ember megköszörülte a torkát. — Jöjjön ki a portás! A portás is ott szorongott a kapu mögött, s tanácstalanul nézett körül. A többiek a fejükkel és a kezükkel integettek neki, míg végre megszólalt. — Nem megyek! Kik vagytok? — Barátok. Odabenn újabb integetés, majd súgdosás. — Ez nem beszéd! Most mindenki azt mondja a munkásnak! \ — Azt mondd meg, miféle kormányt tisztelsz! — lépett előre egy vasmunkás a kapun belül. Erre odakint támadt pillanatnyi zavar, mert hiszen a kormány dolgában mit is lehetett volna válaszolni. Ami éppen volt, arra egyikük sem esküdött, azon meg nem gondolkoztak, hogy kire is adnák a voksod, ha úgy kormányt kellene választani. A hátsó ember felelt. — Kommunisták vagyunk, elvtársak. Rendben van a gyár? A kapu mögött leengedték a kalapácsokat és félrehúzták a széles riglivasat — Nem megyünk be, elvtársak, sietünk tovább — mondta a puskás ember, most már szemlől-szemben a lemezgyáriakkal Csak ilyen elővigyázatosan ezután is! Nem is ügyelt rá, hogy a ballonkabáthoz, meg a szürke kalaphoz nem illik a katonásdi, tisztelgésre emelte a kezét, s egy jobbraáttal jelezte társainak: "Indulunk tovább.? A vasútállomás ^e hátra. Ez egeszen kiesett a városból, egy nagy liget mellett vezettek kuszált sínjei, melynek másik oldalán az egyetemek épületei emelkedtek. Ahhoz, hogy az állomásra érjenek, teljesen meg kellett kerülni a ligetet, mert közepén egy kis patak szelte kettőbe. Egyetlen hídját éppen két héttel azelőtt bontották le, hogy kiszélesítsék és megerősítsék. Igy azután^ — akár akarták, akár nem —, végig kell itt menni a hoszszú egyetemi sétányon, ahol ebben az időben tartani is lehetett valamitől. Itt szervezték azokat a tömeggyűléseket, amelyeken a hírhedt követelések születtek; itt tartotta meg első nyilvános ülését a városi "nemzeti bizottság?, s a legtöbb jelszó is innen kelt szárnyra, hogy bejárja a várost. Fegyverük is lehetett már, mert az egyetemista küldöttségek laktanyáról laktanyára jártak kokárdásan, de mindegy volt: ezen az úton is végig kellett menni. Az óra mutatója éppen akkor ugrott a hármasra, amikor a kis csapat a sétányra tért. Ez a városrész sokkal elevenebb• ii iiiliiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiniiiiiiiiiiiiiiiiüiiiiiiiiiim Poharas sógornak l mutogattam a múlt• kor egy folyóirat' gyűjteményt. Min• den oldalon talált ? valami érdekeset, amiért meg kellett ] állni. í . A fejőgépnél, mert: \ — Nem rendes do'. log ám ez, tönkrete• szi a tehenet. ! A Zetor-traktor\ nál, mert: — Gyöngébb ám ez, \ mint a Hoffer, meg • könnyebben beraI gad. j Az ágasbúzánál, j hogy: ! — Festeni mindent I lehet. | Hiába magyarázi tam, hogy ezt úgy „Okjektimtás" fényképezték, nem ért semmit. Legtovább annál a képnél kellett időzni, amelyen feketebőrü négerek mutogatták fehér fogukat. — Oszt írva nincs rúluk? — De, ez az egész oldal. — Olvasd mán el, mit írnak ezekről a szerecsenekröl. Először egy néger kisfiúról írtak, aki fogposztareklámot hordott a nyakában kevés fizetségért. Azt is megírták, hogy a kisfiú egészséges, szép fogainak kétharmadát fehér gyerekek kiverték. Vártam a sógor részéről egy csöndes káromkodást, de nem szólt. Egykedvűen eregette a füstkutyákat a pipából. Az elbeszélők füstmacskát szoktak írni, de a Poharas sóporé nagyobb volt egy macskánál. A másik rész szerint egy néger két métert ugrik magasban. Még meg is toldtam a két métert húsz centivel, de a sógor ezen sem csodálkozott. Csak ült merev arccal, nézett. Majd hangosan elne- 1 vette magát: — Hehe, hát érde- i kes emberek lehet- \ nek ezek, ahogy ol- • vasod. Aztán szoktak ezek mulatni? — Biztosan. \ — Na, látod, az i jutott eszembe, hogy milyen fekete lehet ott a cigány, aki a szerecseneknek húzi, • hogy: j -Temető a Tisza, • mikor kivirágzik ANNUS JÓZSEF l nek látszott, mint a többi. Még a késő éjszakában is .fényittas volt számos ablak, innen-onnan rádiónyüszítés hallatszott, s valahonnan buja dzsessz szivárgott az utcára. A brigád tagjai, hogy ndnde,n ——: neszt megfigyelhessenek, letértek a járdáról az avasodó gyepszőnyegre, ahol nem koppant a bakancs. Egy-egy ablak alatt megálltak, hallgatóztak, azután tovább mentek. Már vagy két-háromszáz métert osontak így előre, amikor valaki hátranézett és csodálkozva vette észre, hogy az öreg megint lemaradt. Hiába tekintgettek azonban vissza, sehol sem látták. Igy aztán a korábbi megbánásból, belenyugvásból ismét harag lett. Mert a hátsókkal mindig baj van ... Nem lehetett mást tenni, minthogy az egész brigád visszafordult az öreg keresésére. Csöndes zúgolódással cammogtak a diákszálló irányába, amelynek egyik beugróiában guggolt a hátsó ember, fülét az alagsor üvegére tapasztva. — Rosszul lett... — Szplni kell a mentőknek!... — Tudni lehetett ezt előre is — futottak végig a soron az ingerült mondatok, amint meglelték az öreget. A jóslások azonban nem váltak be. A hátsó ember friss lendülettel magához intette a csapatot. — Hallgassátok csak! Bentről ütemes kattogás szűrődött ki, amit különös élességgel lehetett hallani az üvegre szorított füllel. — Sokszorosító! — emelte meg botját az öreg, s nyomban kiadta a parancsot is. — Ti ketten itt maradtok, kettő az utcai bejáratnál, a többiek utánam! Te a puskával idejössz _ mellém! A főkapu nyitva volt, s fülkéjében horkolt a portás. Fent az emeleten ajtó csapódott, de a hátsó ember semmivel sem törődve, egyenesen az alagsorba tartott csapatával. Csakhamar megtalálta az ajtót, melyen keresztül a kattogás árulkodott. Hirtelen feltépte, s keményen belépett a terembe, melyben három diák, meg egy lány pörgette a stencilgépet Ijedtükben egészen a falig hátráltak. A hátsó ember odament a géphez, a többiek benyomultak utána. Felemelt egy szikkadó papírlapot és olvasni kezdett. "Hazánk fiai! Ébredő magyarok! Harcba szólítunk benneteket! Gyertek velünk, a forradalmi ifjúsággal, a zsarnokság ellen. Tiszta eszmékért, igaz magyarságért, teljes demokráciáért harcolunk, Legyetek ott ti is a mai nagygyűlésen és tömegtüntetésen, hogy fninden sztálinistát kikergessünk a kormányból.? A hátsó ember a diákokra nézett. Harag és szomorúság volt ebben a tekintetben. "Gyertek velünk a Bem térre, délután 3 órakor, hogy hitet tegyetek a forradalmi ifjúság magasztos emberi céljai mellett. A MEFESZ Forradalmi Intézőbizottsága? — Legjobb lesz talán, ha tényleg együtt megyünk — intett nekik az öreg. Egy kiáltványt zsebre gyűrt, a többit pedig tűzre vetette, s a stencilgépből kiemelte a hengert. — Akkor hát igyekezzünk! Mindenkit előre tessékelt, most ismét ő maradt hátra. A diákok tanácstalanul és fázósan mentek a sor közepén. Mintha mi sem történt volna, most már néggyel megszaporodva tovább haladtak az állomás felé. Egy tehervonat prüszkölt a pályán, éppen indulásra várt, mikor a csapat odaért. A hátsó ember megkereste a mozdonyvezetőt, valamit sugdolóztak, de csak ennyit lehetett hallani a beszélgetésből: — Aztán jó messzire, ahonnan kevés egy nap a visszagyaloglásra. Visszajőve kinyitott egy vagont, betessékelte a fiatal "forradalmárokat? és viccesen elbúcsúztatta őket. — El ne feledkezzetek a délutáni nagygyűlésről! A mozdonyvezető lezárta a vagont, s a vonat tüzes sistergéssel kigördült a pályaudvarról. A csapat csak nézte, nézte az öreget, a hátsó embert. Szerettek volna ismét 6zólni valamit, de nem volt akkor idő az érzelmes beszédre. — Nézzétek körül az állomást és siessetek haza! — segített nekik ő maga. Vár a család. Velem most már ne gondoljatok, kényelmesen hazasétálok magam is. Ott álltak leforrázva. A hátsó ember meg mindegyiknek kezet nyújtott és a síneken keresztül elbicegetett. Hazáig sem vette észre, hogy mögötte száz méterrel végig ott vonult a kis forradalmi csapat, mert most is mindig csak előre nézett. Ezt a történetet azért mondtam el, hogy szeressétek és becsüljétek a hátsókat is, akik a sor végén jönnek, mert ha néha-néha elmaradnak, az csak azért van, hogy ők sokkai messzebbről értek ide: az út eleiéről. És ne f^'a^sí ők, akik messzebbről jönnél. ri Ji? maszsaebbre látnak ... SIMON ISTVÁN