Délmagyarország, 1936. december (12. évfolyam, 283-306. szám)

1936-12-25 / 303. szám

Péntelc, 1936 december 25: DÉLMAGYARORSZÁG — Megfulladtak! Pedig azt hitte» már kisiklanak a kezünk között. — Jegyezze meg jól, Donavan. A* igazságszolgáltatás előbb-utóbb mindig utóiéri a bűnöst Madártemetés Irta: GULÁCSI IRÉN (Lajos király szerencsésen befejezte a velencei háborút, — a békeoikmányt a Signoria már aláirta. Hátravolt még a szerződésnek magyar részről való szentesítése. E célból Velence két követett küldött Lajoshoz — Famtino György és Dandolo Lénárd urakat — akik tiszteletére a király — a hivataloskodás megkezdése előtt — vadászatot adott a diósgyőri rengetegben.) * A díszes menet vígan zengő kürtszó mellett haladt észak felé. Egy idő multán a pecérek előkerültek a csapat mögül, ahol eddig haladoztak. A solymárok a vadászmadarakat is előhozták s bemutatták. Legfőképpen persze a királv madarára kíváncsiskodtak az urak s enyhe lökdölődés keletkezett .mikor a szolgálatos apród a királyi főmadárrali előkerült. Kiköcsén volt, de oly gyönvörü példány, hogy az urakba még az udvari illem sem bírta a tetszés hangos fakadását belefojtani. — No. aki lelke ...! — toporgott Zudar Péter orosz igazgató, palástolhatatlan vadászirigységgel tépdesvén baíuszát. Százötvenig való solvmokig vittem fel. ráuszott négy falum, míg összefogdostattam s kitaníttattam őket, de mind a százötvenet odaadnám e csodás állatért. — S ölyvéről mért nem beszél? Azt kínálja nagyságod! — incselkedett a mindig szöktető kedvű Bebek Gyurkó, mire az urak Péter gyengéjét ismervén, nevettek, őmaga pedig elpirult s szerelmes pillantást ve lett az ujján ülő szive-madarára. — No, — vakkant fel egyszerre mégis, iszonyú eltökéltséggel — hát egyet se nevessetek uraim s szerelmes barátaim! Mert én bizony még Gedőt is — — — — Odaadná? —• Pecérestől s rá ötven jobbágykapu! Egy a szavam! Hanem hát ez a királyi főmadár s nem a magunkszőrü kicsinyeknek való, — kapott észbe, hogy a király elölt alkudozik. Lajos, azonban ugy látszott, hogy nem ügyel fele. Ahogy apródja eloldozta ezüstláncáról a kiköcsént, ez az ujjáról menten az ő sodronykeztvübe bujtatott ujjára repült. Onnan nézegetett fel rá okos szemmel, Lajos meg vissza rá és dicsérő, buzdító szavaiban gyöngédség remegett. Majd ki lévén osztva a madarak gazdáik között, a falka előre indult. Az ebek abbahagyták a türelmetlen kiáltozást s nesztelenül surrantak ide s tova a páfrányok között. Kis tisztás szélén a társaság hirtelen megállt. Egy fogoly apró csirkelép leivel futásnak eredt Lajos előtt. Ez volt az első vad a hajtásban s le téri Lésének joga: a királyé. Éli is a joggal. Madarával, kilünő ösztönnel dolgozott. Az urak felszabadultak s: vivát...! Az apród pedig a zsákmányt urának lovasszijába tűzte. Még két hasonló vadászténykedés a velenceiek részéről: azzal megkezdődött az általános vadászat. Fürjek, fajdok, fácánok estek zsákmányul s nyulakban annyi, hogy a pecérek vállán átvetett rudak egész elhajoltak a tehertől. Később, mikor az erdő mélyebb lett, a fogóhálók, csóvák és kapitányok is előkerültek. Mert innen már nagyol)'« vadakra lehetett számítani. Lajos hát lóról szállt és példáját a többiek is követték. A paripák néhány csatlóssal viszszamaradtak, míg ők egy vaddisznó csapáson hatoltak előre. Az éjszakát sátrakban töltötték s hajnalban fel és tovább! Mostantól már szarvas, medve ellen ment a hajsza. De harmadnapra a rengetegek királya, a bölény is megjelent. A vadászmadarak többé semmire sem voltak használhatók. Dárdával, szigonnval, hálöbekeritéssel folyt a veszedelmes" játék, mégis azonban olv ügyesen, hogy sebet az égy Zudar Péteren kívül senki sem kapott. Benne sem a nagyvad tett kárt, hanem az lett a baja. hogy szerelmes ölyvétől az apróbb madarak zónáján tul sem akart megválni. Hiába óvta János püspök: harmadik napon egy ingerülten szép gémnek küldötte. De a szeszélyes dög csak kellemetlenül ment a mutatott irányba, aztán megfordult s olvan csúf rivásba kezdve, amilvennek az efféle csöndet kívánó foglalatosság közepett semmi helye nem volt: végül duzzogva visszaugrott Péter ujjára. A különben angvalszelid embert elöntötte a méreg. Neheztelő mozdulattal földredobla az elkényeztetett állatott és parancsolva mntatla neki a követendő irányt. Ez azonban nem hogv 1 nem követte, hanem pillanat alatt gazdájának A jótékonyság angyala — Karácsonyi história. — Irta FARKAS ANTAL 1 I. A nyárfákkal szegélvezett, kastélyba vezető utón • himbálódzott a méltóságos asszory abban az ócska j Tatárban, amelyet még Bécsben vásárolt valame- j lyik őse. de olvan becsben tartott mesterim! volt, , hogv a derék ősök figyelméből arra még mnffvar ember nem tette rá a kezét csak nkkor. amikor tisztogatta. Ha mostanában, szakadt, tört, a kocsis szokta foltozgatni, varrogatni, drótozgatni, annyira megreparálgatni, hoffv abból a mai méltóságok ki ne rotvogianak. Különben is csak sátoros ünnepen kerül forgalomba ez az ócska jószág., mert ar anróbb-cseorőbb alkalmak ideién a eséza is megjárja, az. ami a boldogult, méltósápos urnák a vadászkocsija volt egészen addig, amig a méltóságos ur meg nem tért őseihez. Voltaképen nem is az őseihez tért, csak ide, a kastély hát.n mögött meffbuzótdó családi kriptába, hiszen az ősei szanaszét, idegen országokban pihennek. miután mint íigves pénzkimeeek. megszedték ¡magukat 'és miaracTkékaiknnk különböző nációk földjén cimert és vagyont vásároltak. A boldogult méltóságos ur a vadászaton kívül a politikához is értett valamicskét, mert egész életén keresztül bent fiit a törvényhozásban és tarokkozott a jövő-menő miniszterelnökökkel. A vagyon jövedelme futotta a politikai és társadalmi szórakozások költségeit és a méltóságos nr halála után is maradt annyi, amennyiből az özvegy méltóságos asszony gond nélkül megélhetett. Megélt volna a méltóságos asszony kevesebb jövedelemből is, hiszen nemcsak a cselédségtől, hanem még magától is sajnálta az enni valót. Folyton attól remegett, hogy az emberek kilopják még a szemét is és a végén neki éhen kell pusztulnia. Egyetlen szenvedélye volt és ez nem került neki pénzbe, csak egy kis fáradságba: a társadalmi jótékonykodás. Nem volt a közelben olyan jótékony nőegylet vagy egyéb ilyen természetű ártatlan együttműködés, amelynek életében ne játszotta volna a reprezentáló előkelőség szertepét. És szívesen játszotta. Az elnöklés, a szónoklás, az árvák és özvegyek vigasztalása sohsem fárasztotta ki ezt a vézna, alig 40—45 kilós asszonyságot, aki a főispán mellett képviselte a földi irgalmasságot. Most is a városból döcögteti magát kifelé a kastélyba. Már esteledik és mingyárt beköszönt a Karácsony szentestélye. A méltóságos asszony egész délután a szegény gyermekek karácsonyfája körül foglalatoskodott és ingyenrul\ákat osztogatott ki a rongyosoknak, azokat a holmikat, amiket ^a városi jószivek összegyűjtöttek és amiknek a kiosztására a méltóságos asszony a legnagyobb önfeláldozással vállalkozott. Mégis már ha ilyen előkelőség saját kezéből osztódnak (ki ezek a holmik . . . — Siessünk, János! — mondta a kocsisnak. — Siessünk, lovacskák! — mondta a kocsis a szegény páráknak. Azok tán szót is fogadtak volna, ha lett volna elegendő erejük az ócska alkotmány huzásáooz a tengélyig érő latyakban. A méltóságos asszony éhséget érzett. János is, meg a lovak is. A méltóságos asszonyt a prémek melege mégis elálmositotta. János álmosan didergett a bakon. Még álmodozott is tán meleg szobáról, töltött káposztáról, fonatos kalácsról, piros borról ... A lovak bizonyosan teli jászolról, abrakos tarisznyáról álmodoztak. Szent Karácsony estéjén himbálódzott a régi bécsi batár a nyárfákkal szegélyezett, kastélyba vezető uton a kerékfogó sárban. Talán már meg is állt, de nem vette észre sem a méltóságos aszszony, sem a kocsis, sem a ló . . . dl. Fényességtől ragyogó terem teritett asztalánál találta magát a méltóságos asszony. Az ezüstökön családi cimer. Nini, hiszen e kastély ebédlője! ö ül az asztalfőn ékszerektől csillogó nyakkal, mellel, karokkal. Egyik felől a püspök, másik felől a főispán. De vannak itt a generálisok, érdemrendes politikusok is. Mind, mind meghitt, régi ismerős. Most hordják körül a különböző fogásokat! Jaj, de hordják is már, mert majd kiszalad az ember gyomra az éhségtől ! ... A főpásztor éppen arról beszélt, hogv milyen kedves az Ur előtt az, aki az éhezővel Griegosztja a faliatjá't, a ruháját, mLnt ezt a méltóságos asszony tette. A főispán ráduplázott: — Bizonyos, hogy a megboldogult méltóságos urnák csöndes pihenése lelhet a másvilágon, mert az öz-vegve megtette mindazt, amit a felebaráti kötelesség parancsol, hiszen éjjel-nappal a társa^ d filmi jótékonyság terén fárad és az állam is sokat köszönhet neki a társadalmi rend megszilárdítása körül. A méltósáogs asszony lelkét derűs nyugalom árasztja el: íme, megtette a kötelességét és tiszta lelkiismerettel állhat az emberek és az Úristen itélő széke elé. A tálak, a tányérok megtelnek. A méltóságos asszony tessékel: — Parancsoljanak, uraim! A villák beledöfődnek a finom falatokba, meg-