Délmagyarország, 1935. december (11. évfolyam, 270-292. szám)

1935-12-25 / 289. szám

V. NAGYAPÁM Novella a családi arcképcsarnokból IRTA KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Sietem küszöbén egy dallá« aggastyán üdvözöl, kitárt karokkal, öblösen hahotázva az örömtől. Semmitmondó szóval »regényhős«-nek lehetne nevezni. Homlokán kardvágás nyoma látszik, melyj mindig valamivel pirosabb, mint a böre. Csigásán göndörödő, galambősz haját oldalt választja el. Szakálla-bajusza ezüstlik. Szeme tengerkék. Takarosan öltözködik, mint a régi »arszlánok«. Minekelőtte el megy hazulról, a kertben zsebkése ollójával lemetsz egy virágot a gomblyukába tüzi. Elefántcsont-forgantyus sétapálcát hord. Amint halad az uccán, sorra köszöngetnek neki s ő vidáman^ széles bókolattal köszönget vissza barátjainak, ismerőseinek, azzal az azóta pajtásivá kopott üdvözlettel, melynek akkor még érzik latin gyökere és hódoló jelentése: Servut humiilimus. Szeretik az emberek, ö még jobban szereti az embereket, ősi életkeov van benne és egészség, keménység is, melyből apámnak már valamivel kevesebb jutott, nekem még annyi sem. Tud haragudni, villámokat szórva. Ajkáról ilyenkor csak egy szó sistereg, mely teremtett emberre alkalmazva egyenlő a megsemmisítéssel: schwarzgelb. Miután nyolcévi száműzetéséből, — 1857-ben — hazatér alföldi városába, megnősül, két keze munkájával valami pénzt is szerez, telket vásárol, kertet ültet fenyvesekkel és hársakkal fölépítteti családi házát, melynek uccai szárnyát ő maga lakja nagyanyámmal, udvari szárnyát a mi családunk. Ennek az udvari lakásnak egyik keskeny szobájában pillantottam meg a világot.' Rendkívül élénk emlékeim vannak róla életem első tizenegy esztendejéből. Ezek az emlékek lazák, nem összefüggőek. Hiába is volna itt erőszakkal egymásba kötni őket s ezekből rakni ki egyéniségét. Mindegyik emlékem külön van. mint egy mesterien színezett kép. Szürke, vörösbojtos hálókabátjában kissé felém hajol s »galambom«-nak becéz. Rajongó, tréfás, pattogó. Csak indulatos, de nem szigorú, mint apám. Apámat sokkalta jobban tisztelem. Tőle nem félek. Közelebb van hozzám. Egy aazastyán. aki az életből kifelé sétál, közelebb van a kisgyermekhez, aki az életbe indul, mint a felnőtt. Vele nem vagyok végzetes kapcsolatban. Legalább is csak örömét érzem a vérségi köteléknek. Félig-meddig cimboráskodxmk. Mégse merem tegezni. Csodálom őt. Át-á (szököm lakásába, mely szintén otthon, de az otthon nyűge és kötelessége nélkül az otthon mennvországa, maga a függetlenség és üdvözülés. Itt bámulnak engem és szembe dicsérnek. Az ételek, italok más ízűek. Igazi ezüstkanalam azonnal áttüzesedik, mihelyt forró teába mártom. Rumot is kapok, feketét is. A lámpa magasabb, fénykőre sárgább és nyugalmasabb. Ezen a helyen a vendégség mámoros felelőtlensége'fog el. Jól esik"látnom, hogy apám sem oly óriás, mint képzeltem s ennek az aggastyánnak kezet csókol, ő is gyermeK, mint én. Micsoda kitüntetés itt ebédelni, főkép aludni a széles, török kereveten s hallgatni, amit Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról beszél, aki őrnagy volt Rem hadosztályában, ahol ő százados volt. Csodálatos ember. Csodálatos mindene. Csodálatos a lakása is. A fenyőpálinka, a dohányfüst, a pézsma illata "nyilai végig szobáin s ez az illatkeverék üti meg érzékeny szaglóidegeimet, ha belépek a kövekkel rakott, tágas folyosóra, egy mesevilág varázsát igérve. Nagyanyám a karosszékben szundit mozdulatlanul, mint egy: kép, apró virágokkal hintett lila ruhájában. 0 a díványon heverész, testes könyvet olvas, az »Irataim az emigrációból« újonnan érkezett kötetét, rekkenő nyáron szalmalegyezővel hűsíti fölhevült arcát, a lugasban tarokkozik öreg barátjaival, régi dalokat énekel csengő tenorhangján: »Pesten jártam iskolába*. Egyszer a fiókjából kiemel egy hatlövetű angol forgópisztolyt, melyet a szabadságharcban használt. Egyszer a török basákról beszél, a piláfról és a csibukról. Egyszer azt hallom, hogy negyvenkét napig hányódott az óceánon, mig Várnából Amerikába jutott s Philadelphiában, Newyorkban, Rostonban azzal kereste kenyerét, hogy zsákokat cepelt, selyemre festett és énekelt. Nagyon meglepődöm, mikor a mi poros, elhagyatott fészkünkbe elvetődik egy hórihorgas, csupaszszáju ur s angolul társalog vele. Törökül is tud, németül is, szerbül is. Egyáltalán mindent tud. A szoba, ahol 6 van, a világ minden népével és tájával. Eleven mesekönyv ő. Eleven ismerettár is. Amig nem tudok olvasni, ebből tanulok földrajzot, történelmet, irodalomtörténetet és nyelvészetet, természetrajzot, bölcseletet. Messze van-e Amerika? Milyen volt Egressy Gábor, az az ifjú színész, akivel két évig bujdosott török földön? Hogy szól az ágyú? Mit jelent angolul alma, németül körte, törőkül szilva, szerbül barack? Ki a világ legokosabb embere? Negyedféléves koromban tanít írni-olvasni. Először a nyomtatott nagy 5-t tanulom meg, egy S-kifliről. A többi nyomtatott betűt piros és fehér cukorkákból kell kiraknom a szőnyegre. Jutalmul megehetem a kiflit is, a cukorkákat is, ezzel példázva, hogy az irodalom esetleg tápláló is lehet és édes is. Papircsónakokkal játszom tengeri ütközetet fL mosdótáljábnn. Hogy káprázatom tökéletesebb legyen, a vizet — kérésemre — megfesti kékitővel, sőt egy kicsit meg is sózza. Hajót, utazást is játszom. Egy szekrényből, melynek fiókjai telistele vannak különféle szinü gombolyaggal, zsineget, pamutot, cérnát húzok ki s szobáról-szobára haladva, ezzel kötözöm össze a székeket, az asztalokat, ugy, hogy az egész lakás egy tengeri kikötő képét mutatja, az árbócok közt feszülő kőtélzettel. Ezek a kék, piros, lila, fehér fonalak az évek távolságából ugy hatnak rám, mint a mese szivárványos pókháló-szövete. Később, amikor a mese szálai szétbomlanak, megtudom, hogy a gombolyagok még nagyapám boltjából maradtak. Az amerikai vándor nem látta a munkát megaláztatásnak, dacolt az akkori idők szellemével s kereskedő lett. így olvad össze emlékezetemben mese és valóság. Vannak más emlékeim is, melyek szintén kettősek. Nem tudom, hogy tőle hallottam-e, vagy kortársaitól. Ezek az emlékirataikban gyakran emlegetik őt. A 27-ik honvédzászlóaljban harcolt, azok kőzött, akik a székelyekkel együtt legutoljára rakták le a fegyvert. Résztvett a legutolsó mehádiai csatában is. Hü bajtársa. Veress Sándor, kétkötetes munkájában írja, hogy ekkor >egy röppentyű mellette két lépésre pukkant szét«. Kossuthtal együtt menekültek Törökországba, negyedfél"ezren. Látom őt Viddinben, á fogolytáborban télviz-idŐn diderecni, vitorlavászon /cubbonvában. 50 piaszter napi zsolddal a rseftőSfen. fagygyus juhhust rágcsálni a kolerások között, fanyergen lovagolni, aztán Sumlában is, a fáklvásmenetben, mellyel a bujdosók Kossuth Lajosné érkezését ünneplik s hallom az idők messzeségében, amint a Szózat-ot éneklő honvédek fölött rönköd tenor-hangja: »rendületlenül«. 1851-ben Konstantinápolyban van, az ottani magyar egylet elnöke. De a menekülteket hiába védelmezi a Fényes Porta és a gavalléros szultán, egy szervezett osztrák rsászári bérenchad még ott is üldözi őket, rajtuk üt a magyar egyletben s a fegyvertelen földönfutókat angol hajóra kiséri. Liverpoolba szállítják őket, onnan Amerikába. Van róla két személyes emlékem is. Az első emlékem kilencéves koromból való. Egy tavaszi napon, amikor öcsém inel, húgommal künn játszom a kertben, kézenfog bennünket, ünnepélyesen behiv a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkád g

yertyák lobognak. Letérdepeltet mind ármunkát s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos. Második emlékem az ő halála, meh két évre rá következett be, egy nváron Hónapokig betegeskedik. Ezalatt a ház éj jel-nappal zeng a villamoscsengő zajától, mellyel a betegszobában szenvedő hol ezt, hol azt kéreti magához. Engem nem kéret. Egy éjszaka a csengő szava elnémul. Reggel feketébe öltöztetnek, bevezetnek hozzá. Kiterítve fekszik az ágyon. Állát fehér kendővel kötötték föl, szemére két réz négykrajcárost tettek. Az első halott, akit látok. Nem rémülök meg. Az igazán nagy dolgok egyszerűek. Mindig közelebb lépek ágyához. Olyan, mint életében, csak mozdulatlan és sokkal halványabb. A gyermek meg az ősember először ezt veszi észre. Csak azután döbben meg, amikor észreveszi, hogy az a viaszbábu, amelyik ott hever, merőben más, mint az, aki valaha élt. ö, aki megmutatta nekem az élet minden csodáját, most megmutatta a legnagyobbat is s ezzel mintegy befejezte gyermekkori nevelésem. Mindenkinek van egy első halottja, akiben nemcsak szerettét siratja meg, hanem önmagát is, azt a végzetet, hogy meg kell halnia. Ez a halottam ő volt. Keservesen zokogva rohantam ki a lángoló verőfénybe. Közben az egész épületszárnyat gyászleplekbe burkolták s mindenütt mécsek lobogtak. Semmi vigasztalás se csititott el. Temetés után, amikor hazaértünk, apámra pillantottam, aki mindig erős és biztos volt. Valami választ vártam tőle erre, de ő is csak hallgatott. Nem tudta nekem megmagyarázni, hogy történhetett ilyen szégyen a mi családunkban. Hónapokig titokban sírdogáltam. Sokszor még álmom ban is főijajgattam. Hittel és hitetlenül vártam vissza. Nem értettem a halál hoszszu voltát, azt a hosszú csöndet, mely követi. Nálunk az a furcsa szokás, hogy miután lezárják a koporsót, a kulcsot átadják a család egyik hozzátartozójának. Az ő koporsókulcsát megleltem egy fiókban Kíváncsian forgattam ide-oda a kezem ben. Arra gondoltam, hogy mit ér ez a kulcs. De eltettem. Ma is emlékeim kőzött őrzőm. Nemsokára átköltözködtünk az ő uccai lakásába. Ott jártunk-keltünk, ettünk, aludtunk, ahol ő élt. Lassanként elfásull bennem a fájdalom. De évek múlva se szűnt meg. Amikor a tisztaszobában zongoráztak és táncoltak, fölsajgott bennem valami és éreztem az élet sivárságát, a feledést. Ma is érzem ezt. Ebből a gyermekkori megrázkódtatásból nem gyógyultam ki. Nyilván ez is egyik oka annak, hogy. ahhoz a mesterséghez sodródtam, mely szüntelenül ámul az emberek és dolgok eltűnésén s próbálgatja feszegetni azokat a zárokat, melvek'et nem törhet föl senki.