Délmagyarország, 1928. december (4. évfolyam, 272-294. szám)

1928-12-23 / 290. szám

1928 december 23. DELMAGViROríSZAG 17 A l&élmagyczrors&ág regénye ni I n IN K : Aztán elmondta nekem, hogy mi ijesztette meg őt, amikor a szobába belépett: fejem fölött erős, határozott körvonalú fényt látott lebegni, körülbelül olyan lehetett, mint egy ökölnyi tisztavizü kristály. Beláttam, hogy Johannát túlságosan megviselte a lelki izgalom- Igyekeztem megnyugtatni s bármily heveseja ellenkezett is, ágyába vittem. Csókjaim zápora alatt, kezemet tartva, szelíden elaludt. Pihenje ki magát mély, mély álomban! Milyen vájjon reggel, ha felébred? * Az első kristálynézés. Alig tudom már, bármily 6ebescn iró kézzel is, követni élményeim és látomásaim rohanását. A csendes éjszakai órákat hivom segítségül, hogy papírra rögzíthessem mindazt, ami történt. Miután Johannát — vagy irjam azt, hogy Jfane-t? — ágyába fektettem, visszatértem dol gozószobámba s ahogy ujabban megszoktam, először is a délután eseményeiről szóló jegyzőkönyvet fejeztem be. Majd kezembe vettem a Lapis sacer et praecipuus-t tűnődve szemügyre vettem ke rétét s a foglalatára vésett felírást. Tekintetem az arany ornamensekröl lassanként egyre lejebb csúszott s csakhamar a kőszén zsirpsfényü síkjaiba mélyedt. Ügyanaz esett meg velem — legalább is utólag így rémlik — mint amikor Lipotin firencei tükrébe néztem s észrevétlenül álomba merültem; a Gertner barátomról szóló álomba. Bizonyos annyi, hogy rövid idő múlva már nem tudtam levenni tekintetemet a szén feketén csillogó kristálytükriéről. Aztán ennyit láttam: — jobban mondva nenj is láttam, hanem magam is átéltem: — egy nagy csapat őrjöngve vágtató fakó ló kőzött voltam... zöldesfeketén hullámzó talaj fölött suhantunk el. S rögtön megértettem: ezek azoknak a milliárd és milliárd embereknek a lelkei, akik nyugodtan alszanak ágyaikban, mialatt a lelkek, megszabadulva uruktól és lovasuktól, sötét ösztönök ostorcsapásai alatt távoli ismeretlen hazájukat keresik, melyről nem tudják, hogy hol fekszik — amelyről esak sejtik, hogy elvesztették és sohasem fogják többé megtalálni. En magam hófehér lovon ültem, mely valóságosabbnak, anyagiíibbnak látszott, mint a többi. A megfékezhetetlen, lihegő mének — habhullámoknak látszottak viharos tengeren — csakhamar egy hullámosan húzódó, erdőboritotta hegység fölött vágtattak el. Messziről finoman csillogott egy kanyargó folyó ezüstpántlikája. Mély völgykatlan nyilik előttem, melvet alacsony dombok sora keresztez. A vágtatás őrjöngő irama a folyó felé visz. Messziről égy város emelkedik a láthatár felé. A körülöttem rohanó lovak határozott körvonalai lassanként szürke ködszallagokká foszlanak szét. — Aztán hirtelen ragyogó augusztusi x-eggel vesz körül s en egy szélcsen iveit kőhidon lovagolok végig, melynek két korlátja szentek és királyok karcsú szobrait hordja. A túlsó parton szerény, vén házak zűrzavara, melyből néhány pazar palota ivei ki magasan, de ezeket is szinte agyonnyomja rettentő súlyával a fás domb tetején terpeszkedő, tornyokkal, bástyákkal, tetőzetekkel és harangtörnyokkal sötéten csipkézett irtózatos épülettömeg: — a Hradzsin — mondja egy benső hang. Szóval Prágában vagyok. — Ki van Prágában? — Ki vagyok én? — Mi történik körülöttem? — Látom magamat, amint lépésben haladok át a Moldva hidján, körülöttem a nyugodtan sétáló polgárság ügyet sem vet rám, elhagyom szent Nepom"uk kőszobrát. Tudom, hogy kihallgatásra rendelt a császár őfelsége, Habsburgi Rudolf — a Belvedercbcn vár rám. Mellettem még valaki lovagol, szürke kancán, ez kisérőm, kinek erős termetét a szúró napsütés dacára egy kissé már kopott fényű prém takarja. Nyilván ez legelőkelőbb darabja ruhatárának; azért húzta fel, hogy ne kelljen széngyent vallania a császári ud varban. — Csavargó elegáncial — gondoltam magamban. Nem csodálkozom azon, hogy raj tam is régi divatú ruhák feszülnek. Hát hogy is lehetne máskép! Laurentius napja ez ma, augusztus tizedike, az Ur 1584-ik esztendejében. Belovagoltam a múltba — mondogattam magamnak — s csöppet sem csodálkozom rajta. A mellettem lovagoló egérszemü ember, alacsony homlokával és hátrahajló állával Kelley Edward, akit csak nagy kinnal tudtam lebeszélni arról, hogy ne >Az utolsó lámpás« cégérü fogadóba, a gazdag bárók és hercegek fogadójába üsse fel sátorfánkat. Kclleynél van közös tárcánk; ő mindig a helyzet magaslatán van, mint egy piaci kuruzsló. Varsóban például sikerült neki St. Dunstan fehér porának egy-két szemével, melyet egy pohár édes borban oldott fel, egy lengyel vojvodát három nap alatt kigyógyítani eskárából, ugy hogy gyönyörűen tömött zsebekkel folytathattuk utunkat Laski herceghez. Ez nagy tisztelettel 6 pazar vendégszeretettel fogadott. Majd egy esztendeig éltünk házában, amely idő alatt Kelley kerekre zabálta magát, s megváltoztatott szellemhangon a hiú lengyelnek sorba megígérte Európa összes koronáit, mig végül is véget akarván vetni a szemfényvesztésnek, útnak indultam Prága felé. Most itt lakom feleségestül és gyerekestül, i őfelségének nagytudományu udvari orvosánál, ' dr. Hajek Thadeus urnái, ennek Altstaedter Ringi-i előkelő palotájában. Ma van szóval a napja őfelségénél leendő első kihallgatásomnak. Habsburgi Rudolf, a királyi adcplus, adeptusok királya, a titokzalós, a gyűlölt, a csodáit, ma audrucián fogad bennünket. Mellettem a bizakodó Kelley Edward, oly vidáman táncoltatja lovacskáját, mintha újból Laski herceg fatornyos kastélyába indulnánk táncra és dorbézolásra. Nekem azonban borús sejtelmektől nehéz a szivem — Rudolf császár sötét természetét fenyegetően látom függni fejünk fölött, hasonlóan ahhoz a felhőhöz, mely ép c pillanatban veti rá árnyékát a császári vár elébb még napsütötte homlokzatára... Lovaink patái kísértetiesen dörögnek, amint átlovagolunk a hid fejénél emel kedő őrtorony sötét, bolthajtásos aiagutján. A MOST MEGJELENT, „ 148 RECEPTET TARTALMAZÓ. „ SZÍNES KÉPEKKELILLU5ZIMI DB ÖETKÉR-FÉLE RECEPTKONYVET ÁRA 30 FILLÉR Előttünk már a várhoz vezető*, széles napsütötte ut. S a következő pillanatban fölöttünk, az ég kékes-szürke hullámaiban ezüstös sávok villannak fel: galambrajok keringenek tükröződ-c eseudss levegőben, majd eltűnnek a Tcyntemplom tornyai mögött. — Hangtalanok. Meseszerűek! — De én jó ómennek ve szem Prága fölötti röptüket. A Niklasdon magasivelésü tornyából tizet harangoznak; egy a vár falában elrejtett óramű éles, parancsoló harangcsörgéssel felel: sietnünk kell! Ez az órákért rajongó uralkodó megszokta, hogy percre, pillanatra pontosan ossza be idejét. Jaj annak, aki pontatlanul lép elébe! >— Még tizenöt perc! — gondolom magamban, aztán Rudolf előtt fogok állni! A csúcsra értünk immár s meggyorsíthatnék az iramot de percenként uj őrsegek állítanak meg utunkban; egyre ujabb s ujabb revíziók. Vcgre lovaink patái alatt megdördül a Szarvasárok hídja s szemeink előtt megcsillan a remeteéletü császár csendes zölj parkja. Kiugrunk a nyeregből. (Folyt, kőv.) Kimérve Ica a legjobb JioroUaí, gyUmölcsjíúlinKáUat, rumoUaí, lifoöröTket, fiinoin sszesssiL Slgmond Testvérek utóda Felielesais. ucca <és KLigyó vicc«*, sarok. 298 |g| 298