Délmagyarország, 1920. március (9. évfolyam, 50-74. szám)

1920-03-07 / 55. szám

DBLMAOYARORSZAO Epistola Herczeg Ferenchez. Irta: VÁROSSY GYULA. Kedves barátom ! Eni lékszel-c még első találkozásunkra ? Valaki Tégedet, a kritika köpenyege alatt, nagyon megbántott, fejedről irói koszorúdat le akarta tépni, ötévi együttlétünk alatt a t. Házban ekkor mondtad el egyetlen beszédedet, melyben támadókat, osztatlan helyeslés közt, antitalentumrak nevezted ki. E kifejezésed azóta szállóigévé vált s én is köszöntöttelek tégedet... — Herczeg Ferenc vagyok, — mondád hűvös hangon, hűvös kézszorítással. Azóta nem beszéltünk. E végtelen kimértség akkor mily ékesszólóan beszélt I Szavak nélkül vakítóan bevilágított politikai és társadalmi helyzetünkbe. Te akkor, Bánffy elnöksége alatt, a félelmesen nagy és hatalmas liberális kormány táborában, én nyolcadmagammal, a megbuktatott Ugrón vezérlete alatt, a függetlenségiben. Te a Habsburgoknak és a magyarságot századok óta elnyomó osztrák politikának védő vagy eltűrő testőrség seregében, mi a Hunyadiak, Rákóczi és Kossuth zászlója alatt. Ott a mindért elnyelő szavazás, nálunk a haza minden elveszett vagy alvó jogáért, a nagy nemzeti gondolatért és létért körömszakadásig menő küzdelem. Ott meghajlás, itt gerinc. Ott a pártfegyelem, mely hűvösséget parancsolt a kurucok iránt. Pedig én tudom, hogy Te akkor is csak testileg voltál egyik szeme annak a láncnak. Az Ocskay brigadéros Írójának lelke kora ifjúságától a nemzeti mezők bús sóhajtásaiban fürdött. Szomorúan nézted Bácska és Bánátnak a bécsi politika folytán szerb és román gyarmatos tömegekből elfoglalt nagy területeit, amelyeket a töröktől magyar vér és magyar fegyver hódított vissza, de a Kárpátokba menekült magyar bujdosók tulajdonukba többé nem vehettek. Sokat boronghatott ezen a Te hazafias lelked már akkor is. „S most, midőn a sir szélén állunk, eljöttél Szegedre az oszthatatlan és szétdarabolhatatlan magyar föld visszaszerzésének mennyből alászállott lobogóját kibontani. Idejöttél közénk, hol a kis sváb fiumagyarszótésdalt tanult, magyar porban magyar gyerekekkel játszott, hol Rákóczi és Kossuth küzdelmeit már nem forradalomnak, hanem szabadságharcnak tanultad. Eljöttél ide, az összeomlott rideg pártfegyelem nélkül, a leikék egy uj világába, melynek ma csak egy pártja van : a magyarok pártja; egy lelke: a magasztos nemzeti gondolat; egy célja: a régi magyar haza csorbítatlan föltámasztása. A magyar kultura és irredentizmus kibontott zászlója alatt, te magyar sváb Hu, megdicsőült arccal ugy álltál ott, mint a honszerző vezérek közt Árpád, egyik kezével fenyegetve, hogy ne bántsd a magyart I a másikkal minden ittlakó fajt, nyelvet'és vallást híva: földajkáló anyátokat, a hazát, ti is szeressetek, tettekkel, vadonotokkal, véretek hullásával. A városháza nagyterme ekkor templommá változott. Te voltál benne az apostolok fejedelme, de voltak apostoltársaid is. És mindnyájatok szavában a hazáját sirató Krisztus lelke zokogott a föltámadás reményével. Láthatólag T éged is'megihletett, nekem a szivembe markolt, Vaseknek, a város Inevében, a költői bánat és álmodás minden fájda mától harmatos beszéde: — Midőn elborongva megyek a szőke Tisza partján s révedezve nézek á hallgató Újszeged felé, mely mögött a mi siró Bánátunk *s rabláncát elhaló messzeségben csörgető Erdélyünk kéklik: eszembe jut és vésse emlékezetébe Szeged és minden magyar, hogy onnét a nemzeti együttérzés és gondolat s az e vidékekről elesett hősök lelkei ablakainkon bebocsáttatásért kopogtatnak. Szivük idcdo'oog, lelkük idejár. Igen, a bánáti svábvilág idejárt, a nemzeti flranuaí, brillíánsí ékszereket, platinát minden mennyiségben legmagasabb áron vásárolok FffifflFR K ÓRÁS ÉS ÉKSZERÉSZ riOV/nt*I\ IV. K.r.é-IU.éhU ».lú.». 341 fővárosba, Szegetlen itthon érezte és fogja is érezhi magát. „ Emlékezem, mikor a nagy háborút ránk parancsolták, a katonai szálláshivatal Vidra-utcai portámon, 1914 őszén, tizenkét perjámosi népfölkelő sváb gazdát helyezett el. Szomorúak és 36—42 évesek voltak. Ki a pincelakásban, ki az üres istállómban, friss szalmaágyon, addig, mig a fegyverforgatást megtanulták és elvitték őket idegen mezőkre a Bánátért, Szegedért, vagy Isten tudja miért, meghalni. Mindennap beszélgettem velük, törték a magyar szót, én a németet, de megértettük egymást. A gyakorlatról jövet, este kopogtattak a kapumon és ablakomon, mint a Vasek hőseinek lelkei s hozzám hazatírve, hazagondolva álomra hajtották fejüket. — Látom, maguk szeretik a magyarokat, — szóltam induláskor. — Mi ? Hiszen mi is magyarok vagyunk! A dédapám is ezt a földet szántotta és nem bántott otthonunkban senki,— szólt a 42 éves Grün Hanzi. — Itthagyom ezt a felsőkabátot. Ha majd visszajövök, elviszem. Ha nem jövök, bejön a legényfiam, aki szintén Hanzi s majd elviszi. A többi is hagyott nálam valamit, telső ruhát, táskát. Ugy bíztak bennem, hiszen Szegeden itthon voltak. Azután esztendőre, kettőre, a harc mezején kicserélték őket, az élőket is, a hol-akat is, fiatalabb vagy még öregebb nemzedékkel. Egyike-másika, összeroggyanva, bevetődött házamhoz s elvitte holmiját. Legtöbbjének a felesége jött, végül a husz éves fiatal Hanzi, katonaruhában, a kis húgával. — Hát az édesatyád? — kérdém. — Az már nem jő többé haza sem Szegedre, sem Perjámosra. Én is .holnap megyek Olaszországba. Tudod mit, — fordult húgához — ne cipekedj az apám télikabátjával, ha visszajövök, majd hazaviszem én. A kabát újra ottmaradt. És az elesett özv. Grün Hanzinak a fia, ki majd olyan szépen beszélt magyarul, mint te, Herczeg Ferenc barátom, másnap elutazott, valamerre Doberdo vagy a Hétközség tájékára. Esztendő múlva a pirosképü sváb lány kopogtatott nálunk. — Eljöttem az apám kabátjáért. — Hát a bátyád? — Az Isonzónál maradt — és zokogva borult rám. A magyar sváb lány magyar ember átölelt mellére hullatta könnyeit. Ezek a könnyek ragyogó tanúságai a sváb hűségnek. Kedves barátom! A Délvidéki Liga zászlaját tartsd tehát erősen a Te kezedben. E zászlót a Bánát, Bácska és Erdély vértanúhalált szenvedett hőseinek vére és az ott élők bús sóhajtása teszi erőssé, mert a hősök lelkei az élők sóhajainak szárnyán minden éjjel megjelennek ablakainknál s ott azt zokogják be; magyar földben akarunk nyugodni, magyar földön akarnak maradékaink élni. Kis sváb húgom, ugye-e így van? A magyar földet nem engedjük senkinek. Nem, nem, soha! No, ne sírjatok! Szefc^d, 1március ) A szegedi szlnháti pályázatról. — Dr. Qaál Endre nyilatkozata.^ (Saját tudósítónktól.) Élénk feltűnést Szegeden a Világ csütörtöki számában a gedi színház pályázatáról megjelent közieméi* amely a szegedi színház ügyét s a város" ságát téves információk alapján teljesen megvilágításba helyezi. A cikk a követke*| képen szól: Almássy Endre igazgató bérletideje letelt szegedi várisi színháznál és Szeged ví most uj pályázatot hirdet a bérletért. A szokástól eltérően azonban a pályázati hirdi nem fog megjelenni a budapesti napilapokba] mert, mint a szegedi városi tanács legutóbbi határozatában kimondolia, ezt a luxust j szegedi színház nem engedheti meg magáiuk, hanem csak az Országos Szinészegyesülettd közlik, a megszállott területeken levő szinigazgatókhoz a budapesti antant-missziók utján fogják a föltételeket eljuttatni. A pályázat sikerének azonban egyéb súlyos akadályai is vannak, amiért a régi bérlő, Almássy Endre m vállalkozott a színház továbbvezetéséle. A vára ugyanis nem törődve a színház kulturálk misszióiával, minden néven nevezendő szubvencionálást beszüntetett, egyben pedig azt it bejelentette, hogy ezentúl nagy bérösszege kíván a színházért, viszont semmivel sem járul hozzá a színház fentartásához és tatarozásához Ez azonban nem elég. A szegedi városi színháznak eddig ugyanis kizárólagos játszási engedélye volt, a tanács most ezt Is megvonta és derüre-borura ad uj moziengedélyeket, amelyekbe. a szlnielőadásokat is engedélyezi. Ezt a konkurrenciát a minden támogatástól megfosztott színház természetesen nem bírja, nem bírja különösen azért, mert a kivetett vigalmi adóval szemben a városi tanács még azt az engedélyt, hogy a jegyek árát vigalmi adók arányában emelhesse, megtagadta. Ilyen körülmények között valóban fölösleges luxus lett volna a budapesti lapokban hirdetni a pályázatot. Az ilyen pályázatot nem hirdetni, hanem eltitkolni kell. Nem tudjuk, honnan szerezte a budapesti lap az információt, az azonban bizonyos, hogy a cikk tartalma nem felel meg a valóságnak. Munkatársunk szombaton délelőtt felkereste hivatalában dr. Gaál Endre kulturtanácsost, aki a cikkben foglaltakat a következőkben cáfolja meg:v v — A budapesti lap cikke a valóságnak nem megfelelő, téves alapokon nyugszik s eredetéről fogalmam sincs, de már békeidőben is sok esetben megtörtént, hogy egyesek szándékosan informálták helytelenül a budapesti sajtót. Az, aki a cikk adatait szolgáltatta, nem lehet jóhiszemű beállítás, mert célja nem lehet más, mint az, hogy elidegenítse a pályázókat a szegedi szirháztól. — Amit a tanács a hirdetményre vonatkozólag határozott, az érthető és jogos volt, mert 4800 koronás hirdetményt föladni például a P. H.-ban tényleg luxus. A tanács elegendőnek tartotta azt, hogy az Országos Szinészegyesület lapjában és a város szegedi hivatalos lapjában közzéteszi a hirdetményt, azonkívül az antantmissziók utján eljuttatja a megszállt területekre is. — Nem valóság, hogy Almássy Endre nem pályázik a szinházra, mert amint ismeretes, Almássy már néhány hete a ^ályá. .t kiirása nélkül kérte a színházat, elfogadta a föltételeket, sőt a jövőre nézve minden jót megígért. — Az sem valóság, hogy a város bérösszeget kíván Az épületet ingyen adja ki a vAros, de a költségeket, a biztosítási dijat az iga^ató viselje. A színház, mint köztudomásu, egyike most a legjobb üzleteknek. Naponta 9000 koÓrájáí és ékszereit szakszerűen javítja a Jóhirnevül 1 t 5 í I <5 y CJ & f müórás és ékszerész, Dugonics-tér 11.1 • * 8 1 4 ^V (A Brauswetter-cégnsk volt 10 evig elsőrendű szakmunkása.)] Törött aranyt a legmagasabb Árban *eafc.j Elsőrendű nagy javítóműhelyI s Ajánlja por asan beszabályozott óráit <a modern"ékazerraktárát