Délmagyarország, 1918. december (7. évfolyam, 290-313. szám)

1918-12-25 / 310. szám

6 ...... .,.;...,.:.../.„._ alatt felszínre nem jüvő „rtem,zeJiségiM elvet. Miként az egyéni, a sajtószjhbads'ág, 'a jobbágyfelszabadítás és az emberíségi jogok teljességé, úgy a nemzetiségi "Szabadság is "nyugatról jött hozzánk Nyugatiéi jött és a habsbiírgt rivális testére volt ssrábya Tőrt akart döfni a tiabsburgi csúszásba. és segített az olasz egység helyreállításában. ) A? elmúlt hatvan esztendő történd mének hajtóereje a nemzetiségi elv volt. tz az elv volt az. egyesült és most széthullanijakaró Németbirodalóm jogalapja és ennek jegyében indultak harcba és győztek a balkáni keresztény államok a nemzetiségi Törökország felett Ezt az elvet játszották ki az egykori központi hatalmak az orosz kolosszus ellen és az elv nevében bomlott atomjaira a két világrész birodalom. Már akkor gondoltam, hogy ez a politikai elv, amelynek igazságát fennen hirdette a hivatalos politika, ha ellenségeinkről volt szó, nem állhat meg az ország vámsorompóinál. És valóban, mire megtört a kard és ágyú erejéből és nemzetiségek véréből is táplálkozó katonai hatalom, teljes erejével reánk szabadult az „elv4. Ha a nemzetiségi elv minden országra és nemzetre alkalmazható abszolút igazság volna, akkor az igazság ereje előtt nekünk is megkellene bájolnunk. A történelem azonban nem dolgozik kaptafára, a régi igazságok nem mindig abszolút igazságok. A felsorolt országokban az „elv" alapján nemzeti államok, keletkeztek és nem uj elnyomások. Nem keletkezik nemzeti román állam székelyekkel és magyarokkal és nem lest nemzeti át lant Szerbia magyarokkal és németekkel és megcsúfolja a nemzetiségi elvet Csehország, a magyar Kassával és a koronázó Pozsonnyal. Az igazság itt veliínk van. A fegyveres erőszak velük. Saját véreink vittek bajba," amikor háborút viseltek dögrovásig, az utolsó emberek pusztulásáig, ugy liogy most csak hangunk van, hogy kiáltsunk, de a győzők fülei mindig süketek voltak. De munkászászlóaljak lépései dübörögnek" A nacionalista hevülettől elvakult szemeknek is lltniok kell, megfogják látni és hallani fogják, liogy a mi századunknak nem életkérdés a nemzetiségi elv, amelyet a régi vágás ti diplomácia mentett át a mult század kellékeiből. A mi századunk a szocializmus százada, igazi jellege az osztályharc. A forradalmi szociáldemokrácia sem ismer határokat. A föld alatt rothadó ezernyi emberfiának vére megtrágyázta az anyaföldet. Az entmagyar dicsőség és győzelem véres mezője. A lankás és dombnak emelkedő harctér, melyen nemcsak az orosz katonák tízezreinek, hanem magának az orosz erőnek is megásták sir ját a magyar katonák. Az éjfél után megindítóit tűzbevezetés, a hatalmas ágyűkoncert után, csak dél felé került sor az ifjú hadosztályára, ekkorra már a nagyarányú oroszhnlláni kezdett bodorodni, a felgöngyölítés veszedelmes szimptomái mutatkoztak s lassan, mint a fekete borulat húzódott vissza a hömpölygő áradat. A hadtörténelem legfényesebb és világraszóló ténye, a merész és sikeres áttörés megtörtént s utána gyászmadárként repdesett, vijjogott, aratott a halál, isten akarata beteljesedett, a végzet órája íitött ... Az üldözés nehéz munkája következett ezután, melyben a fiú, már mint hadnagy vett részt és vivta ki győzelmes bátorságáért a kitüntetéseket. Az ezüstök mellé a vaskereszt is felkerült mellére. Itthon, ezalatt a szőkehajú leány imádkozott. És az imája végére mindig oda illesztette remegő lelkével a könyörgést és a fiú nevét. Az Isten jó, az Isten örök, az Isten szerelete végleien, az Isten kegyessége nhoz fordul, akinek szíve szeretettel, hűséggel és bizalommal feléje nyilik, aki tőle kér, aki hozzá tiszta, fennkölt lélekkel imádkozik. Milliók érezték ezt a világháború alatt és milliók fogják érezni akkor is, haunajd ez az istenítélet teljesen elvonul fölülünk ... A leányka kérését is meghallgatta a Mindenható s a poklok poklából, a halál földetrengetö ordítását közül kimentette az ifjút, a gyerekarcú hadnagyot. Az élete megmaradt, az egészsége ellenben megcsorbult, j \i)t, M. \ ÖY A R HÍ1S2 á tí beri. szenvedésük, a társadalmi különbözőségek nemzeti különbségeket szintén nem ösmernek. Évtizedek óta tudjuk, hogy a legközelebbi idők legfontosabb feladata a szociális problémának megoldása lesz Annak a kérdésnek elhatárolása, hogyan tudunk a wjunkástömegek részére az össztermelésből kielégítőbb részt biztositarii. A világháború gyors erjedésbe hozta a kérdést; a katlan forr, a megoldás közeledik. A nagy átalakulás nem orosz, német, vagy magyar jelenség. Minden egyéb kérdés eltörpül a kérdések-kérdése mögött. A borzalmas háborúból" ki kell alakulnia annak az uj politikai, gazdasági és társadalmi rendnek, amely Európából egységes, nemzethatároktól el nem különített, nagy gazdasági területet alkot. Ez az emberi társadalom továbbfejlődésének egyetlen utja. Az uj rendben, hol az emberiség szava újra hangot talál,a magyarságnak is élete lesz e földön. A magyar tisztviselők szociális elhelyezkedése. Irta: Kulinyi József. A magyar tisztviselők (hatalmas tábora erkölcsileg derékul megkarcolta a világháborút. A társadalomnak egyetlen rétege som szenvedett, nélkülözött annyit, mint a tisztviselői kar, de a Mimikából részükre éppen annyi jutott, hogy állandóan a legelső rajvonalban állottak erejükkel és készségükkel. A háború alatt anyagi helyzetük javítására az ezer és kétezer percent** áremelkedésekkel szemben minden mozgalmak amelyek igazán a legemberibb türelem jegyében a viz fodrozásánúl magasabb hulláimra sose csaptak fel — csak annyit ért el, hogy az óhhérrendszr-rt kultiváló kormányok 50 és 100 per<i'ni(s háborús pótlékkal, Öfljű—400 koronás családi pótlékkal, gúnyból ruhasegélynek nevezhető apró összegekkel próbálgatták útját állani azoknak a patakként zuhogó könnyáraknak, amelyeket a tisztviselők urí voltuk látszatának megvédésére befelé sírtak. Alikor az állami vagy egyéb tisztviselők illései, gyűlései zajosabbak kezdettek lenni, a régi rendszer kancsuka pattogtatásait, a kemény ököl sujtásáit kellett, hogy érezzék a tisztviselők. A radikálisabb vezéreket Budapestről a távoli vidékekre dobálták szót és a pénzügyminiszter az interpelláló kópviselőkii>l£, íJeoMiiÖöi nek az Országházban szemtől-szembe kijelentette, hogy a fizetésrendezés kérdésének állandó napirenden tartása izgatókig hat a tisztviselőkre és kéri annak nz állandó felszínen tartását egyszer s mindenkorra beszüntetni. És a régi rendszer utolsó (talán legutolsó) kormánya azzal búcsúzott el a magyar tisztviselőktől, hogy a háborús segélyt rióm emelte fel, azonban november l-re már a beszerzési előlegek levonását elrendelte. A magyar tisztviselők karának nincsen mit visszasírni a multak emlékeiből. Ijesztő példaképül álljon csak előtte a mult, amely a tisztviselői kar degeneráltságát, els-zolgaisodását, valóságos angolkórságát idézte elő a maga sötét protekciós é-s spicli.-Fedő rendszerével. És érthető, hogy ez az egyébként értékednek nevezhető óriási tábor, az uj idők dinamikus atmoszférájába jutva a maga hatalmas erkölcsi értékével, iniellektuel erejével és értelmiségével igyekszik összeköttetést és hatványozódott erőforrást keresni ott, ahol eddig is az összetartozást, a munka megbecsül tetéséhek tiszteletét parancsolóiag el tudták ismertetni és a munkás egyének boldogulását, há néha erőszakos utón i>\ biztosították. Ezért van az, hogy a magyar tisztviselők eddig sehogyan sem szervezett, örökös -széthúzásokkal küzdő tábora mcst. szinte f dtantózhatatla.mil ugy rohan, a szociáldemokrata párt zászlója, tábora alá, mint a zord .nagy hegyek hátáról a napsugár által felolvasztott hóviz rohan alá a dúsán termő völgy mélyében méltóságteljesen hömpölygő folyam felé! iA budapesti legnagyobb tisztviselői egyesületek, egyletek és ezek vidéki szervezetei szinte tülekedve jelentették be >a szociáldemokrata pártba való belépésüket, és ma már ott tartunk, hogy a párt, mint- azt Kunfi miniszter is kijelentette: az uj hatalmas tömegek levonulásával •félelmetessé vált. Félelmetessé, miután ma már az ország ütőérhálózata, a gazdasági élet vaspáncél ad, a vasutak, illetve a vasutasok kétharmadrésze a szociáldemokraták táborához csatlakozott. Ez magában több -mint százezer főt számlál, Félelmetes, mert az uj tömegek még -nyers, kiforratlan, a pártélethez, fegyelemhez, kerethez nem idomított, nem szoktatott egyedekből állanak, akikben még forr, dxil az elmúlt időkben végigszenvedett sok keserűség, megaláztatás, akik egyszerre és sürgősen talán többet remélnek és várnak, mint ami a jelen áldatlan viszonyok közölt megvalósítható. Ezeknek, a reményekmint a földreejtett virágváza. ídegsokkot kapott. A baloldala érzéketlenné vált, úgy húzta a karját és a kezét, mintha másé lett volna. A leányt mindazonáltal megbékülve vigasztalta: — A hazáért kaptam ! . . . Nem baj . . . Pontosabb, hogy a szivem ép maradt, pedig . . . no, nem is jó róla beszélni. A szőkehajú leány megriadt, a hűségre gondolt és galamb félelemmel kérdezte: — Talán valaki? . . . —• Leány, ugy-e bár? ... Oh nem . . . A katona szivében a háború megedzt a hűséget s ha vesztett is valamit a szerelemben, nem lázad föl, mert megbékül az Isten akaratában, mely meghagyta neki, ha csonkán is, az életet. A leányka mosolygott. — Nézze, — folytatta a fiú s eközben elővette az óráját — a talizmán megvédett egy ostoba oroszgolyótól, mely egyenesen a szivemnek jött s itt, a maga" fényképénél, a ntaga édes, jó szivénél megakadt. Ha ezen átmegy, akkor mind a kettőnk szivét érintette volna, az enyém már csöndesen pihenne a galicziai tömegsírban. És nézték a behorpadt, a golyótól élesen átnyomott óra fedelet, mely mögött szelíden mosolygott, pici fényképen, a szőkehajú leány. Most érezte magát igazán boldognak. Most, először életében. Egy év mulva a villanyfényben úszó templom virágokkal telehintett oltára előtt érezte ismét a boldogság aranypillangóit, melyek köriilröpdösték, körülcsókdosták mirtuszkoszorúját, fehér, lenge mennyasszonyi fátyolát, ránehezedtek a lelkére, bársonyos szempiliáira s azután lassan, egymásután elszálltak, magukkal vivén a fiatal asszony boldogságát is. A gyerekarcú hadnagy a harctérről nemcsak az idegsokkot hozta magával hanem a legsúlyosabb betegség csiráit is, melyek az első évforduló előtt, egy havas téli estén ágyba döntötték. Nent is tavaszodik ki neki többé. Virágot csak a tél szőtt részére, a szárnyas ablakok tükörüvegeire, itt mosolygott be hozzá a fagyos napsugár is, mely minden nap búcsúzott tőle s egy hideg, felhős napon már be sem tekintett hozzá, mert akkor már a halál szőtte sárga homloka köré a fekete virágokat. Ugy halt meg ő is, mint a többi hős, bátran, néma lemondással. A golyók megkímélték fiatal életét a tomboló harctereken, a halál elfordult tőle ott, • ahól dús aratását végezte, de azért eljegyezte, mint sok ezret, jegyesének. ... És mikor a Kálváriát végigjárta, mikor a legboldogabb volt, akkor eljött érte, kiszakította hitvese karjai közül és a hősi halottak hosszú tisztáját egy névvel szaporította. Boldogan halt meg a kis hadnagy, mert a Hazáért csendesedett el szerető, hű szive, de boldogtalanná tetle, talán örökre, a szőkehajú leánykát, aki ma, mint szenvedő özvegy, az elcsitulni nem tudó fájdalomnak fényes kristályaival iiltetgeti a süppedező sirhantra a hűség emlékezés virágait . . . Ezeket sóhajtotta cl nekem a piciny fekete virág, melyek egyre szaporodnak körülöttünk, mint a selymes fű és sóhajtják, illatozzák még • soká, nagyon soká a felejthetetlen, szomorú történeteket. Cscrzy Mihály