Délmagyarország, 1917. január (6. évfolyam, 1-24. szám)
1917-01-14 / 10. szám
Szeged, 1917. január 14. DÉIJM A G YA>RG RSZ Á G DRPLO. 0000 Kip-kop. Mireánk nézve kik polgári sorban neve lődtüűk, az volt ,a legnagyobb fenyegetés, mikor apánk szigorú szájjal, dermesztő rövidséggel ezt mondta: suszterinasnak adlak. lAzt hittük, hogy ez a legrosszabb. Nem tudtuk hogy van ennél is rosszabb. Például az, Iha meni iád suszterinasnak. De naponta elküld iskolába ós engedi, hogy másszuk vé gig a polgári nyomorúság lajtorjáját. Mert ezerszer rosszabb minden suszterinas sorsná. egy jegyzőeske, egy tanár, egy tanító, vagy egy Ikörorvos szerény élete ós rosszabb az is, ha valaki naponta négyszer reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára kénytelen felszeletelni agyvelejét meg a szivét, ötleteikkel körítve és mondjuk egy ország jóhirü, (független írója. A suszterinas vígan fütyölhet a sötétben, 'fiatalsága gondatlanságában. Belőle idővel suszter lesz, tisztás és jó mester ki százhúsz koronáért árulja a cipőt s iaztán 'hadsereigszáilitó, ki gyümölcsös s érdemes kötést .csinál, lOsak a cifra nyomorultakból, a sápadt, seszimiü savós diplomás .értelmiségből, ,a koldus arisztokratákból nem lesz .semmi, soha. Jellemző azonban, hegy a mi ősi gyermekkorúink bubusa, Ikisértete a zöldkötényes, kócos, vad suszterinas volt. Egy petróleumlámpa rezes aranyában láttuk nem egészen tiszta ábrázatát. Gubbasztott a csiriz-szagu levegőben sunyán, vagy cigaretta, szivarcsutakot szedett f^l a járda peremén. Ö volt a mélység, .a szenvedés és büntetés fokmérője, a batár. Mindezeket pusztán azért jegyzem fel, mert ugy látom, hogy, mint annyi más, ez a .regényes régiessóg ás veszendőbe megy a háborúval. 1A kaptafa bevonult az iskolába, iügyiiik budapesti polgári iskolában .a diákok maguk talpalják rossz cipóikeit. Ugy történ: ez, hogy télvíz időn vizitet tartott náluk az iskolaorvos az egészségüket rendben levőnek tartotta, a lábukat ,is, csak a cipőjüket kifogásolta. iEr.re a mai hadi nyomorúságban felcsaptak a szegény-szegény kisfiúk suszterinasnak, tanrendjükbe beiktatták a „talpalás gyukorlat"-ot, a „talp ősszeállitás'-t a „foltozási és fejieilési ismétlését s ma már tanuli varga mindahány. Kéét pedellus a mesterük meg egyik pótzászlóalj ikatona-vargái. Ezek aztán valóságos ezer mestereket, icipőimüvészeket faragtak .a kis lurkókból. Idegenkedve olvasom el .ezt a hiradást, többször egymásután, .csökönyös meg-nemértéssel. Nem tudok derülni rajta, ódát Írni arról, hogy ejh-hiajh milyien karakán gyermekeink vaunak ós hogy az iskola esizuiiadia-mühelló válik. Kétségtelen, emberséges ember lehet az igaagatójuk, aki kis tanulói: nem engedi mezítláb lárni s még cipőt is .tud szerezni nekik ebben a .cipőtelen s mindentelen világban. iMii azonban nem vagyunk olyan optimisták, mint egyik miniszterünk, nki annak idején boldogan mesélte el, hogy akad olyan 'becsületes és derék törvényszéki biró, ki maga talpalja meg .gyermekei cipőüát. Ezt a képet most Ikiegésaitlhetjük Mára törvényszéki biró gyermeke is talpal. Bizony bizony .nem eszményi állapot. Mi igenis azt tartanánk helyesnek és szépnek, ha a törvényszéki biró liires óráiban olvasna vagy hegedülne a fiacskája pedig hosszan és boldogan lustálkodna, hogy nagy.ranőjjön .a teste mag az .elméje. .Mert semmise oly sorvasztó, mint az a Ikorai munka, ez az örökös, falanszterszerü oóludatosság. Az pedig, hogy a gyermekszobába, az iskolatermekbe .is becsempószik, komoly meggondolásra késztet miindnyájunbait. Vájjon milyen lesz az élete, a vi lágszemlélete ezeknek a szegény kisöregeknek, a mai diákoknak, kik négytől ötig számtant tanulnak, öttől hátiig pedig talpalnak! Félünk .attól, Ihogy a cipőt az ember szerves részének tekintik. Nagyon okat gondolkoznak majd a cipő-felsőrészen s elfelejtenek eszmélni az emberre, önmagukra. Minden, amit igazán ós mélyen tuduinlk vagy érzünk, a gyermekkorunkban fogant bennünk a pihe nés áldott délutánjain a lusta termékenység perceiben, mikor ,;semmire se gondoltunk" és „semmit se csináltunk." Áldottak .azok, kii. hozzájuttattak bennünket ebhez a tétlenség hoz. IMa ennék az idilli és regebeli tétlenség nek — ugy rémlik — vége. Vegyük ezt tudó másul, komolyan és komoran, ahogy illik, dt ne varrjunk rá himet, ne csináljunk erény a kénytelenségből, iá felserdülő emberiség, mely csak kenyéigiegyről tud és .nem kenyérről, tejcéduláról .ós nem tejről, különórákról, különmunkáról s nem életről, nem fejlődésről, épp olyan árva, mint a már felserdült emberiség, mely, szegény nem tudta, hogy mire serdült fel. Mi ,a szivünk .minden szomorúságával tekintünk ezekre a korámérett,gyermekekre, az apró diák-vargákra, kii. már az iskolapadokban megízlelik az élet keserű izét s kénytelenek belátni, llio.gy az úgynevezett felnőtt, 'komoly társadalom képtelen gondoskodini róluk, minthogy mással v.an elfoglalva. Nem szabad elfelejtenünk, hog> minden jó a munka megosztásból keletkezett, azzal kezdődött az emberi közművelődés, hogy más ós más ember vállalkozott annak idején a csizmák gyártására, a lovak vakarására, az igazság osztására, .a kocsihajtásra, a betűvetésre, s hegy ez a közösség, a társadalominak ez az összetartó kapcsa naprólnapra jobban meglazul, a munka pedig egyre jobban decenjtralizálódik. Ne álljanak elénk hamis bérenc-bölcsak. Az az igazi .bölcs ós jó .ember, ki ezt az ijesztő jelenséget a háború következményét, már most észreveszi és idejekorán figyelmeztet rá. Titeket pedig, szegény .kis testvéreim, mélységesen sajnállak. Azok, lók elvették a világtól ia békét, titőletek is ©Ropták a métát, a bélyegigyüjtóst, .a zongorázást, a kiszólást, a versírást, a fiatalság csitri szenvedélyeit, elrabolták tőletek -egész ifjúságitokat. Sclhase kapjátok vissza. Később hiába követelitek. Éjjel, mikor aludtatok, valaki elcsente párnátok alul, feltölte a játókfióktokat és elvitte onnan. Ha valaha felnőttük, próbáljátok megkeresni, hogy kinél van, ki zárta be gondosan a sa.fe deposit-jába, aranyaikra váltottan, acél lakattal lezárva. Ott talán megtaláljátok. Most pedig tompán zakatol körültetek a világ. Kip-kop, kipnkop, mondj,a a kalapácstok. Kip-kop, tkip-kop, mondja összemarcangolt agyatok. Kip-kop, kip-kop mondja ájuló szivetek. Gyerekek nem tudok szomorúbb muzsikát, mint a ti kalapácsotok zenéje. Kosztolányi Dezső. k íengyei államtanács megalkotása és legközelebbi feladatai. Varsó, 1917. január 11. Ma tették közzé Varsóban a lengyel államtanács tagjainak a névsorát. A konzervatív elemekből, a hala. dó centrumból és a radikális baloldalból kerülnék ki az államtanács tagjai, ugy, hogy abban képviseletet találnak ugy a különböző pártok, mint a különféle társadalmi osztá- • lyok. A német kormány megbízottja az államtanácsban: Lerchenfeld-Köfering Hugó gróf, Ausztria-Magyarország részéről: Konopka báró, titkos tanácsos. * A Polnische Blatter az államtanács megteremtésével kapcsolatban a következőket irja: — A legközelebbi napokban össze fog ülni Varsóban a lengyel államtanács. Ezzel egy történelmi horderejű esemény megy teljesedésbe. Ha a november 5-lki proklamáció a központi hatalmak részéről a lengyel államiság elméleti elismerése volt, akkor az államtanács egyibahivása az első lépés ezen államiság realizálásához. És ezen első lépés természetében rejlik, hogy ezt az első lépést még továbbiak fogják, sőt kell, Ihogy kövessék. A lengyel állam kialakulóban van . . . Németország és Ausztria-Magyarország nem csak azért nyújtottak neki kezet, hogy vezessék, hanem, hogy az önkormányzás lehetőségét is megadják neki. Bizonyítékát adják neki, amit Beseler tábornok december 30-iki kiáltványában kifejezésre juttatott, hogy ők, „csak a lengyel hatóságok átmeneti helyettesei". A lengyelek beléletét most az aktivisták és passzivisták vagy semlegesek harca tölti ki. Ez utóbbiak bizalmatlanok, tartózkodóak és vissza akarnának vonulni a gazdasági és kulturális munka területeire, a „nagy" politikáról, vagy éppenséggel a lengyel nép militarizálá'Sáról mit sem akarnak tudni. A november 5-iki manifesztum, az önálló és független Lengyelország felállításáról, őket is elégtétellel tölti el, de annak megvalósulását a nemzetközi helyzettől várják. Ezekkel szemben az aktivisták már rég el vannak határozva az Oroszország elleni támadásra és valóban kár, hogy erre már rég nem nyújtottak nekik alkalmat. Lengyelországot a jíártoskodás hazájának tartiák. De ugyan mutassanak nekünk egy országot, amely az adott viszonyok között, a háború harmadik esztendejében, teljesen egységes! Amikor ezt megállapítjuk, távol állunk attól, mintha idealizáló fényt akarnánk sugároztatni oly emberekre és oly viszonyokra, amelyek nem érdemlik azt meg. Nagyon is jól tudjuk, hogy százéves szolgaság nem mullhaíik ei egy nép fölött sem nyomtalanul. De tudjuk azt is, hogy a lengyelekkel szemben peccabatur intra muros et extra, még pedig azok részéről, akiknek mint előrelátó, politikusoknak, számolniok kellett volna Lengyelországgal, mint az Oroszország elleni kitörés kapujával . . . Ezit figyelembe, kell vennünk. Minden skepticizmusunknál azonban nagyobb a központi hatalmak oldalán álló, megszabadított Lengyelország szükségességébe vetett hitünk. Azt hisszük, hogy mi, akik népeink bőséges ereiére és Középeurópa szükséges szolidaritására akarunk építeni, mi vagyunk az igazi reálpolitikusok és hogy nemcsak a későbbi történélem, hanem maga .a jelen is igazat fog nekünk adni. A lengyelek belső harca most a végéhez közeledik. Amig a november 5-i proklamáció realizálása nem öltött kézzelfogható alakot, természetes volt: a hadsereg megteremtésének a halogatása és az államtanács megalkotásának hosszadalmas huzavonája. Végül is