Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)

1914-09-20 / 237. szám

Szeged, 1914. szeptember 20. iMLMAGYAKQRSZAG 5 Szegedi katonák háborús élményei. — Mi történt Pancsova és Zimony között. — (Saját tudósítónktól.) Tegnap ós ma délelőtt jöttek vissza laZoltóálk .a szegedi katonáknak utolsó csapatai, .amelyeket -a! inulit bét csütörtökén vittek le a délvidékre a szerbek ®Hen. A katonák egy neszét még Anitalfiailváról vistsizallibzták, mert nagyszerűen operáló déli hadseregünk ekikor már véglegesen viszszaverte a. szerbeket, akiknek- nagyobb része a Szerémségben, Mitrovica és Zimony között elpusztult, csekély százaléka pedig hainyattbömlok .menekült iát a Szávám és a Dunán keresztül, vissza Szerbiába. Antailfalván néhány zászlóalj népfölkelő gyalogság, mégy üteg tüzérség ós egy 'nagyobb csapat huszár külöaűtmóny paramesöít ,kapott, hegy menjen tovább délre, egészen Borcsa községig, amely Panesova ós Zimony között, épen Belgráddal szemközt fekszik a Duna partján. Harcra vágyó katonáink ekkor még :nem tudták, hogy :a szerbek már kitakarodtak az országból és a legnagyobb óvatossággal haladtuk előre. Az előhyotouTjásról érdekes részleteket mesélt, el egy szegedi tiszt, aki végigcsiuátia az egész expedíciót. — Korom-sötétben mentünk eleinte, — mondotta. Az utak sok helyen járhatatlanok voltaik és derékig gázoltunk pocsolyában. 'Galagonyás iés Torontálaimás között át kellett íkeluünJk a Termes- folyón. Az átkelés hatalmas kompokon történt és ezen a kör nyéken vettük észre először, hogy a szerb nyelvű lakosság mindenütt kémkedik utánunk. A .kis viskókban még éjifélutám iis pislákolt a lámpa ós amikor közel értünk egyik szerblakta községhez, mindenütt némaság és halotti csend volt. — .Másik éjszaka, a Sibnicán kellett átkelnünk. Egyszer csak a sötét- éjszakába CSATAKÉPEK. AZ ELLENSÉG ELÉ. Az első este az ellenség előtt. Kihirdettük, hogy este 8 órától kezdve a lakosság közül senkinek nem szabad a házon kivül tartózkodni. Minden ablakba lámpát kellett tenni, nehogy a sötétség előkészítse a netalán előkészített támadást. A község összes utcáinak végein Kantomrungs-Wacbe-k vigyáztak arra, hogy írásos engedelem nélkül senkise léphessen a községbe vagy azt el ne hagyhassa: künn a Száva-parton pedig a Feldwache-k ügyelték a szerb partot. Késő éjszaka volt, amikor a főhadnagyommal lementem a Száva-partra, hogy megnézzük a mi századunkból felállított Feldwache-t. Szép tiszta éjszaka. A teli hold világittota be Sabácot. A házak fehér falai visszaverték a holdsugarakat és a parton hosszú, lomba, sötét testek ágaskodtak: szerb pontonok, amelyeket valószínűleg átkelési célra tartogatnak a szerbek. A tájra ráboruló néma csönd elnyelte azt a kis zörejt, amelyet a fegyverek csörrenése okozott. Elhelyezkedtek a Feldwache-k és a Száva kanyarulatán végig magyar bakák fegyverei villantak meg. Egyszerre csak egészen nyugaton a Feldwache Nr. 1. megkezdi a tüzelést. Eldördül az első fegyver és azután ropog a többi. Körülnézek, hogy miért mindez? Egy sötét csónak úszik lefelé a Száván. Tovább ropognak a fegyverek és most már a szerb partig őrség is beleszól a harcba, de ennek golyói éles süvités után hangos csobbanással vágódnak be a Szávába. A csónak megbillen, valami hosszú test erős fénysugár világított bele. A belgrádi Kalimegdán várából .a szerbek óriási batáron fényszórókkal beviláigitotiták az egész vidéket. Katonáink, .akik ,a fegdierekabbul visel kerítek, mindig csodás nyugalommal viccelőditek: „Niini .a Teplieikitioirolk, — mondták, — legalább világítanak nekünk." — Hát azután nem is igen kellett nekünk a sötéibefi tapegiaitódiz-ni, -mindéin percben felvillant egy-egy bosszú fénysáv az éjszakáiba ós a Sitonica -gyors vizén bevilágította az átkelést. Igaz, hogy elkészültünk arra is, hogy a szerbek felfedeztetósün-k után srápneilt is eregetnek ránk, de ez a feltevésünk nem teljesült; ugy látszik, az összelövöldözött Kalimegdánban már egy ágyú sincsen. Két szegedi huszár köz vitéz, vagyis ujabb és megérdemelt elnevezés; szeriint két vörös ördög elmesélte, hogy mii történt Borcsa, községben, ahol az áruló, gaz lakosság átpártolt a -szerbekhez. — Én mög a komám ,— mondta a villogóbb szemű vörös ördög, — előőrsök voltunk. Azt- a parancsot kaptuk, hogy vágtassunk el Sztaira-Borcsáig, kémleljük ki, hogy megszállva tartják-e még a szerbek és ha katonaságot -nem találunk, iáikkor .menjünk vissza a zászlóaljpar-ainosuoiknaik jelenteni. — -Hát, ahogy Borcsa cíé érünk, látjuk, hogy a lakosság szerb fér fiai őrt állanak a község bejáratánál. Parasztok voltak, ki vasvillát, ki meg baltát isizoroingiatott, Körülbelül: száz lépésre állották egymástól és mikor látták, hogy mi neim ijedünk meg, hanem feléjük tartunk, akkor kezdtek fenyegetőleg állást foglalni. Mondok a komámnak: fordul a vizbe és a faalkofcmány fáiig viz-bemerülve úszik tovább. A md fegyvereink még ropognak és csak egy negyed óra múlva derül ki, hogy lövéseinkre a másik oldalról csak a visszhang válaszol. Lassan megvirrad. A tisztek biztatják a legényeket, hogy pihenjenek; szabad aludni, de senki sem reflektál erre a kedvezményre. Lesik a felkelő napot, amely majd megvilágítja a túlsó partot. Türelmetlenül várják ezt a pillanatot, hogy végre egy eleven szerbet láthassanak. Ott ültem egy kőrakás mellett és távcsővel kémleltem a szerb partot. Körém tódultak a legények és élénken faggattak, mondjam el, hogy mit csinálnak a „rácok". Mondom nekik, hogy szekereken szállítanak valamit. — Hát miért hagyjuk? — kérdi az egyik legény. — Gyerünk át! — mondja a másik. Es amikor megmagyarázom nekik, hogy erre még várnunk kell, az egyik legény dühösen ránt az „Überschwung"-ján: — Ha nem visznek — mondja — átuszszuk a Szávát! Az átkelési parancsra azonban még várni kellett. Ezek a mi részünkről a lázas türelmetlenség órái voltak. A legkülönbözőbb tervek merültek föl nemcsak a legénység, hanem a tisztikar körében is. Természetesen minden tervnek a célja: Sabác bírása volt. Ez a mi egy zászlóaljunk a legvakmerőbb feladatokra is készen állott. Itt történt meg, hogy amikor az őrnagy a tiszti étkezőben azt a kérdést intézte a tisztikarhoz, hogy ki hajlandó egy kis Naohrichten-patrollal átkelni é.s kikémI lelni a szerb hadállásokat, — minden tiszt ! jelentkezett. Olyan nagy volt a vetélkedés, no ki a kardot a hüvelyből, mert hát az ságok is irják, begy mi volnánk azok » vörös ördögök, csak nem ijedünk meg egy község ráctól. Itt aztán a koma folytatta, szép szál tanyai -legény: — Én ás amondó Voltaim, hogy n>e.m ijedünk m-eg, kirántottuk a kardot ós huszáros vágtaitással rohantunk az őrök felé. De azok bizony nem várlak meg bennünket, hanem m,ire odaértünk, már mindnyája,n eltűntek a házaik között. Végig lovagoltunk a község határán ós> láttuk, hogy' a katonaság már kivonult, de .a bent lévő alattomos, gyáva lakosság utánunk leselkedik. Vissza lovagoltunk és útközben találkoztunk egy szakasz huszárnál, amely negyven emberből állott és a hadnagyunk vezetése alatt a község felé tartott. Jelentésünk vófele után aizt mondta a hadnagy ur, — egy nagyon kedves, vitéz, pesti gyerek, — -menjünk a tapaszt-ailtakról. jelentést tenni a izáiszlóaljpar-anosnioknalk, Ő meg addig megszállja a falut, hogy mimé a. gyalogság ós tüzérség odaér, mindjárt el is •lehessen szállásolni őket, A Délmagyarország munkatársa beszólt azzal a huszártiszttel is, aki egy szakasz huszár élén először vonult be Borcsa községbe, a szerb csapatok kitafcarodása után. — Vágtatva vonultunk végig a község utcáin, — mondotta a. daliás huszártiszt, — és mikor a Ihusizárlovak patái csattogtak a kövezeten, akkor a gyalázatos árulók mindnyájan elbújtak. Csupán egy ember jftt elénk és nagy örömmel üdvözölt bennünket. Ez a vendéglős volt, aki magyar ember. A vendéglős elpanaszolta, hogy őt félig agyonverték a szerbek és a feleségét magukkal vitték a szert) komitácsik, akik egy óra előtt hagyták el a községet és visszamenteik Bsíhogy sorsot kellett húzni. A sors egy fiatal hadnagyra esett. Most még a patrull legénységéneik az összeállítása volt hátra. A századoknál ugyanaz a tülekedés, ami az előbb a tiszteknél. Végre a századok között is a sorshúzás döntött és az egyik század három első sorát jelölték ki, mert az egyéni képesség szerint való válogatás esetén felindultak volna a mellőzöttek. Tény, hogy a legényeik lázasan keresték az ellenséggel való találkozást. Egy rnitrovicai kereskedő eljött a zászlóaljparancsnokunkhoz és elpanaszolta, hogy ő Hrtkovei községgel szemben egy kis szigetet bérelt a szerbektől. Ezen a szigeten állandóan több ökrét tartotta hizlalásra. Amikor beállt a hadiállapot a csordára, szerb támadástól tartva, megszökött a szigetről és amikor többedmagával kompon a marhákért ment, a szerbek lövésekkel feleltek a túlsó partról. Az tehát a kérése, hogy hozzuk el a -marháit, szám szerint hét darabot. Szivesen odaajándékoz a zászlóaljnak két szép hizott ökröt, süssük meg és hogy a torkok ne maradjanak szárazon, ad még borra is kétszáz koronát. Egy fél Század vállalkozott a nehéz feladatra. Egy szakasz kompra ült, a másik szakasz pedig a Száva kanyarulatánál vette célba a túlsó parton levő szerb tábort. A szerbek észrevették a kompot és tüzelni kezdettek. Néhány vakmerőbb szerb lovas már bele is gázolt a vizbe, hogy átúsztasson a szigetre. A mi legényeink csak erre vártak. Ropogni kezdtek a fegyverek és a lovakon megingott egy-egy szerb lovas, átkarolta még egyszer a ló nyakát, azután fordult be a Szávába. Persián Ádám.