Délmagyarország, 1912. április (3. évfolyam, 77-100. szám)
1912-04-20 / 92. szám
6 HÉLMAGYARO^SZÁÖ R 1912 április 20. ben várakozott. Most ültek gőznaszádokra az orvosok és az ápolónők, hogy a Carpathia elébe menjenek s már a fedélzeten ápolás alá vegyék a betegeket. A kongresszus és a szenátus külön bizottságot küldött egy kis hajón a Carpathia elé. Az volt az intézkedés, hogy addig senkinek semi szabad felszáflania a Garpathiára, inig ez a hivatalos bizottság nincs a fedélzeten. A newyor'ki értéktőzsde tanácsa is kijött a kikötőbe. Húszezer dollárt hozott, hogy rögtön segítséget osztogathasson a megmenekedett fedélközi utasök közt, akilk támogatásra szorulnak. Lassan feltűnt a szemhatáron a gyászos hajó. Elhaladt több gőzös mellett s mindezek jeleket akartak váltani véle, kérdezték, hány hajótörött van a fedélzeten, de ,a Carpathia nem felelt senkinek. Néhány ipercre mégállott és felvette a hivatalos bizottságot, aztán folytatta útját. Az izgalom a kikötőben tetőpontjára ért, de hang sem hallatszott, mikor egész 'közel jutott a Carpathia. Gépei megállottak s csendesen úszva ért a Cunard állomásához. Közel 9 óra volt, m'ikor az első menekült, egy asszony, partra lépett. Áhítatos, ünnepi csöndbe fogadta az ezernyi aggódó tömeg. Itt-ott egy elfojtott, fölszakadó zokogás, visszafojtott fájdalom föltolakodó kitörése. A villamos ívlámpák fénye mellett vitték partra a hajótörötteket. Előbb ró'lu'k gondoskodtak, addig a Carpathia rendes utasai nem szállhattak partra. Még nem lehet tudni, hány menekültet hozott s csak reggelre fog kiderülni a valóság. A törvényhozó testület kiküldött bizottsága vigyáz rá, hogy hazug hirek ne terjedjenek el és ne izgassák tovább a newyorki lakosságot, elég volt már a sok hamis hir, amit Ismay, a White Star Line igazgatója, aki a megmenekültek közt van, lelketlenül terjesztett, hogy félrevezesse a közvéleményt és elterelje az általános felháborodást társaságáról. Smith kapitány a katasztrófa idején öngyilkosságot követett el, s vele együtt ment a halálba a Titanic főmérnöke is. Azt beszélik, hogy mikor a hajó sülyedni kezdett s menekülésről már szó sem lehetett, Smitlh kapitány lerohant a könyvtárszobába s főbelőtte magát, de a golyó nem ütött rajta halálos sebet és még mielőtt végezhetetf volna magával, egy hajót-iszí kicsavarta kezéből a revolvert. Véres halántékkal ment vissza helyére, a parancsnoki hidra a kapitány és ott szájába lőtt. Hire terjedt annak is, hogy a legnagyobb veszed elein idején a Titanic matrózai között felbomlott minden fegyelem. Nem igaz, hogy a legénység bámulatos hősiességet tanúsított és csak az utasok megmentésére gondolt. A tény az, hogy a matrózok élethalálharcot vívtak, hotry elsőknek jussanak a mentőcsónakokba és a tisztek elrettentő példa gyanánt három olasz 'matrózt agyonlőttek, akik tolakodtak, hogy megmentsék életűiket. ISMAY BŰNÖSSÉGE. A leghatározottabb 'formában merül föl a vád Bruce Ismay, a W'hite Star Line megmenekült '"•"^aatójának bűnössége mellett. Az a vád van ellene, hogy miatta halt meg másfélezer ember, mert ő parancsolta Smith kapitánynak, hogy mindenáron gyorsasági rekordot kell felállítani s mikor már a katasztrófa bekövetkezett, ő küldette a Titanicról hamis híreket szikratáviratokban s teljes huszonnégy óráig azt lehetett hinni Newyorkban, hogy nincs veszedelem. A Titanicot a Virginián vontatókötélre vette s utasait mind egy szálig megmentették a hajók. Állítólag az volt Ismay célja, hogy társasága viszontbiztosításokat köthessen, a szállítócégek pedig, amely a White Star Linere bízták milliókat érő rakományaikat, teljes őszszegre emelhessék fel biztositásaikaf. HITELES ADATOK. A parlamenti vizsgálóbizottság, amely a garpathiára ment, még éjszaka megállapította a hiteles tényállást, összeszámlálta a menekülteket és kiadta a pontos jelentést a katasztrófa áldozatairól. Ezzel a hivatalos kimutatással akarta elejét venni annak, hogy ellentmondó hamis hirek keletkezzenek. A bizottság jelentése a következő: A Titanic vasárnap este 11 óra 40 perckor jéghegygyei ütközött össze. Csillagos volt az éjszaka, a tenger csöndes. A hajó parancsnoka azonnal rendelkezett, hogy bocsássák le a mentőcsónakokat. Éjjel 2 óra 20 perckor sülyedt el a Titanic. Előzetesen szikratáviratokkar segítséget kért és elsőnek a Carpathia érkezett a katasztrófa színhelyére reggeli négy órakor. A Cunard-hajó önfeláldozó gondozásban részesítette a menekülteket. A Titanicon 330 első, 320 másodosztályú és 750 fedéiközi utas volt, ebez számitva 940 főnyi legénységét s egyéb alkalmazottat, összesen 2340 volta lélekszám. ACarpathia megmentett 210 első, 125 másodosztályú, 100 fedélközi utast, 4 hajótisztet', 39 matrózt, 96 pincért és 71 fiitőt, összesen 645 embert. A hajókatasztrófa tehát 1695 emberéletbe került. A jelentés ezután megállapítja, hogy a Titanicon kevés volt a mentőcsónak, a hajótisztek képzettsége nem kifogástalan és a matrózok sem voltak kipróbált emberek. HÁROM FRANCIA UTAS ELBESZÉLÉSE. Páris 1912 április 19. Három első osztályú francia utas csodás véletlen folytán élve szabadult a katasztrófából. Ezek az alsó fedélzeti játékszobában kártyáztak, amikor a katasztrófa történt. Rémületükbe a fedélzetre rohantak, ahol a tolongó utasok áradata magával sodorta és az ép akkor leeresztett mentőesónakba vitte őket. Ezek a következőket mondják a rémjelenetről: — Láttuk a kapitányt, amikor a parancsnoki hídon agyonlőtte magát. Nem igaz, hogy fegyelem lett volna a hajón. Ellenkezőleg a legnagyobb zűrzavar, fejetlenség uralkodott. Az összes utasok és matrózok egyszerre akartak a mentőcsónakba leereszkedni. Egy mentőcsónakot annyira megszálltak, hogy a túlterheléstől fölborult. Strausz newyorki milliomosnak 60 éves neje előttünk szállt a mentőesónakba. Rimánkodott, hogy a férjét engedjék a csónakba. Visszalökték és Strausz is ott veszett a hullámsírban . . . Berlini séták. (Saját levelezőnktől.) A német császárság szókvárosának lélekszáma negyven év alatt megötszöröződött és nemsokára, eléri a négy milliót. Minthogy Páris lakossága nem sokasodik ily lavinaszerűen, Berlin akkor az európai kontinens legnagyobb városa lesz. Berlin fejlődése karöltve járt Németország hatalmas gazdasági fellendülésével, mely nem csekély részben annak az öt milliárd franknak tulaj donitható, melyet a franciák hadi sarc fejében fizettek. Ezen aranyeső hatása alatt negyven év óta Németország anyagi és gazdasági fejlődése oly óriási lépésekkel haladt előre, hogy az elért eredmények méltán kihívják a világ bámulatát. Lakosságának száma negyven millióról hatvannégy millióra emelkedett és ínég mindig évenként közel egy millió kétszázezer lélekkel szaporodik. Külkereskedelmi mérlege öt milliárdra emelkedett és ipari termékei elárasztják az egész világ piacait, ugy, hogy bátran azt lehet állitani, hogy a német ipari tevékenység kihívta maga ellen a világ legnagyobb nemzeteinek versenyét és irigységét. A gazdasági tevékenységgel párhuzamosan fejlesztette szárazföldi és tengeri haderejét, ugy,- hogy a törekvésnek és a munkának ez a bámulatramóltó példája képviseli •a világtörténet leghatalmasabb katonai szervezetét. Haditengerészete, mely busz évvel ezelőtt jóformán nem is volt még, ma már fenyegeti a legnagyobb államok tengerészeti hatalmát. A négy évtizeden át véghezvitt óriási munka sikere megnyilvánul a pángermánizmus hajlamaiban is, mely ugy tekinti a világot, mintha a német faj számban és minőségben hivatva volna valamikor a földön a főszerepet játszani. Az elért eredményeken való büszkeségében a német nemzet mindenekelőtt bizik erejében. Ritka tehetséggel megáldott császárja a nép erejével azonosítja és abból származtatja le batárt nem ismerő jogait és aspirációit. A berliniek „spreeparti Athén"-nek gúnyolják városukat. Ez elnevezéssel azokra a hirtelen és tömeges városszépitési kísérletekre céloznak, amiket a császár akaratából Berlinben végli ez vittek. A berliniek, kik a többi északnémetektől humorérzésük, közvetlenségük és jókedvük által különböznek, — a hírhedt „scbnoddrigkeit"-ról félig-meddig már leszoktak, — naivan és becsületesen kinevetik „Willem"-nek — igy hívják a császárt — perikiesi törekvéseit. Kinevetik különösen a sok szobrot, amivel a főtereket, parkokat, sőt még a hidakat is feldiszitették. Ám „Willem" ezzel mitsem törődik. Ugy tetszik, az a szándéka, hogy a sok emlékmű által megnemesitse népének nemzeti önérzetét. Azt akarja, hogy a berliniek, ha a nemzeti dicsőségben kívánnak gyönyörködni, ne csak a „Ruhmeshalle"-ba járjanak, aliol tépett zászlók, rozsdás fegyverek és egyéb hadiszerszámok láthatók; ne csak a Napoleontól ellióditott ágyukat bámulják, amik a „Schlossplatz" virágos gesztenyefái alatt vannak kirakva: hanem a művészet szelid szemléltető eszközeiben leljék hazafias örömüket. Pár évvel ezelőtt a Tiergartenben felépítették a „Siegesallee"-t. Gyönyörű fasorban, széles, fehér útnak két szélén állnak itt sorfalat a német történet győzelmes hősei, mind fehér kőből, mesterkézzel kifaragvák. Minden szobor körül lépcsős emelvényen széles, félköralaku fehér márványpadok. Eleinte sztrájkoltak a berliniek a „Siegesallee" ellen. Az újságok lebirálták mindenféle esztétikai szempontból, az utcai gyerekek pedig éjjelente irgalmatlanul leütögették a nemzeti mult hirdetőinek márványorrát, fülét. Egy darabig rendőrök őrizték a német bősöket. De most már nem esik bántódásuk, a nép megszokta látásukat és a sétáló polgári párok tavaszi estéken békén üldögélnek az Ottó-k, Ludwig-ok, Friedrich-ek árnyékában, a fehér márványpadokra. Az idegennek meg épen büszkén mutogatják, bogy lám, a németnek annyi a diadalmas bőse, bogy egy egész sétautra telik belőlük. A pazar fénnyel diszitett Café Bauer-ben ültem, mely az Unter den Linden nevü utca és a Friedrichstrasse kereszteződésén fekszik. Az Unter den Linden, Berlin legszebb utcája, hatvan méter széles, tehát oly szélességű, mint a Champs-Elisées Párisban. A hársakkal és gesztenyefákkal beültetett utcában hatalmas paloták, nagyszerű áruházak, aranyozott erkélyü, virággal diszitett bérházak, fényes szállók, vendéglők és bérházak sorakoznak. Az a szédületes forgalom, melyet magam előtt láttam, igazolja, bogy Németország metropolisát joggal illeti meg a „világváros" elnevezése. Itt óriási hatalommal zajlott, kavargatt Berlin egészséges, lüktető élete. A földalatti vasút nem messzi torkolatából, a földfeletti villamosokról s a nagy gőzvasutak közeli pályaházaiból rohanó fekete hullámokban tolult elé a nép. Nép áradt a rengeteg hosszn ós széles Friedrichstrasséból is mindenfelé. Néphullámok tolultak, hömpölyögtek, örvénylettek egymás mellett ós egymás ellenében. Ezek közt szüntelen gurultak ide, oda, keresztül-kasul az autóknak százai s az egyéb mindenféle kerekes jármüvek. A sűrűen sort álló vendéglők, a nagyszabású kávéházak ajtói folyton nyelegettek el egy-egy népbullámot; viszont folyton bocsátottak is ki népliullámokat. Csodálatos,