Délmagyarország, 1911. december (2. évfolyam, 276-300. szám)

1911-12-24 / 295. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG 1911. december 27. gyűlés mindkét báza, az alvidék egész főnemessége. Haynald Lajos kalocsai érsek vezetése alatt az alvidék főpapsága. A közös hadsereg és a magyar királyi honvédség s a főváros és az alvidék összes törvényhatóságai, szóval oly fénnyel és pompával fogadtatott az akkor még ötvenhárom éves daliás király, amilyet a fejedelemnek 1857-ben a fővárosba érkezése óta az ország nem látott. Valósággal tüntetett királyával élén a magyar állam diszével, egységével és hatalmával a felbujtott nemzetiségek ellen. Három napig az ország középpontja Szeged volt. Csak fokozódott a nép öröme, midőn őfelsége a törvényhatóság tagjainak Pálfy polgármester által tolmácsolt üdvözletére a következő mély, fejedelmi bölcsességtől s jóindulattól áthatott választ adta: „örömmel jöttem Szegedre, hogy személyesen meggyőződjem a kérlelhetetlen elem által oly gyászosan sújtott város uj játerem tésének eddigi eredményéről. Bizva az istenben, támogatva az egész ország szeretetteljes részvéte, valamint kitartó munkásság által sikerült e város lakosságának egy uj s mint részben már a mai napon is láthatni alkalmam volt, ott fényes otthont teremteni, amely e helyen ismét jogosítani fogja, hogy az ország második városának neveztessék. — Meg vagyok győződve, hogy Szeged népessége nemcsak inost, de a legkésőbb utódokig is hálás kegyelettel fog megemlékezni azokról, akik a megpróbáltatás nehéz napjaiban, az ország határain túlról is oly ritka áldozatkészséggel siettek szomorú sorsát enyhíteni s hogy az eddig elért eredményt nemcsak gondosan megőrzendi, hanem a cél teljes elérésére ezentúl is lankadatlan munkássággal fog törekedni. — Igyekezzenek különösen önök, kikre a lakosság érdekeinek megóvását bizta, ezen bizalmi feladatnak a megvetett alapon, a megújított jövedelmi források föntartása és gondos kezelése által s egyáltalában oly módon megfelelni, hogy a népesség az uj otthonban boldog is legyen és eddigi fáradozásainak gyümölcsét teljes megelégedéssel élvezhesse. — Nagy érdekkel fogom ittlétem alatt uj berendezésüket és intézményeiket megszemlélni s további igyekezetüket is mindenkor éber figyelemmel kisérni. Legyenek meggyőződve változatlan kegyelmemről s bízzunk az isteni gondviselésben, hogy e szép várost mindenkor hathatós oltalma alá veendi". Szeged három napig tartó fejedelmi ünnepségek közepette fényárban úszott, egyszerűen boldog volt; de legboldogabb volt az alsótanya népe, midőn megtudta, liogy október 16-án a délelőtti órákban a magyar király kíséretével együtt közéjük kiszáll s az ásotthalmi iskolát és az egy év előtt felállított erdőőri szakiskolát meglátogatja. Az alsótanyai nép kellemes izgatottságba jött; örömmámorban úszott. A házakat mindenfelé meszelték, az udvart csinosították, a ruhák megujultak, az egész alsótanyán a király bekövetkező látogatása volt a beszéd tárgya; mindenki jó időért imádkozott. Én akkor városi főügyész és a községi iskolaszéknek elég buzgó tagja voltam. E minőségemben fölkért Kállay Albert utján Tisza Lajos, hogy már előző nap menjek ki az öreg Tóth János dr piarista atyával, a községi iskolák akkori nagyérdemű felügyelőjével és egyébként is a tanyai iskoláztatás örökérdemii megalapítójával a helyszínére és gondoskodjam arról, hogy a fogadtatás kellő módon előkészíttessék és semmi abnormitás elő ne forduljon. Október 15-én a déli órákban, az akkor már elöregedett Tóth János felügyelővel ki is szálltunk az ásotthalmi iskolához, ahol akkor tanitó Géczy Károly volt, ki mo&t — ha jól tudom — Madarásztón oktatja a fiatalságot. II. Délután két óra tájban érkeztünk meg az ásottbaimi iskolához. Az iskolaépület akkor már teljes díszben állt. A bejárathoz vezető ut díszkapuval ellátva, az épület fellobogózva, az egész környék feltisztitva s mindenütt galyakkal diszitve. A tanuló ifjúságot együtt találtuk; alig hiányzott közülük valaki. A kellemes izgatottság és öröm oly nagy volt a kis nebulók között, még a beteg is felkelt ágyából, csakhogy láthassa a királyt. A környékbeli lakosság is már délután örömtől sugárzó szemekkel gyülekezett az iskola tájékán s kedélyes beszélgetés között nézte a folyamatban levő diszitési munkát s reménykedve tárgyalta a másnapi eseményeket. Mi, tudniillik én, Tóth János dr és Géczy tanitó bementünk az iskolaterembe és figyelmeztettük a gyereksereget a holnapi nap jelentőségére. Nem nagyon kellett ezt nekik magyarázni: a tanitó ur és a tanitóné nagysága erre őket már kioktatta.; de kioktatták őket otthon a királyt váró szülők is. Pontosabb kérdés yolt ennél az, hogy amikor a király belép, háromszor egymásután egy-egy ütemben kell éljent kiáltani. Megpróbáltuk, megy-e ez? — Nem ment. TJjra megpróbáltuk, ismét nem ment. A nebulók hangja oly egyenetlenül ropogott, mint a rosszul sikerült diszlövés. A dolgon segíteni kellett. Megtettem magamat királynak s az iskolaterembe hol bementem, hol kijöttem. Bemenetelemkor kellett elhangzania az együtemes hármas „éljen"-nek. Hogy egy órai ki-bejárásba került, mig teljes eredményt konstatálhattunk, bizonyos; de hogy én enynyire megéljenezve sose leszek, az is bizonyos. Túlesvén ezen a nehéz kérdésen, egy másik még nehezebb kérdés tolult előtérbe. Ez az volt, hogy az apró fiutanulók közül ki szavalja el őfelségének azon üdvözlő verset, melyet ez alkalomra Tóth János hódolattal dagadó irályban költött. A fiuk közül öten tanulták be; ezek között kellett kiválasztani a legjobb és legbátrabb szavalót. Én, Tóth János és Géczy tanitó hármas bizottsággá alakultunk és e bizottság előtt mind az ötnek próbát kellett tennie. Mind az öt csúfosan elbukott. Az egyiknek ruhája nem volt megfelelő, a másiknak a hangja nem volt eléggé érces, a harmadiknak hangja teljesen tompa volt, mert épen foghullajtásban volt szegényke s előfogai teljesen hiányzottak, a negyedik szavalás közben már a hármas bizottság előtt elkezdett sirni, az ötödik pedig egyik lábára biccentett, mi a katonaviselt király előtt még ily ünnepélyes alkalomkor is nagy defektus számba mehet vala. A próbatétel e sajnos eredménye fölött a hármas bizottság nagy zavarba jött. Mi az isten csudáját csináljunk a poémával, mikor azt a természettudós Tóth János nagy izzadás között már megcsinálta, a szegedi újságok azt programként ki is szerkesztették; az is meglehet, hogy arról az állami gondoktól Szegeden megszabadult s apróságokkal is bizonyára törődő király is tudomást vett, sőt talán a válaszra készül is! Sokáig tanakodtunk e fölött. Én azt mondtam, hogy hagyjuk el az egészet, de ez ellen Tóth Jánps korát meghazudtoló erélyességgel tiltakozott. Ö fizikus, poétikával soha nem foglalkozott. Ez neki az első kötött beszédben irt opusa; nagynehezen, éjeket átvirrasztva sikerült neki e négy alekszandrinus strófákat összehozni; ő azt sutba dobni nem engedi, ő nem bánja, szavalja el akárki, dehát az a király előtt el legyen szavalva! Fölvetettem az eszmét, nem lenne-e kellemesebb a ínég akkor fiatalos királynak, ha a verset a szép tanitóné szavalná el, aki mindjárt tapsolva vállalkozott is erre; de ezen terv elé az üdvözlővers tartalmának gyermekszájba való volta, elvi nehézséget gördített. Ugy kezdődött a vers: „Kis gyermekajkról bála zeng feléd, oh nagy király." A tanitóné szája kicsi is volt, ő maga is fiatal volt, de liát gyermek mégsem volt. Ez a terv tehát vakot vetett. Kinos zavarban volt a hármas bizottság, melyből azonban boldog emlékű Sári Mátyás zabosfai tanitó csakhamar kirántott bennünket'. Félve odasomfordált hozzám és megsúgta, hogy van neki egy hasonkoru iskolás fia, aki véletlenül itt is van, aki a verset egészen jól tudja is s bátran el is szavalja. Nagy kő esett le a hármas bizottság lelkéről. De hát itt is nehézségek támadtak. Hisz mi ugy szerettük volna, ha őfelségét a tanyán parasztgyerek üdvözli, hadd lássa a művelődés előhaladását. Azután — ezt Géczy bizottsági tag hangsúlyozta — nem ütközik-e az alsótanyai territoriális jogba, ha az ásotthalmi iskolánál zabosfai gyerek szaval. Sokáig hánytuk vetettük a dolgot, mig végre oda deliberáltuk, hogy a királyt a költeménnyel csakugyan — a próbát időközben jelesen kiállotta — kis Sári üdvözli, azonban parasztgyerek ruhába öltözve. Szóval: szelíden becsapjuk a királyt! Igy is lőn. Másnap azután már reggeli nyolc órakor együtt volt az egész tanulósereg tisztára megmosdva, megfésülködve, ünnepi ruhában, örömtől tündöklő szemekkel. Ugyanígy seregeltek az iskola köré az alsótanyai nép ezrei, a felsőtanyákról is igen sokan, Röszke és Szentmihálytelek összes lakossága, feszült várakozással nézve a király érkezése elé. Délelőtt 9 órakor azután megérkezett a király Tisza Kálmánnal, Tisza Lajossal, Orczy Bélával, Jókai Mórral, egész udvari kíséretével s a városi hatósággal. Egetverő éljenzés fogadta őfelségét, ki a hintóból kiszállva, a néptömeg által tiszteletteljesen képezett sorfalon keresztül az iskolaépület ajtajához ért, ahol a hármas bizottság fogadta őt. Tóth János, mint az iskolák felügyelője rövid szavakkal, hódolatteljesen üdvözölte a királyt, mire őfelsége kíséretével és a beférők tömegével a tanterembe vonult. Itt azonban apró kalamitások merültek föl. A kis Sári a király szemébe nézve harsány hangon, bátran elmondotta szavalatát, mire a király mosolyogva lehajolt hozzá s arcát megsimogatva azt mondotta: „Nagyon szép volt, bátor, intelligens gyerek, jó katona lesz belőle", mire az öreg loyális Tóth János sietve odasúgott a királynak: „Felséges uram, hisz a zabosfai tanitó fia". Hát erre nekem nagyan melegem lett. Hát azért öltöztettük mi parasztgyerek ruhába, hogy az öreg szelíd fondorlatunkat elárulja! A király végignézett a gyerek ruháján, azután jóságosan reám mosolygott. Mintha azt akarta volna mondani: hát alsótanyán is hamis a hármas bizottság! Ez volt az első kalamitás. A második kalamitás pedig az volt, hogy mikor az olvasásra került a sor és felhívta Buborék Szilvesztert, hogy hát fiam olvass szépen őfelsége előtt, Buborék Szilveszter aleótanyai rövidséggel és határozottsággal odavágta: „ha volna könyvem". Hát erre azután megint melegünk lett; a király és kísérete pedig megint jóságosan mosolygott. Egyébként minden rendben ment. A király az iskolateremben csak pár percig időzött. A gyerekeket szorgalomra és engedelmességre intve, eltávozott. Ekkor azután oly jelenet következett, mely már nem kalamitás számba ment, hanem annyira lélekemelő volt, hogy valóban érccel van megörökítve az alsótanya történetében. Amint a király az iskolaépületet elhagyta s az örömrivalgó néptömeg szük sorfala között hintájához sietett, elébe állt az atléta termetű Pálfy Antal domaszéki kapitány — kiről máskor még beszélek — s a kiséret nagy megdöbbenésére, programon kivül, a szó szoros értelmében megállítja a királyt. Mitsem törődve a kiséret elképedésével, beszédet intéz hozzá, melyben ékesen körülirt mondatokban megköszöni az alsótanyai nép nevében, hogy meglátogatta e népet saját otthonában, „ahol király még sohasem járt", kéri őfelségét, engedje meg, hogy azon helyet, „a hol most szent személye áll" az alsótanyai mép emlékoszloppal örökíthesse meg. A jelenet oly fenséges és bensőséges volt, hogy sokak szemei könnybe lábadtak. Őfelsége az