Délmagyarország, 1911. augusztus (2. évfolyam, 173-199. szám)

1911-08-02 / 174. szám

4 DELMAGYARORSZÁG 1911 augusztus 2 1911 a Bernardo Hassa dr. — Razzia egy áiujságiró körül. — (Saját tudósítónktól.) A kiadóhivatal felől egy kék ruhás, sárga cipős, szalmakalapos ur jött a szobám felé. Amint az ajtó ablakán keresztül szemügyre vehettem, kissé elhanyagolt külBejü, de olyan embert láttam, akit a legtöbben megsajnálunk, hogy a gallérja nom túlságosan tiszta, hogy a mandzsettája szélét rojtokba kezdte ki az idő és hogy az uj sárga cipőjére olyan feltűrt kék nadrág ereszkedik alá, amelyen foltokat hagyott a por ós a megviseltsóg. A kezében zsebkendőt szorongat szegény ember, bizonyára sokszorosan szüksége van rá; hogy a verejtékeit állandóan törölgesse. Fekete szemüveget hord, himlőhelyesnek látszó arca angolos bajuszával és rövidre nyirt hajával határozottságot semmi irányban sem mutat. Ez az ember lehet zseni vagy tollkereskedő, gazember, vagy lirai költő, újságíró vagy ép lánykereskedő. Egyelőre nem is érdekel. Hal" lom, amikor utánam tudakozódik és látom, hogy röviddel utána rám nyitja az ajtót. — Bernardo Hassa vagyok, török újságíró. A szerkesztő urat keresem, — jelenti be németül önmagát az ajtó kinyitása és udvarias meghajlás utun. — Én vagyok az. Tessék helyet foglalni. Mivel állhatok rendelkezésére? — fogadom tel. jes előzékenységgel a török kollegát. Bernardo Hassa erre a helybeli lapoknak aznapi számait — csütörtökön volt, ha jól emlékszem — elém teriti ós kéri, hogy olvassam el belőlük a róla szóló : hirt. Elolvasom. Ugy ezekből a hírekből, mint a Bernardo Hassánnál levő nagyszámú iratokból kiderül, hogy Bernardo Hassa dr. tanára a francia és német nyelvnek, munkatársa egyik előkelő török újságnak. Nagy részvéttel vagyok iránta, mert megrabolták. Nagyrabecsiilöm, mert nem könyöradományt kér, hanem azt, hogy francia és német órákat szerezzek neki. Természetes, hogy a legnagyobb készséggel teszem másnap közzé Bernardo Hassa balesetét és nemcsak a lap utján, de piivát összeköttetéseim fölhasználásával is keresem szerencsétlenül járt kollégám számára azokat az embereket, akik francia vagy német órákra nyomban alkalmazni tudnák. De ki tanul franciául nyáron? Csütörtökön délután azzal vált el tőlem Bernardo Hassa, hogy pénteken délelőtt tiz órakor „szives hozzájárulásommal" érdeklődni fog az iránt, hogy lett-e valami eredménye a lapban megjelent közleménynek vagy személyes utánjárásomnak. Bizony nom sok eredménye lett és igy a megbeszólt időben annál nagyobb restelkedóssel vártam és fogadtam a szegény embert. Zavaromból két jó fiu segített ki: Eisner Manó dr ós Müller Károly. Szerencsémre vagy talán pechemre ép nálam voltak, az ő lelkükben is fölébredt részvét megerősített abban az elhöllrozásomban, hogy a garas nélkül itt álló, <Je szemérmes kollégán föltétlenül segítsek. Körtilbelül ezeket mondtam : — Legyetek a segítségemre. Ez az ujtörök újságíró, akiről irtunk. Nincs egy fillérje sem, és nem pénzt kór, hanem hogy francia, meg német órákat szerezzek noki. Tehetnétek valamit az érdekében. Müller Károly nyomban ajánlkozik, hogy egy francia órát szerez neki. Eisner Manó pedig részvéttel jegyzi meg, hogy a szegény ember nem is alu t az éjjel. Eisner meg is kérdezi: — Hol aludt az éjjel ? — Azt nem mondom meg önnek — feleli Hassa, elfordítja arcát és a kezét ugy húzza végig rajta, hogy mi meglátjuk, hogy könnyeket törölt ki a szeméből. Egyre jobban szánom, euyie mélyebb rokonszenvet érzek iránta, azt mondjuk mind a hároman kemény elhatározással, hogy ez az eset nem tűrhet halasztást, hogy az órák szerzésével ezen az emberen nem segítünk, mert hiszen még annyi órát is képtelenség összehozni ezeken a forró nyári napokon, amenynyiből a legszegényesebben meg lehet élni. Elhatározzuk tehát, hogy gyűjteni fogunk, összehozunk délután hat óráig száz koronát, ezt szerencsétlenül járt barátunk rendelkezésére bocsájtjuk, hogy vele hazautazhassák. De hogy hozzuk ezt Hassa tudomására, hogy sértsük meő foy őt, amikor könyöradományról hallani sem akart. Rögtön határozunk e tekintetben is, gyöngédek vagyunk és azt hazudjuk neki, hogy a száz koronát kölcsönkép hároman adjuk. — De meg kell önnek esküdnie — mondja Hassa, hogy nem ajándékba, hanem kölcsönbe adja est a pénzt és én esküszöm, hogy három hónap múlva visszaküldöm. Szorgosan a gyűjtés után látunk. A gyűjtés vezetői : Eisner Manó dr, Müller Károly ós ón délután félhatra találkát adunk a Belvárosiba, hogy a gyűjtés eredményét ott összegezzük ós a pénzt hatra a szerkesztőségbe hozhassuk Hassának, akit idekérettünk abból a célból, hogy a pénzt itt adjuk át neki. Alig érek a kávéházba, telefonhoz kéret Ligeti Jenő, a Délmagyarország egyik kiadója és arról értesit, hogy Hassa ugyan már vár reám, de vele egyyütt Temesváry Géza dr alkapitánynak az az üzenete is, hogy azonnal értesítsük, ha Hassa nálunk megjelen. Fölöslegesnek tartom a rendőrségnek ezt az aggodalmaskodását ezzel a szerencsétlenül járt emberrel szemben, bántja az érzékemet, a részvétemet. A pénz még nincs együtt, abban állapodom meg tehát Ligetivel, hogy későbbre kérje a szerkesztőségbe Hassát. De a rendőrség most nagyon ügyeskedett és szorgoskodott, félhétkor már az inspekciós szobában ült Bernardo Hassa. Félnyolckor megtudom, hogy elóállitották, Eisnerrel ós Müllerrel nyomban magam is a rendőrségre sietek. Szakáll József dr-tól hallom, hogy pártfogoltom az inspekciós szobában van. Odasietek és Hassát ott találom. Kellemetlen és kényelmetlen nekem ez a találkozás. Röstellem, hogy meg kell aláznom ezt az embert azzal, hogy rendőri asszistálás mellett beszélhetek csak vele. — Bernando Hassa ügyében jöttem — mondom az inspekciós Temesváry dr-nak. — Sejtem — mondja a küiönös és föltétlenül érdekes világnézletü alkapitány. Nagy kópé ő kelme. Becsapta az urakat. De engem nem visz a jégre. Itt marasztalom a disznót az éjszakára. Sérti emberbaráti érzéseimet ez a hang. Hát mégis igaz az, amiket beszélnek arról az elbá" násról, amelyben a rendőrségen, azok az emberek részesülnek, akiit odakerülnek? Hiszen semmi bizonyíték sincs még ez ellen az ember ellen. — De hiszen okmányokkal tudja igazolni kapitány ur — mondom — hogy tanár és uj. ságiró. — Tanár ós újságíró a fene, aki megette az ü pofáját. Lánykereskedó' ü kérem. — Mit mond? Hogy nem vagyok újságíró? — szól közbe németül Hassa. — Aha, ezt már érti 6 keimé. Az elébb azt mondtad, hogy nem tudsz magyarul, az anyád— Magyarul, magyarul. Azt csak tudom, hogy „tanár", „újságíró", „jó napot", „kenyér." — Tudsz te többet is, a fene egye meg a pofádat! Pancsován, meg Szabadkán mit csináltál? Tőlem nem válsz meg olyan könnyen. — De hiszen az irásai mind remiben vannak. — Rendben vannak, csak azt nem tudja igazolni, hogy ő-e az a Bernardó Hassa? Egyetlen hatósági bizonyítványa sincs. Ép azokat veszítette el, vagy hagyta otthon. Igy diskurálunk tovább. Hassa sir, jajgat, hogy mit tett ő, hogy igy bánnak vele, a rendőrségre hozzák, itt akarják tar'ani. Telefonozzon a rendőrség Szalonikibe — mondja Hassa — majd megtudja, hogy ki ő. Végül is elhatározott dolog, hogy tiz érakor utazik ós hogy a költséget mi kölcsönözzük neki. Ebben a pillanatban jön egy rendőr a Hassa táskájával. Vadonatúj, fekete kézi táska. Egy szennyes ing ós egy szennyes gallér van benne. Ekkor veszem észre, hogy Hassa a délben kapott pénzből uj inget és gallért vásárolt és megberetválkozott. Ha nem kap tőlem pénzt, üres táskát hoznak be a rendőrségre. Egy szót se szólok, sőt drukkolok a szerencsétlenért. Eisner súgva mondja nekem : — Ez gyanús. A táska egészen uj. Temesváry kapitány is nagy figyelemmel forgatja, nézegeti a táskát. — Mikor vetted? — kérdezi Hassát. — Nem tudom. — Nem tudod? — Nem, nem tudom, — mondja dacosan Hassa és folytatja: — Igy megbántani egy doktort ! — Mi az? — kiáltja Temesváry. — Istennyila vagy te, nem doktor. Ha ilyet mondsz, akkor csakugyan itt tartalak. Milyen doktor vagy? — A filológia doktora. Eisner tisztázni akarja a helyzetet teljesen, ha valaki tanár, doktor, újságíró, tudnia kell, mi az a filológia. — Mi az a filológia? — kérdezi Hassát. — Filológia? . . . — Na koma, most beszólj, — mondja Temesváry. — Türelmet kérek, mindjárt megmondom. Filológia? . . . — Ha ön a filológia doktora, tudnia kell, mi az a filológia, — mondja Eisner. — Nem a filológia, a filozófia doktora vagyok. Erre megindul az egzáminálás. Bernardo Hassa, a filozófia doktora nem tudta megnevezni Kant-nak egy müvét sem, nem tudta, hogy ki az a Schoppenhauer, Hume, Spinoza, Spencer. A német és francia nyelv tanára olyanokat mondott, hogy Faust nem költemény, hanem költő, Moliér-rő\, Shakespeare-ről pedig nem is hallott. Végül : a német ós francia nyelv tanára nem tudta elégségesen se a német főnév-, a francia igeragozást. Bernardo Hassa sorsa ezzel eldőlt. Az „újságíró" azt még meg tudta mondani, hogy hogy hívják a német császárt, de a Franciaországban legutóbb is nagy botrányok középpontjában álló Bernstein-ról nem is hallott. Hassa leérettségizett : a zsűri véleménye egyhangúlag a rendőrségen marasztalta. A másfóiórás vizsgáztatás után kissé fáradt idegekkel léptem az utcára. Fájt ennek az embernek a sorsa, akire egy teljesen idegen városban kóterben virrad a hajnal. Még mindig kételyeim voltak, de már nem mertem beszél"1 róluk. Most már merek, mert bizonyos, hog'1 ezek a kételyek alaptalanok voltak. Bernard0 Hassáról kiderült, hogy lánykereskedó', hogy W mis nevet használt, hogy nem doktor, nem ta" nár, nem ujságiró. Rólunk pedig, hogy niaia^' junk meg a melegen érző emberbarátság""" olmóleli apostolai, mert végül a Bernardo sák annyira fölülkerekednének, hogy benni'" ket csuknának a kóterba. Az albán lázadók. Konstantinápolyff' jelentik: Mivel a malisszorok megadás;'"'^ illetve visszatérésére kitűzött határidő h°, nap jár le, ma délután minisztertanács v° / melyen a malisszorokra vonatkozó kér"' seket tárgyalták. Ezen a minisztertanács0^ a már meggyógyult hadügyminiszter ' rósztvett. A minisztertanács, mint hir'