Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-15 / 96. szám

4 DÉLMAGYARORSZÁG I91Ő szeptember 15 Szőke beszél... Következik a vádlott kihallgatása. Az elnök : Szőke Jenő! A büntetőtörvénykönyv 279. szakaszába ütköző, előre meg nem iontolt szándékos emberöléssel van vádolva, hogy Reök Istvánt Szécsényben revolverrel megölte. Megértette a vádat? A vádlott elfojtott hangon felel: Megértettem. Az elnök: Bűnösnek érzi magát? A vádlott: Nem. Beismerem, hogy elkövettem a tettet, de azért mégsem érzem magam bű­nösnek. Végtelenül szerencsétlen ember vagyok. Nagyon szerettem egy asszonyt és nagyon sze­rettem a barátomat is . . . Hangját elfojtja a sirás. Egész testében re­meg. Egy kissé tótos kiejtéssel beszél. Nagy­sokára összeszedi magát és folytatja: — Engedje meg a tisztelt esküdtbíróság, hogy röviden elmondhassam élettörténetemet. — Harmincegy éves vagyok. Atyám korcsmáros volt. Két testvérem él. Nővérem, aki negyvenöt éves és bátyám, aki Ganz-gyári mérnök. Én vagyok a leg­fiatalabb. Testvéreim már felnőttek, mikor én három éves koromban elvesztettem atyámat, árván marad­tam. Atyám vagyonából én reám tizezer korona ju­tott. Ügy rendelkezett atyám, hogy anyám mostoha­testvére legyen gyámom és hozzákerültem három éves «oromban nevelésre Szécsénvbe. — Ennek az embernek, gyámomnak, éjjeli kávéháza volt. Csak a neve volt éjjeli kávéház, inkább rossz­hirli helynek lehetett mondani, ahol egész éjjel dor­bézolások folytak. Ebben a környezetben nevelkedtem. Képzelhetni, hogy a kis gyermek lelkületére milyen rossz hatással volt ez. Azt hiszem, hogy buskomor­íágomat, amely azóta sem hagyott el, ott szereztem. — Rokonaim kívánságára a vármegyei árvaszék el­rendelte, hogy vegyenek el erről a helyről. De mivel nevelőatyámnak tartásomért pénz járt és neki erre a pénzre szüksége volt, kijárta, hogy ezt a rendelke­zést visszavonják és engem erőszakkal vittek el a tanítótól, ahová beadtak. Nyolc éves voltam. Emlék" szem, hogy az asztal körül futottam, menekültem a csendőr elől, aki azért jött, hogy visszavigyen régi gyámomhoz és a csendőr a szurony hegyét szegezte nekem, igy kényszeritett, hogy kövessem a gyűlölt helyre. — Mikor kijártam az elemi iskolákat, Losoncra ke­rültem gimnáziumba. A felsőbb osztályokat Beszterce­bányán tanultam, ott is érettségiztem. Diákkoromban Besztercebányán, ahol ismeretlen voltam, ugyanolyan helyre kerültem lakni, mint aminő gyámatyám éjjeli kávéháza volt. Egy ízben razziát tartottak és engem ls a rendőrségre vittek. Budapesten jogászkodtam. Valamennyi szigorlatomat kitüntetéssel tettem le. Ba­lassagyarmaton voltam törvényszéki joggyakornok, majd Erdélybe mentem ügyvédi gyakorlatra és letet­tem az ügyvédi vizsgát. Szécsényben telepedtem meg. Huszonöt éves voltam ekkor. — Én, aki sohasem éreztem a családi élet jótétemé­nyét, elhatároztam, hogy megnősülök. Feleségemmel ott, Szécsényben találkoztam először. Akkor látoga­tóba jött rokonaihoz. Az utcán láttam meg, megsze­rettem s alig kétszer beszéltem vele, megkértem a kezét. Megnyert nagy szivjóságával. Férj és feleség tettünk. Két gyermekünk született. Egy leány, aki most öt éves és egy flu. aki most töltötte be harma­dik évét. Családi életem boldog volt. Igaz, néha ösz­«zekoccantunk, de mindig jelentéktelen dolgok miatt« főleg pénzkérdésen. — Feleségem, aki jómódban nevelkedett, nem tudta fölfogni, milyen nehéz pénzt keresni és többet köl­tött, semmint én birtam. Ezért civódtunk, de ki is békültünk. így éltünk, kérem alázattal. Sok látogató Járt házunkhoz. Én nem szerettem a társaságot. Leg­kedvesebb sétálóhelyem a ' temető volt. kedvenc ol­vasmányom a biblia. De azért örültem, hogy a fele­ségem mulat. Reök István. — Négy éve annak, hogy Reök István Szé­esénybe jött. A legszimpátikusabb, a legnemesebb és legszebb jellem, akit valaha megismertem. Meg­uzerertem, megbarátkoztam vele és mondhatom, talán o volt egyetlen júbarálom. Végtelenül szerettem. Sohasem hihettem volna, hogy fele­ségem olyasmit követhet el, amiről, sajnos, ké­sőbb meggyőződtem. Feleségem ugyanis gyer­meteg kedélyű, végtelenül jólelkű, valóságos gyermek volt. Nem tehetek róla — e szavak­nál keservesen sírva fakadt a vádlott : ma *em tudok rá haragudni. Gyermek volt és ez \z én vesztem. Nyári szerelem. — Hoffmann Sándor bérlő egyszer fölkeresett iro­dámban. Megbeszéltük vele, aki akkoriban klien­sem volt, hogy Rákos-fürdőre megyünk nyaralni, ahol Hoffmannéknak kastélyuk van. Feleségem­mel és gyermekeimmel két szobát kaptam. Minden reggel bementem irodámba és csak este jöttem haza. Egy este, alig értem haza, elém állott feleségem és igy szólt hozzám : — Te olyan búskomor vagy. Nem illünk egy­máshoz. Nem akarlak megcsalni, nem akarok rosszat tenni, inkább váljunk el. — Nagyon elképedtem. Erre elbeszélte, hogy Hoffmann megígérte neki, ha elválik tőlem, elveszi feleségül. Csodálkoztam rajta, hisz Hoff­mann egy-kétszer beszélt vele, nem is lakott a kastélyban. Beismerem, megvádoltam a fele­ségemet, hogy viszonya van Hoffmannal. <3 be­hívta gyermekeit, mindkét kezét a gyermekek fejére tette, ugy esküdött meg, hogy sohasem volt viszonya Hoffmannal. — Fölkerestem Hoffmannt és ő becsületsza­vára fogadta, hogy köztük nem volt semmi. Elhatároztam, hogy elválok feleségemtől. Táv­iratoztam rokonainak, hogy jöjjenek. Megálla­podtam velük aztán, hogy visszaadom a húsz­ezer korona hozományt, holott erről nem volt írás és nem lettem volna köteles visszafizetni, de arra is köteleztem magam, hogy neki adom annak a pénznek a felét, amelyet azóta ke­restem, sőt azonfelül még tizezer koronát. Ez j nagyon meghatotta feleségemet. Amint erről tárgyaltunk, sírva fakadt és igy szólt: — Mi lesz gyermekeimből? — Mincl a kettői sírtunk és a vége kibékülés lett. Elhatároztuk, hogy együtt maradunk. El­mentem akkor jóbarátomhoz, Reök Istvánhoz. Megkérdeztem tőle, mit kell tennem Hoffman­nal. Reök azt felelte, hogy ezt a dolgot más­ként, mint párbajjal, nem lehet elintézni. Mikor Hoffmann megkérte feleségem kezét, — mon­dotta Szőke — még az- én feleségem volt, te­hát súlyosan megsértett engem. Párbajoznom kell. Provokáltam Hoffmannt, • megverekedtem vele. Egyik segédem Reök István volt. Az árulkodó cselédek. — Elérkeztem most a szomorú délután elbeszé" léséhez. Junius huszonharmadikán volt. Dél­után öt és hat óra között irodámban dol­goztam. Bejött hozzám feleségem és sétálni liivott. — Látod fiam, dolgom van. Menj valamelyik barátnőddel. Ugy is volt. Szörényi Bélánéval ment sétálni. Beesteledett, nyolc óra is elmúlt már és ő még mindig nem jött haza. Nagyon izgatott voltam. Közben szóltam a kisasszony­nak, hogy fektesse le a gyermekeket, mert ugy látszik, feleségem nem gondol a hazaté­résre. Szomorúan ültem az asztalnál, vártam az asszonyt. A kisasszony, aki ott ült mel­lettem a szobában, körülöttem sürgölődött. Ez a leány négy polgárit végzett, intelli­gens, jólelkű teremtés. Egyszerre megszó­lalt : — Doktor ur, már régen akartam valamit mondani . . . Nem folytatta tovább. Faggat­tam, éreztem, hogy valami nagyon fontosat szeretne mondani. Annyira izgatott voltam, hogy szinte sírva kérleltem, beszéljen. Erre Nagy Margit, a nevelőnő, elmondta, hogy azon az éjszakán, mikor én Pesten jártam politikai ügyekben, ott hált feleségemnél Reök István dr. Nem hittem fülemnek. Rohantam ki a cselé­dekhez. Eszembe jutott, hogy maga Reök kül­dött Pestre. Lelkemre kötötte, hogy menjek el a negyvennyolcas pártba, sánszaim vannak, ha föllépek ellenzéki képviselőjelöltnek. A sza­kácsnő nyíltan megmondta, hogy azon az es­tén féltíz óra tájban feleségem kétszer is, há­romszor is kiment a kapuba, mintha várna valakit. Látták napközben, amint a kapukul­csot beolajozlu. A cselédek ebből gyanút fog­tak. Leskelődtek az ablaknál. Látták jönni Reök Istvánt. Féltizenegy óra volt. Reök be­ment a szalonba, onnan a hálószobába. Csak kakasszóra, hajnalban távozott el — igy be­szélte' szakácsném. »Mit tettél szerencsétlen!« — Mikor ezt megtudtam, mint az őrült, szalad" gáltam föl és alá a szobában. Kétségbeesetten téptem hajamat. Ekkor lépett be az asszony. Rákiáltottam: — Mit tettél szerencsétlen! Feleségem nyomban így felelt: — Nem igaz, egy szó sem igaz! — Ne tagadd! Házasságtörő vagy! — Nem igaz — mondta ismét. — De mikor tanuk vannak rá! Eddig szeret­telek, most, hogy hazudsz, megvetlek. Az asszony megtört és vallott: — Beismerem. Mikor Pesten voltál, elvesz­tettem eszemet. Beeresztettem magamhoz Reököt. Nem tucltam ellenállni. Kért és kö­nyörgött. — Keservesen sírtam. Arra gondoltam, hogy főbelövom magam. Feleségem is zokogott. Azt mondta: — Menjünk ki mind a ketten Amerikába. Majd azt tanácsolta, hogy haljunk meg közöi­sen. De eszünkbe jutottak a gyerekek. Meg kell ölnöm Reököt — ez a gondolat villant agyam­ban, — vagy kényszeríteni fogom rá, hogy ve­gye el feleségül. — Sírtunk egész éjszaka. Reggelig együtt vol­tunk. Amint Szőke vallomásában ide ért, észre­vette, hogy a hallgatóság sorából egy fényké­pész feléje irányítja a gépét. — Ne méltóztassanak fotografálni — fordult a fényképészhez — elég szerencsétlen vágyók én igy is. Az elnök (rászól a fényképészre): Vigye el azt a fényképező-gépet. A fotográfus kimegy, Szőke pedig folytatja: — Elutaztam Besztercebányára és amikor on­nan visszaérkeztem, ott találtam feleségem anyját. Anyósom nem állott szóba feleségemmel, pedig — amint később bevallotta — az anyja előtt letagadta, amit nekem bevallott. A gyilkosság. — Másnap reggel újra az a terv érlelődött meg bennem, hogy mégis elmegyek Reökhöz. A cseléd mondotta, hogy az irodában két ember vár. Nem álltam szóba velük, mert sok dolgom volt, Pestre kellett mennem és a Reök-dolgot is el akartam intézni. Útközben eszembe jutott az utazásom, visszamentem a felöltőmért, amely­ben, minthogy néhány nappal azelőtt hosszabb kocsiutat tettem vidékre — revolver volt. Még láttam útközben a postaszolgákat a posta előtt, amiből tudtam, hogy korán van, mert még nem osztották ki nekik a leveleket. — Nem is hittem, hogy Reököt, aki rendesen negyedtizkor kel, már ébren találom. Legna­gyobb meglepetésemre, a korai idő dacára, a cukrászda előtt szembetalálkoztam vele. Szép, magas fiatalember volt, ismeretes fenhéjázó modoráról. Nyolc-tíz lépésről meglátott és fen­héjázva kiáltott rám : — Szervusz Szőke! — Elfogott az indulat. A sors szembehozott éle­tem megrontójával, nem tudtam, mi történik velem, előrántottam a revolvert és lőttem, azután már csak arra emlékszem, hogy otthon voltam, két kollégám jött hozzám, akik mond­ták, hogy jelentsem föl magam. — Nekem egyetlen gondom az a szerencsétlen fiatalember volt. — Orvost! Tanárt hívjatok! — mondtam, mikor a történtekről értesültem. — Megnyugtattak, hogy sikerülni fog Reököt megmenteni. — En kocsira ültem, bejöttem Balassagyar­matra. Néhány nap hijján, negyedéve vagyok itt, én, a legszerencsétlenebb ember a világon, Szőke vallomása után az elnök szünetet rendel. Szőke és a nevelőnő. Szünet után az elnök azt firtatta, hogy volt-e Szőkének Nagy Margit nevelönővel viszonya. A vádlott nem-mei felelt, mire az elnök figyel­meztette, hogy vaunak tanuk, akik azt vallják, hogy Szőke a nevelőnőnek kabátot vett és egyszer egy szállodában is látták őket. A vádlott erre azt felelte, hogy a felesége megbízásából és a nevelőnő pénzéből vette a kérdéses kabátot. Kenecli dr kéri Fodor Rezső dr orvos meg­idézését, aki Szőkét idegbaja ellen kezelte. Ezután a tanuk kihallgatására került a sor. A tanuk. Kiss Pál ötvenhárom éves béres azt vallja, hogy együtt ment a cukrászda előtt ifjabb Orsovay Pállal és az első lövés láttára oda" ugrott Szőkéhez és megragadta a kezét, mire Szőke azt mondta, hogy hagyja el, mert ha­sonló sors éri. Reöknek azt mondta, hogy menjen a kapu alá és a tanú is utána sietett. Eközben Szőke többször azt mondta: — Most megboszultam magam ! A tanú nem vett észre a vádlotton semmi izgatottságot a lövések előtt, de az első lövés után már zavarodott volt. A következő tanú ifjabb Orsovay Pál, aki arra is jól emlékezett, hogy Szőke két lépés­ről nyugodtan célzott, amikor lőtt, sőt előző­leg fogadta a -cukrászda előtt a köszönését. Kenedi dr védő itt megjegyezte, hogy a tanú a vizsgálat során máskép vallott. A védő szavaira a tanú azt mondotta, hogy akkor zavarodott volt, de most tisztán emlék­szik már.

Next

/
Oldalképek
Tartalom