Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-23 / 53. szám

1910 julius 2S DÉL-MAGYARORSZÁG B A letartóztatott török képviselő. Konstantinápoly, julius 22. Egy az ifjutörök-bizottsághoz közelálló személyiség Riza Nuar letartóztatásáról még a következőket közli: Riza Nuar katonaorvos és azok közé az emberek közé tartozik, kik na. gyon sokat tartanak magukról és szeretnek gyorsan előrejutni. Előbb az ifjutörök-bizottság tagja volt, de amikor egy napon arra a meggyőződésre jutott, hogy az ő vélt kiválóságát nem méltányolják eléggé, átment az ellenséges táborba. Egészen érthetetlen, hogy letartóztatása miért kelt oly nagy izgatottságot. A kamara nem ülésezik és Riza Nuart nem olyan dolgokért akarják felelősségre vonni, amiket a kamarában beszélt. Riza Nuar maga is közreműködött annak a törvénynek a megalkotásán, amely a titkos szövetkezéseket megtiltja. Tehát csak olyan törvénynek a megszegéseért vonják felelősségre, melyet részben ö maga szerkesztett. Jajjy bányakatasztróía. Johannesburg, julius 22. A Simmer East Deep Mine-bányában egy láda zselatin meggyuladása következtében mérges gázok fejlődtek, melyek tizenöt benszülött munkást megöltek. Tizenhárom fehér és hetvenhat benszülött munkást kórházba kellett szállítani. Támadják a szerb' királyt. Belgrád, julius 22. A bécsi szerb követet utasították, hogy tiltakozzék ama támadások ellen, melyek több bécsi lapban Péter király személye ellen ismételve megjelentek. Szegedi apache-ok. — Garázdálkodások a temető környékén. — (Saját tudósítónktól-.) Szeged külterületének közbiztonsága veszedelmesen kezd hasonlítani a fővárosi kültelkek közbiztonságához. A rendőrségnek nehéz munkája van a külterületen csatangoló csavargókkal, akik napról-napra lopásokat, betöréseket követnek el. A szegedi kis apache-oknak egy ilyen cselekedete került ma a rendőrség elé. Szegény emberek, jobbára napszámosok laknak azon a vidéken s így annál inkább szomorúan jellemző a rendőrség előtt levő kettős lopás. A szegcdi rendőrségen ma délelőtt megjelent Szalma Györgyné és sirva panaszolta, hogy tavasz-utcai lakásáról az éjjel ismeretlen tettesek ellopták háromezernégyszáz koronáról szóló takarékkönyvét. A rendőrtiszt végignézte a szegény, kopottas, síró asszonyt. — Hát honnan volt magának ennyi pénze ? —• kérdezte. — Kuporgattunk, takarékoskodtunk, — mondta az asszony. — A férjem napszámos, sokat dolgozik és már hosszú évek óta rakjuk félre a megtakarított pénzünket. Az asszony ezután elmondta, hogy a takarékkönyvet éjjel lopták el a párnája alól. Éjszaka meleg van s az ablakot mindig nyitva hagyják. Ma éjjel, mikor lefeküdt, a takarékkönyvet párnája alá tette. Reggelre kelve a könyvecske eltiint. — Hát kire gyanakszik ? — kérdezte a rendőrtisztviselő. — Szemben a házzal, amelyben lakunk — mondta az asszony — van egy kukoricás. Mellétté meg egy temető. Az telistele van csavargókkal. Éjszaka mindig mászkálnak arrafelé gyanús alakok s mi, szegény népek, akik arrafelé lakunk, nagyon félünk tőlük. A fiammal is azok bántak el a múltkor. — A fiával ? — Igen — folytatta az asszony — és azt hiszem, ugyanazok követték el a lopást is. — Hát mit csináltak a fiával ? — A fiam — folytatta az asszony, — a múltkor kicsit ittasan jött haza. A temetőn jött keresztül s éjszaka biztosan belebotlott egy kiálló sírba. Elesett és elaludt. Mire hajnalban felébredt, majdnem mezítelenül feküdt a földön. Amig aludt, ismeretlen emberek levetkőztették s minden ruháját elvitték. Azok követték el biztosan a betörést is. A kerítésen mászhattak be s ugy jöttek keresztül a nyitott ablakon. Pedig az a takarékkönyv volt az egyetlen reménységünk. Abba gyűjtögettünk öreg napjainkra. Most megint semmink sincs. A rendőrtiszt megvigasztalta a siró asszonyt: — Ne féljen, megkapja a pénzét. A rendőrség intézkedett, a takarékbetétet letiltatta s így a háromezernégyszáz koronát az asszony hiánytalanul kapja kézhez. A nyomozás pedig megindult a tettesek után. A szegedi rendőrség talán megmentené a szegény külterületi embereket ezektől a veszedelmektől, ha gyors időközökben alaposabb razziákat rendezne a szegedi miniatür-apache-ok ellen. A megdicsért Budapest. Németország egyik legtekintélyesebb lapja, a Kölnische Zeitung, amely rendszerint csak kellemetlenségeket szokott rólunk irni, mostanában tárcasorozatot közöl Budapestről és Magyarországról. Őszintén elmondja ezeknek a tárcáknak az írója, milyen jó benyomást tett rá Budapest, amelyet a repülőverseny idején látogatott meg. A német írónak elpanaszolták Budapesten, hogy nagyon csekély az idegenforgalom, mert az európai utazók csak Bécsig mennek. Az író észrevette, hogy ez a panasz boszuságot, haragot rejt magában s azt mondja, amióta Pesten járt (a nevezett lap mindig Pestet ír), megérti, hogy a Magyarországról elterjedt hírek bántanak bennünket. — Bizonyos, mondja, hogy az a kultura, amely itt az idegent meglepi, nem dicsekedhet hosszú történettel. Ugy jött, mint egy kitörés, mint áradás, amelyért sok nemzedék sóvárgott. De megjött. Eleinte idegen kezek segítettek : a Lánchidat angolok építették, a házsorok között bőven elszórt középületeket és templomokat pedig idegen művészek. Azután felnőtt a hazai müvésznemzedék is s a külföldről behívott művészekkel együtt megalkotta néhány évtizeden át Pest, Buda, Óbuda és Kőbánya városokból Budapestet, ezt a világvárost. Budapesten épen ugy, mint Berlinben is, gyorsan dolgozott az épitő vállalkozás. A stílust a nagy méretek és a nemzeti érzésről tanúskodó kiállítás szabta meg s mindakét város fejlődése esztétikailag kiforratlan időszakba esett. Pest még akadálytalanabbik és gyorsabban fejlődött, mint Berlin. Arról volt szó, hogy az országnak olyan fővárost teremtsenek, amely a nemzeti erő és szorgalom megdönthetetlen bizonyítéka legyen mindenkinek a szemében. Kétségtelen, hogy ezt a célt el is érték. Ha van város, amelyben hangos szóval dicsőítik a történelmet, az ország fórfiait és tetteiket, akkor Budapest az. Ez a város csupa hangos dicsérete és magasztalása a magyarságnak. Akár akarja az ember, akár nem: itt kénytelen a magyar történelmet és magyar neveket emlékezetébe vésni, mert lépten-nyomon beavatják politikai véleményekbe. Hogy megmagyarázzák a népnek, mit kell tartania a törvényhozásáról, megépítették az uj parlamentet, amely mellett a milánói dóm bizony-bizony egyszerű épület. Ez az épület az uj-gótikának egy atlitikusan bravúros alkotása, márványba és plasztikába faragott orgia aranyos és színes díszítéssel, olyan tanúságtétele az uj Magyarország tetterejének, amelylyel egyszer és mindenkorra megmutatta a világnak, hogy mit tud . . . Mindenütt a magyar történelem és költészet emlékjelei között jár az ember. A forgalmas város közepén áll egy pompás, kerek szobrászi alkotás: egy csoport megrendült, vágyakozó ember szorong egy férfi körül, aki ugy ül közöttük, mint Krisztus. Ez a jóságos vonású férfi Vörösmarty Mihály, a Szózat költője. Petőfi-szobra ugy áll a talapzatán, mint a nép lelkesedésének magasra csapó lángja. Jókai Mórnak, a magyar irodalom nemzetközi alakjának csak egy svábhegyi kertben van kis mellszobra. Az idegen — folytatja az ismertetés — sokkal zavartalanabbul járkálhat itt, mint más nagyváros utcáin. Nyugodtan nézelődhet, nem nyul feléje ezer kar, hogy kiszipolyozza. Az idegenek ellen szórványosan elkövetett csalásokat a sajtó szigorúan megrója és részletesen tárgyalja. A házmester ós a bérkocsis sokkal tűrhetőbb, mint Bécsben s a pincér nem olyan bizalmaskodó és nyers. Most meg kell állapitanom valamit: az, amit nyugaton gulyás néven adnak a vendéglőben, csak szánalmas rágalmazása annak a sokoldalú és végtelen változatos izü ételnek, amelyet Magyarországon ismernek ezen a néven. Ami azt a vörösen izzó és minden fűszerek között legteltebb szinii növényt illeti, amelyet mi középeurópaiak paprika néven ismerünk ós félünk, azt hiszem, ennek az igazi lényegét csak az a nép ismeri, amely vele egy levegőn nőtt föl. Konyhamüvészeti vándortanítókat kellene Magyarországból egész Európába szétküldeni, hogy a gulyásról és a paprikáról az igazság igéit hirdessék. Nagyon természetes, hogy a német Írónak arról is vannak megfigyelései, hogyan beszélnek Budapesten németül. Azt mondja, hogy véleménye szerint csak azok nem beszéltek vele németül, akik nem tudnak. Ilyenkor azonban mindig akadt a közelben valaki, aki szívesen ajánlkozott a tolmács szerepére. Az üzletek föliratában lehetőleg kerülik a német nyelvet, de be,nt az üzletben kitűnően beszél németül az Árpád törzséből származott magyar kereskedő. Ezután a Szépművészeti Muzeumról szól a német író. Elmondja, hogy ez európai intézmény, nem budapesti. A magyar közönség az itt összegyűjtött régi ós uj mestermüvekből jobban megismerheti a művészet történetét, mint sok más nagy európai muzeum anyagából. Legvégül katonáinkról nyilatkozik a német író. A hűvösvölgyi uton találkozott egy honvédezreddel, amely dalolva ment haza, a kaszárnyába. A honvédek között, akik oly derekasan és erőteljesen léptek ki, mint a német katonák, látott jó erősfajtáju legényeket, olyan megjelenésüeket, akik semmit sem hasonlítanak a budapesti körutakon látott alakokhoz. Amit énekeltek, egészen másképen hangzott, mint a külföldi kávéházakban énekelt magyar dal. A cikk legvégén érzékenyen elbúcsúzik az iró Magyarországtól. Százezer koronás adomány egy aradi román iskolának. — A jótékony nábob. — (Saját tudósítónktól.) Fejedelmi adományban részesítette néhány nap eló'tt egy dúsgazdag romániai bojár egyik aradi román egy .Hetet. A bőkezűségéről Romániában és Magyarországon egyaránt ismert főúr az Aradon építendő román polgári leányiskola céljaira százezer koronát küldött s ezzel egyszerre lehetővé tette, hogy egy — évek óta tervezett — hatalmas kultúrintézményhez juthasson az ottani románság. Strojeszku Vaszilienek hivják az adakozót. Az utóbbi időben egymásután több nagyobb kulturális alapítványt tett Magyarországon. Többnyire titokban adakozott s csak később kerültek nyilvánosságra a nagyszerű adományok. Balázsfalván a görögkatolikus kulturalapra százezer koronát, a nagyszebeni görögkeleti kulturalap javára kétszázhuszezer koronát adományozott. Ezenkívül nagyon sok kisebb jótékony adományt tett, amelyek legtöbb ször nem is kerültek nyilvánosságra. Aradon régebb idő óta fejt ki tevékeny működést a „Román Nőegyesület", amely főcélul tűzte ki, hogy egy román polgári leányiskolát létesítsen. Különböző gyűjtésekkel, bálakkal és hangversenyekkel sikerült is az egyletnek mintegy hatvanezer koronát összegyűjteni, de ez az összeg még korántsem volt elég a kitűzött célra. Az aradi Román Nőegyesület fáradtságos és nem sok eredménynyel kecsegtető gyűjtéséről tudomást szerzett a romániai nábob, aki a mult héten százezer koronát küldött az iskola céljaira. A bőkezű adománynyal egyszerre a megvalósulás stádiumába lépett a román polgári leányiskola, amelynek építésére már a pályázatot is kiírta a Nőegyesület vezetősége. Az uj iskolát Strojeszku nevéről akarják elnevezni, de a jótékony bojár — akit erről értesítettek, — élénken tiltakozik ez ellen.