Miskolci jogászélet, 1937 (13. évfolyam 1-10. szám)

1937 / 6-7. szám - Az államfő jogköre a végrehajtás és bíráskodás irányában

gyűléjs Hajdú vármegye pékházának dísztermében folytatódott. Itt üdvözölte Lichtenstein László egyházkerületi felügyelő a megjelent előkelőségeket és képviseleteket, Zsedényi. Béla jogakadémiai ny. r. tanár, egyházkerületi világi főjegyző pedig az egyházkerület közönsége nevében üdvözölte az új püspököt. „Az Ur házában immár felszentelt püspök elé, egyházkormányzói működése küszöbén, — mondta, — a szeretet gazdag áradásával és a bizalom sűrű hullásával járul az egyházkerület egész közönsége. Ünnepi és mégis lélegzetvisszafojtó, szívetszorongató gondolatokat felhőz a lelkünkre ez a pillanat. Ki felejthetné, hogy egy évvel ezelőtt még állt a nagy tölgy, amelynek hatalmas árnyékában, — mintha csak a biblia bölcseségével és a Corpus Iuriis erejével takaróztunk volna, — mindenkor biztonságos oltalmat találhattunk. Ki feledhetné, hogy állt, mint egy élő tilalomfa a rárJki szakadt nyomorúságba, torzó voltunkba való belenyugvásunk, az idő malmának őrlésébe való belebódulásunlk ellen? Ki feledhetné, hogy elhulltak régi nagy vezéreink mind, egytől-egyig, s köztük is utolsóként a legnagyobbak egyike: Geduly Henrik. Hogy bekövetkezett ime a szomorú pillanat, amelyben már csak e ronccsátépett, csonka tiszai kerület iktat püspököt. Méltóságos és Főtisztelendő Püspök Ur! Nem a régi Árvától-Brassóig terjedő, 10 egyházmegyét és 200.000 lelket számláló nagy, integer tiszai, csak a megcsonkult, a térképen mintegy tenyérnyi területet, a Hajdúság, a Nyírség és a Hegyalja környékét, mindössze 2 egyházmegyét és csak 40.000 evangélikus hívőt magában foglaló, kis tiszai egyházkerület túlnyomó többségének bizalma választotta el e főpásztori hivatalra, a püspöki székre. És voltak, — éppen e tragikus sorsunkra, kicsinységünkre és erőtlenségünkre való utalással, — olyan vélemények, felmerültek, — ha nem is kerületünk köréből, de kívülről — olyan hangok is, amelyek vitatták e kerület önálló létének és a püspöki szék betöltésének célszerűségét és erkölcsi jogosultságát. — Állítom, hogy akik ezt tették, a félreértések útvesztőjébe kerültök. Elszakadtak a nemzeti és történelmi erők ama mágikus vonzásának köréből, amelynek delejességét mi, itt a tiszai kerületben, — hagyományainkhoz, nemes történelmi tradícióinkhoz és szent, ősi jussunkhoz való törhetetlen ragaszkodással, — még ma is mindannyian érezzük, — mélységes hitével annak, hogy az igazság nemcsak e nyomorúságos sorsból, hanem a halálból is kiragad. — Akik ezt tették, azóknak könyvesállványain az egyház- és kultúrtörténet köteteit igen vastag por lephette be, mert elfeledték, hogy a tiszai kerület mindenkor sasfészke, ősi eperjesi kollégiumával és az iskolaalapító ősök áldozatos munkájának egyéb gyümölcseivel bevehetetlen fellegvára volt nemcsak az evangélikus, hanem az egyetemes magyar ^kultúrának is és elrülte a figyelmüket nyilván, hogy kicsiny lélekszámának kevesebb súlyát e kerület intézményeinek és iskoláinak súlyával, a magyar evangélikus tudományt erőt és öntudatot nevelő hatásával egyenlíti ki ma is. — Akik ezt tették, nem figyeltek fel bizonyára arra sem, hogy e kerület a legmostohább földrajzi viszonyok között a missziói munika terén is a legnagyobb feladatok előtt áll s e téren, a statisztikai adatok szerint, mégis vezet, — ugyanakkor azonban a gyülekezetek gazdasági válsága, nyomorúsága talán épen itt a legnagyobb. És épen ezért és mindezek következtében, — ha van szükség valahol a püspöki tekintély hatalmára és a főpásztori munka áldozatos, de termékeny erejére, — úgy e szükség kétség237