Miskolci jogászélet, 1929 (5. évfolyam 2, 5, 6, 9, 10. szám)

1929 / 6. szám - A birói gyakorlat mint jogforrás

12 MISKOLCI JOGÁSZÉLET (80) bői, harmadszor: az ország rendes bíráinak ítéleteiből." (l. 2. 3. §-ok)2) Később amibor hazai jogunknak (ezt nevezi ő a „szokásjog" gyűjtőnevével) ezeket a forrásait részletesebben fejti ki (a 11. §~ban), ezt mondja: „harmadszor pedig s utoljára: szokásjogúnk származott az ország rendes bíráinak ismételt, sőt több ízben azon egy renddel s módon és eljárással hozott és alkotott s törvényes végrehajtással megerősített ítéleteikből s ítéletiéveleíkből." 3) A hármaskönyv e részletéből minden kétség nélkül kell megállapítanunk azt a tételt, hogy Werbőczy korában a bírói gyakorlat valóságos önálló forrása gyanánt tekintetett a hazai jognak s következésképpen a bírói gyakorlat - a maga kíjegecesedett jogtételeivel — egyszersmind alapját is képezte a folytonos bírói gyakorlatnak. Ebből kitűnik egyszersmind az ís, hogy a bírói gyakorlat, mint jogforrás kétféle értelemben képezheti a vizsgálat tárgyát. Először: a bitót gyakorlat, mint általában a fognak forrása; másodszor: a bitói gyakorlat, mint a birói gyakorlatnak a forrása. Egy századdal később: a XVII. század elején egy nagynevű jogtudósunk: Kítoních, a Dírectío Methodíca c. munkájában olyan kategorikus kijelentéseket tesz, hogy: „a szakértő bírák által az igazságszolgáltatás rendes és törvényes módján hozott s a hasonló esetekben ugyanolyan módon figyelembe vett" ítélet (vagyis a praejudícíum) „maga ís olyan törvénynek tekintendő, amely szerint ítélni hasonló esetekben kötelesség"4) Még később: XVIII. század derekán a Plánum Tabulare amely gyűjtemény a bírói decísíók és praejudícíumok addigi külalakját megváltoztatta ugyan, amennyiben elvi jelentőségű kivonatokat létesített az addigi, minden concret vonatkozást megörökítő rendes., szabványos bírói ítéletekből, azonban a bírói gyakorlatnak a bírói gyakorlat szempontjából való jellegén mit sem változtatott - - szóval a Plánum Tabulare célját megjelölő királyi leírat olyan munkálatot lát és tervez a gyűjteményben, „amely a bíróságokat ítéleteik hozatalánál irányítsa/) Mindezzel szemben azonban felvethető az, hogy csak a primitív vagy legalább ís a modern államélettől még messze eső állapotban lehetséges a szokásnak túltengő, a birói gyakorlatnak pedig jelentékeny szerepe a jogalkotás terén. És ebben sok igazság ís van. Az egész régebbi magyar jog- és állam állapotra valóban jellemzésül lehet felhozni az 1839-í országgyűlésen kelt ama főrendi válasziratí kijelentést, mely szerint: „ha csak ott és akkor lehetne a bírónak ítéletet hozni, ahol a törvény világos s az eljárási ut tisztán ki van szabva, -- akkor vajmi kevés esetben lehetne az igazságot kiszolgáltatni".6) A jogtörténelem is alátámasztja a fentebbi tételt. Áz államélet fejlődésével u. í. az állami akaratkijelentések mindig határozottabbakká, mindig nagyobb és nagyobb teret felölelőbbekké és az egyenesen jogalkotásra hívatoft államszervektől való származottság tekintetében egyre kevesebb kétséget fen2) YerbőcHi István Hármaskönyve. AH MDXVII-íki eredeti kiadásra ügyelve magyarul kiadta a' magyar tudós társaság. 254. 1. 3) U. o. 236. 1. 4) Kítonich: Direcüo Methodíca processus iudíciaríí. III. kiadás 119. 1. (idézve Ereky István: Jogtörténelmí és közigazgatási jogi tanulmányok. Eperjes, 1918. II. kötet. 510. 1.) 5) Erchy í. m. 510. 1. 6) 1839. országgyűlési irományok II. k. 87. sz. 239. oldal (idézve Ereky í. m. 513. 1.) hagyókká lesznek. Egy-egy kódexnek — amely az egyes jogágak lehetőleg összes összefüggő szabályaínak az egyes jogágak lehetőleg összes összefüggő szabályaínak az egybegyűjtésére és az egyes nagy jogkérdések lehető kimerítő egységes szabályozására törekszik — a megjelenése az állam jogrendjének fejlődéséről, az állami akarat képzésére alkotmányjogilag hívatott államszervek erejéről, funkcíóképességéről és hivatásuknak hiány nélküli betöltésére irányuló igyekezetéről tesz tanúbizonyságot. A szokás már manapság ís inkább hagyományos, mintsem életerős és ténylegesen működő jogforrásnak tekinthető. Sorsa még inkább megpecsételnek látszik a jövőben. A bírói gyakorlat ís más értelmet és jelentőséget nyer, ami azonban régi jellegéhez, szerepéhez viszonyítva veszteség. A bírói gyakorlat vissza fog szorulni az igazi rendeltetésének helyére, de ott azután — éreztetve mindig változtathatlanul a bírói funkció természetes kihatásait —• meg ís fog maradni mindig. Nálunk is a korszakos jelentőségű Magánjogi Törvénykönyv majdani életbelépése igen nagy menynyíségü szokásnak és bírói g\7akorlatnak az elmúlását fogja jelenteni. Ebben a modern értelemben és szerepben a bírói gyakorlat (ezt nem mint az ítéletek sorozatát, hanem mint itélettartalmat fogva fel) alighanem csak tényleges /látásainál fogva szerepel a bírói gyakorlatnak (mint ítélkezéseknek) forrásául, azaz a bíró ítélkezésénél önként reá, mint általa ís helyesnek, megfelelőnek tartott már kész mintára vagy mint útbaigazító tényezőre tekint és veszi át vagy épít reá. A bírói gyakorlat a bírói gyakorlatnak kényszerítő, kötelező forrása azonban nem lehet. Az 1869: IV. t.-c. — amelyet méltán lehet bírói alaptörvénynek és már egy modernebb kor produktumának tekinteni — amikor 1. §-ának ama kijelentésével, mely szerint: „az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasztatík" a bíráskodó államhatalmi ágat és az egész vonalon az önálló, független bíráskodást teremtette meg, egyúttal (a 19. §-ában) törvényes jogszabállyal határozta meg a bíró eljárásának és ítélkezésének forrásait, alapjait, mondván, hogy: „a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek és a törvényerejű szokás alapján tartozik eljárni és ítélni". Itt tehát a törvényhozás által megszabott, a bírói ítélkezés alapjául szolgáló, szolgálható jogforrások között szintén szerepel a „szokás", ez a határozatlan tartalmú és a bírói gyakorlattal - - mint láttuk — jelentékeny kölcsönhatásban lévő kútfő. Itt tehát már a bírói gyakorlat a bírói gyakorlatnak közvetlenül nem, legfeljebb a szokás közvetítésével, azon keresztül forrása. A modern államnak természetes és elsőrendű fontosságú feladata és törekvése a jogrendnek (mint statikai helyzetnek) tökéletessége mellett a bírói jogszolgáltatásnak (mint működő, dinamikus jogrendnek) egyöntetűsége, az u. n. jogbizonyosság. Amíg ennek a törekvésnek a szükségessége egyfelől bizonyíték ís a bírói gyakorlatnak önálló és jogtétclkíjelentéseíben variábilis jellege mellett, ugyanakkor a törekvés maga a fejlődő államnak azt az intencióját fedi fel, hogy a jogalkotásra jogosult és hívatott szerveinek akaratkijelentéseí: a jogszabályok teljes valódiságukban, általános egyöntetűséggel érvényesüljenek. Innen magyarázható meg az, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben és a XX, század elején (amely korszak Magyarországnak kétségtelenül