Magyar külpolitika, 1939 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1939 / 5. szám - A rutének hazája

14 MAGYAR KÜLPOLITIKA csoló gazdasági érdekek némi elnézést tanácsolnak. Képzelhető, hogy a Moszkva-barát Eden-i politikával szakító Chamberlain mennyi tépelődés után fordult Oroszország felé, érezve, hogy nemcsak saját népével, hanem egész Európával és a keresztény kultúrával szemben minő felelősséget vállal. Talán éppen az a körülmény, hogy ( hambcrlain, a béke államférfia, az oroszokhoz fordult segítségért, vall arra, hogy az orosz rém csak ijesztgetésnek van szánva és minden erőfeszítés megtörténik a béke megmentésérc. Remény van arra, hogy így Európa Európa maradhasson és a háború réme elűzetik. Ha Európa megbékül önmagával, az orosz medve tudja, hogy még nem jött el az ideje, visszacammog pusztájára, ahol „fejét a Föld sarkán, lábát a Kaukázuson nyugtatva" álmodja eljövendő uralkodásának, Európa letiprásának álmát tovább. Pécsi M. A rutének hazája Irta: Óhegyi Vilmos. Nem szorul bizonyításra, hogy a rutén vidék nem tudja eltartani önmagát. Abban a pillanatban, amikor az 1910-es népszámlálási adatok alapján meghozott bécsi döntés elszakította a hegylakó ruténeket a tápláló alföldi területektől, nyilvánvalóvá vált, hogy csak rövid idő kérdése a visszatérésük az anyaország kebelébe, ami március közepén meg is történt. Itt vannak újra a magyar hazában s a magyarság testvérként keblére ölelte őket. Ügy fogadta ezt a népet, mint a többi elszakított testvért, akiket erőszakkal téptek le testéről s akikkel a legelső adandó alkalommal sietett helyreállítani az együttélést. Vájjon megváltozott-e, s régi hűséggel viseltetik-e majd a magyar haza iránt? A cseh megszállás milyen nyomokat hagyott e nép arculatán? Csak a gazdasági okok, csak a kellő mennviségű kenyérmagvak hiánya, (Ungban 20.000 q, Beregben 130.000 q, Ugocsában 50.000 q, Máramarosban 140.000 q) csak a zsírosabb kenyér utáni vágy ösztökélte a rutén népet a magyarsággal való új együttélés megkezdésére. Kérdések ezek s a nép történetét és jelenlegi helyzetét ismerők nem tudnak egyszerűen igen, — vagy nem-mel felelni rá. A gazdasági okokon és a geopolitikai tényezőkön kívül vannak még más okok is, amelyek egy nép érzelmeit a faji összetartozandóságon túl is meghatározzák. A mult együttélésnek a történelme is számításba jön ilyenkor, a magyarsággal együtt töltött hosszú századok történelmének igazsága. Szent István nem tett különbséget a különböző nyelven beszélő magyarok között. Egyenlően osztott mindenkinek. Szent István óta királyaink e politikai végrendelet alapján amennyi jogot megadtak a magyarságnak, ugyanannyit juttattak a nem magyarul beszélő nemzettagoknak is. Törvényeink mindig a magyar állampolgároknak szóltak, nem volt különbség soha magyar és nem magyar között, minden politikai jogot egyformán megosztottak a népeknek minden faji és társadalmi osztályával. A rutének is önként kötötték össze sorsukat a mi sorsunkkal, amikor a magyarok engedélyével, szabad beleegyezése alapján bejöttek a nagylajosi időkben az országba s az 1359. évben Munkácson letett hűségeskü óta mindig a magyarság méltó sorstársainak bizonyultak. A rutén nép az azóta eltelt idő alatt a történelemet nemcsak tanulta, nemcsak hallotta, hanem látta a saját szemeivel és résztvett benne mindig a magyarság oldalán, vért adott a magyar vérhez. Ilyen volt a magyar-rutén egymás mellett, amelyet nem is lehet egyszerűen együttélésnek nevezni, csak a testvériség fogalmával tudjuk meghatározni a két nép egymás iránti viszonyát. Ezt a vérpecsételte viszonyt nem változtathatta meg a 20 éves elszakítás. Ha jól ment a magyarnak a sora, ha felragyogott a gerényi és homonnai Drugethek várának az ormán a magyarnak a jó csillaga, — jó dolga volt a ruténnek is, ha lehanyatlott a sorsa a török áfium, vagy a német veszedelem következtében, elmentek együtt mezítlábas kurucoknak és együtt várták a jobb időket. Amikor a millenium alkalmával soha nem látott csodás fényben ragyogott a magyar égbolt, akkor a rutén nép is ott volt a magyar mellett és részesült minden jóban. Még a cseh tankönyvekben, tehát ellenséges beállítású helyen is elismerték, hogy az 1900-as évek körül „kezdtek a magyarok jobban törődni a rusznyák néppel". Mindenki és minden időben hűséges volt a magyar állameszméhez ott fönn az északkeleti végeken? Nyugodtan megálapíthatjuk, hogy a nép között mindenki mindenkor hűséges volt. Voltak azonban a faji összeolvadás visszaállítására irányuló kísérletek. A tízéves máramarosi schizma, a nagy mármarosszigeti Kabalyuk-per, az 1904-es izai pör, a nagylucskai eset, a világháború előtti debreceni bombamerénylet mind politikai és elszakadási törekvéseket tápláltak. Ne felejtsük el azonban, hogy ezeket kívülről segítették, vagy Galíciából a gróf Bobrinszkyak, vagy Oroszországból a titkos orosz irredenta, amely minden oroszok, — még az ősi gyökerétől oly messze elszakadt kisoroszoknak is egyesítésén, tehát a ruténlakta területek elcsatolásáért dolgozott. Akadtak, akik melléjük állottak, de a népnek nem volt köze ezekhez a mozgalmakhoz. Ezzel szemben az 1920-as elszakítást megelőzően több alkalommal is megmutatta ez a nép, hogy lélekben is Magyarországhoz tartozónak érzi magát. Könnyű ma a história fényénél megállapítanunk, hogy a nagy tömegek mindig szembeszállottak a kísértés ördögével, a guruló rubelekkel. Megmutatták ezt 1849-ben, amikor Paskievics és Rüdiger orosz hadait nem fogadták felszabadítóként a „nagy testvérnek" elszakadt rokonai, pedig régi osztrák kamarilla-terv volt a rutén földnek Galíciához csatolása az osztrák jogar alatt a rebellis magyarok gyengítésére. Nem sikerült. Nemcsak a Rákócziak alatt, Branyiszkónál is egymás mellett és egymásért harcolt a magyar és a rutén. Kispapok és preparandisták, földmívesek, az ungi bojkák, a máramarosi pliáchák, a sárosi lei-