Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 14 (2008) 1-2. sz.

Hárs Ernő: Mózes és Áron

MÓZES ÉS ÁRON Az egyik Istenével folytatott párbeszédet, a másik sima nyelvvel tartotta féken a népet, hűség s vaskövetkezetesség sütött szeméből ennek, a másik rugalmasabb volt, ki hol szorít, hol enged. S mikor a Sínai-hegyről a táblák völgybe értek, a villámló szemű táncolni látta a népet az aranyborjú körül, részeg mámorba züllve, másképp képzelve el, hogy miben áll az üdve, mint ő, kinek kezében ott volt a szigorú törvény, mellyel magát olyan sok lázéjen át gyötörvén megkötötte erős szövetségét az Úrral, s mely Kánaánt ígérte rab népének egyúttal. S most vége a reménynek, minden hiába volt? 0, nem! Csak az időtényező változott. Az egyenes utat felváltotta a görbe, a vak bukdácsolás gödörből új gödörbe, a puszta jött, a negyvenesztendei bolyongás, míg lassan lekopott a talmin ragyogó máz mindenről, amiben eltévelyedve hittek: Mózes kudarca vélük megérttette az Istent, S a népvezér megenyhült, főpappá tette Áront, s Mirjamnak is, ki lázadt ellene, megbocsátott. Minden történelemnek titokzatos az útja, hős szív s megalkuvó mikor hasznos, ki tudja? Mózes dadogott, Aron tudott beszélni szépen: Egy cél felé haladtak, csupán másféleképpen. Hárs Ernő verse