Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Klasszikusokról - Mányoki János: Jókai Mór (1825-1904) évfordulóján

még Petőfi- és Rákóczi-karikatúrákat is találunk nála. Ilyenkor - részben tapintatból - a torzkép hitelét a szövegösszefüggéssel meggyöngíti: a bujdosó Petőfiről kiderül, hogy csupán ál-Petőfi, a Rákóczi-karikatúrát rajzoló Korponainé pedig titkos labanc: árulásra bujtogat. Mivel azonban mind a Petőfi-, mind a Rákóczi-torzkép talál, részben megőrzi hatását, mondhatni önálló életet él. Hasonló módszer, amikor egy - általában tiszteletreméltó, sőt: idealizált - szellemiség szinte megsemmisül, mert képviselője csak az óhatatlanul meglévő fonákságokat testesíti meg: a magyar kálvinizmust nem csupán A kőszívű ember fiainak heroikus Lánghy Bertalanja, hanem A tengerszemű hölgy korlátolt, rideg Medvési Ézsaiása is „reprezentálja". Nem állítjuk ugyan, hogy az eszmény és a torzkép időnkénti egyensúlya szabályos realizmushoz vezet; de irodalmi élményhez - és összetettebb látásmódhoz - mindenképpen. Jókai visszatérő, nagy motívumai - a barlang, a sziget - gyakran már Jungot juttatják az ember eszébe, de mindig természetesek: nem ül rájuk a tudálékosság. A sziget többnyire menekülés, biztonság, természetközelség, a visszanyert Paradicsom. Csak néhány fontos előfordulási helyét említjük: Az arany ember, A kis királyok, A tengerszemű hölgy, Ahol a pénz nem Isten. A barlang-motívum más. Ebben is ott van a rejtőzködés, a menedék, de ott van a sötétség is, a váratlanul feltörő iszony. A sziget a kaland vége, vagy legalább megpihenés - a barlang nyújthat éppen menedéket, de az is lehet, hogy csupán a küzdelem folytatása - ijesztőbb körülmények között. A szigetnek is van múltja, de a barlang titokzatos és borzasztó csontmaradványok helye - mint A három márványfejben olvassuk. A Hargita című elbeszélésben talán nem is a hegy, hanem egy barlang áll a középpontban: a gonoszság törpéi nem bírják a fényt, de sötét rejtekükben egyre várják, hogy eljöjjön az ő idejük. S ha Jókainál a sziget az emberiség hajnalára, az Edenkertre utal, a barlang is a történelem kezdete - de itt az ősember dermesztő sötétségben vívja élet-halálharcát a medvével. Klasszikus prózánkban páratlan ez a kettős, archaikus látásmód; azt kell mondanunk: ilyen mély gondolatot csak álmodni lehet. Talán irodalmon kívüli szempont, de nem hagyhatjuk szó nélkül: a magyar kultúrában nincs olyan szerző, aki szépirodalmi szinten, szórakoztató formában olyan óriási művelődéstörténeti anyagot dolgozott volna föl, mint Jókai Mór. A régi magyar anekdotakincs, vagy a 17-18. századi európai ponyva-,és emlékirat-irodalom részben neki köszönheti, ha benne maradt a köztudatban. Életműve a növénytan, a régi magyar jog, vagy a néprajz kutatója számára egyaránt kincset őriz. Szinte fölmérhetetlen, hányféle szempontból lehet közeledni hozzá. Egy világ A 19. század a gyarmatosítás második, immár kifejlett korszaka. A brit és a francia szellemi életet átjárta az élmény: a távlatok, a színek. Ami kalandként, rablásként indul, később ihletet ad és szemléletet formál: előbb Napóleon megy Szíriába, később Flaubert és Renan. A birodalmi gondolat már türelmes: a fő cél az elsajátítás. Kiássák a múltat, népszerűsítik az egzotikumot. Sok a felületesség, sok az álság, de a horizont kiszélesül: az élmények - legalább részben - letisztulnak, meglelik a szervesülés módját. A magyar helyzet más: gyarmatok nincsenek, időnként az országon belül is védekezésbe szorulunk. Kultúránk alig-alig élheti a tér és az idő meghódításának újszerű örömeit. Egy nagy elégtételünk azért van: Jókai. Nemzetéhez ugyanolyan hűséges volt, mint Kemény vagy Arany, de óriási fantáziája, a tér és idő bekalandozásának vágya egészen más pályát szabott neki. Mondhatjuk éppen: kevésbé koncentrált, mondhatjuk, hogy horizontális terjeszkedése kevésbé igényes - ezek csupán részigazságok. Fontosabb annál, hogy a 19. századi kultúrához hozzátartozott a tér és idő bekalandoz ása, valamint az a képesség, hogy ezt a kalandot művészi módon