Kürti Béla: Írók és költők vallomása Ceglédről. (Irodalmi olvasókönyv) (Cegléd, 1998)
II. Magyar klasszikusok a ceglédi mindennapok történetéből
- Ne sírj és ne okoskodjál, egykor megfogod anyádnak köszönni. És mit mondtál? Nem akarsz magyar fiú lenni? Tudod-e, hogy milyen nemes nemzet a magyar? Aztán én is magyar nemes asszony vagyok és szégyen volna rám nézve, ha a fiam német fiú maradna. Tehát feküdjél le; látod, hogy amit atyád akar, annak meg kell lennie. Jó éjszakát.- Hát hisz én nem is mondom, hogy német fiú akarok maradni; iskolatársaim is mindig svábnak csúfolnak.- No, jó éjszakát! Másnap, október 31-én sírva búcsúztam ugyan anyámtól, de egész készséggel, bizonyos ünnepélyes hangulatban ültem be a kocsiba, melyben atyám maga vitt a kíváncsian várt új világba. A némi félelemmel megkezdett iskolaév elég vidáman és mindenekfelett hasznosan folyt le. Lakásom Bischof Józsefnél volt, a ceglédi “fő nemzeti iskola" igazgatójánál, ki a nem tudom harmadik, vagy negyedik osztálynak, de melyet “első deáknak" hittak, tanára is volt. A két szobás, igen tisztességes szállásban (melyet az ötvenes években egyszer kegyeletes érzések közt meglátogattam) elég kényelmesen éreztem magamat, noha az úron és az asszonyon kívül, kiket papának és mamának kellett hívnom, kiknek atyám komoly parancsa szerint, mintha gyermekük volnék, feltétlenül engedelmeskedtem, két leányuk is volt új szüleimnek, kiket tehát nővéreimnek volt szabad tekintenem, mi reám nézve, testvértelen voltam születésem óta, nemcsak újság, hanem érdekes és kedves újság is volt, s velem igazán testvériesen is bántak, szerettek és atyjoknál buzgó közbenjáróim voltak, valahányszor valamely csínyért büntetés várt rám, mire - őszintén megválva - nem ritkán volt szükségem. Rozália és Mari -jól tudom 19 és 17 éves - szorgalmas és szépviseletű lányok voltak; az ifjabbik szép is. Legtöbb bajom eleinte a magyar nyelvvel volt, s a német szó tiltva lévén, szerencsétlen voltam volna, ha Rozália, ki jól tudott németül, titkon nem tanít, hogy ezt így meg úgy mondjam. Nem tagadom, hogy az öreg úr nagyon komoly és szigorú, a mama, kissé zsémbes révén, csak új nővéreim tették nem egyedül kedvessé ottlétemet, hanem hasznossá is. Náluk nélkül dehogy lettem volna húsvét körül már oly meglehetős magyar gyerek. A tavasz és nyár éppen boldoggá tettek. Úti tapasztalásaimat gazdagította Palik ceglédi káplán, ki Törteién plébánossá lévén, egyszer oda kihozatott, s ott csodáltam a Vida László kastélyát, s a ki nem épült templom kiépült sanctuáriumát, mely oly féle emlékezetet hagyott gyermeki emlékezetemben, mintha az legalább a kölni csonka dóm volna; haragudtam is a sok kompossessorra, hogy ki nem építik? de azért jól esett, mikor Palik úti házhoz elmenvén tisztelkedni, s magamat is elvivén, nem akarták neki hinni, hogy félév előtt még amolyan német fiú voltam. Gyakran mentünk ki egy nagy kertbe, mely - gondolom - Bischofé volt. Az iskolaház udvarán is szabad volt néha labdáznom. Volt veszekedés is, mi ugyan nem volt szabad, de az egyházfi, egyszersmind valami kurátor-féle, elhallgatta csínjeimet, mert biztattam, hogy apám (az igazi) ha majd elvisz augusztus végén, megajándékozza, ami meg is történt. Pajtásaim közül különösen jól voltam a két Bobory fiúval és Nagy-Sándor Józsival, kinek szüleinél töltöttem Abonyban a húsvéti fériákat, s ki - szegény! magyar tábornok a vesztőhelyen végezte, 35 évvel utóbb - életét. Jól tanultam, s így mint első eminens léptem ki a "ceglédi egyetemből". 1814. augusztus 31-én apám értem jött. Elbúcsúztam a mogorva ceglédi apától és zsémbes mamától is, mi már könnyebben ment; de annál nehezebb volt az elválás fogadott nővéreimtől. Szerettek, szerettem, megsirattam. Ok voltak, kik könnyűvé tették kezdettől fogva távollétemet szüleimtől. Isten áldja meg őket, ha még élnek. Reggel indultunk, estefelé érkeztünk haza. Anyánk élénkbe szaladt, összecsókolt, s egy sereg kérdéssel ostromolt. Megértettem, de-magyarul feleltem. 37
