Hidvégi Lajos: Ceglédi históriák. Történeti elbeszélések (Cegléd, 1981)
A történelem lapjain
A PÁL-NAPI CSATA A honvédség 1848-as őszi győzelmei után vereségek következtek. „Ügy rémlett — írta Engels —, hogy az osztrákok jószerivel fölszámolták a magyar forradalmat. Magyarország kétharmada és Erdély háromnegyed része immár mögöttük volt, s a magyarok arcban, kétoldalt és hátban legyőzettek. Ha még néhány további mérföldet nyomulnak előre, az összes császári hadtestek kezet nyújtanak egymásnak, olyan egyre szűkülő kört formálva, amelyben Magyarországnak, mint valami óriáskígyó ölelésében össze kell roppannia.” Ennek ellenére a forradalom vezetői tovább folytatták a küzdelmet, várva az időt, hogy seregeik támadásba lendüljenek. A Tiszántúl érintetlen volt az ellenség kezétől, elhatározták, hogy Szolnok térségében megállítják a császáriakat, és a mögöttes vidéken készülnek föl az ellentámadásra. A magyar kormány Debrecenbe vonult viszsza, negyvenkilenc január másodikán. Kossuthék eltávozásakor a Pesten időző honvéd haditanács úgy határozott, hogy a Tisza vonalát Perczel Mór hadtestje védje egyedül, tízezer emberével, a másfélszeres erővel rendelkező Görgey a Duna bal partján elterelő hadmozdulatokat hajtson végre. Görgey nem vonta magára az ellenség figyelmét, hanem igyekezett kihúzni nagát az osztrákok csapásai alól, kerülte a harcot, hogy biztosítsa hadtestének épségét, s majd erejére hivatkozva, kényszerítse béketárgyalásokra az ellenséget. Nem nyugatra tört, hanem északnak fordult, a Felvidék hegyei közé, a bányavárosok irányába. Perczel Pestről megindult, és meg sem állt Ceglédig. A császáriak nem használták ki a számukra rendkívül előnyös helyzetet, a tehetetlen Windischgraetz hadosztályait értelem nélkül szétszórta. Jellasics hadtestét kikülönítette Kecskemétre, és Perczel üldözésére mindössze egy vasasdandárt rendelt, melynek parancsnoka az áruló magyar Ottinger János volt. 1849. január 25-én, Pál napján, délelőtt zajlott le a ceglédi csata, amelyben a Szolnokról előretört Perczel honvédéi kiűzték városukból az ellenséget. A győzelem híre gyorsan elterjedt a reményt már-már elvesztett országban, az arcok fölragyogtak, maga Perczel a főváros azonnali fölszabadítását tervezte, melynek föltételei ekkor, a honszerelmet és a forradalmi elszántságot kivéve, nem voltak meg. Ezért Dembinszky, a Debrecenben kinevezett új fővezér, az idős lengyel szabadságharcos, utánarohant, s éppen a Pesti úti törzsszállásán érte utol Perczelt. Visszarendelte a hadtestet, melynek huszárai már Irsán támadták a menekülő ellenséget. 33
