A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
A. Sajti Enikő: A magyar vagyonok kisajátítása, államosítása Jugoszláviában 1945 után
országi szlovákok hátrahagyott ingatlan vagyonát, a csehszlovák állam tulajdonába mentek át, így ezek értéke „államközi elszámolás tárgyát” képezte, de „méltányos” kártérítés járt volna azoknak is, akiket teljes ingó és ingatlan vagyonuk hátrahagyásával még a lakosságcsere-egyezmény előtt üldöztek el lakóhelyükről. Úgy tűnt, hogy Csehszlovákiával 1949 márciusában sikerül magyar szempontból kedvezően rendezni a vagyonjogi vitákat. A csehszlovák álláspont megmerevedése miatt azonban az 1949. július 25-ei, ún. Csorba-tói megállapodásban Magyarország lemondott a még fennálló jóvátétel (25,3 millió dollár) és egyéb csehszlovák követelések fejében minden Csehszlovákiával szemben támasztott pénzügyi követeléséről.308 Romániában sajátos formában és jogi keretek között kezdődött meg a magyar állam, állampolgárok és jogi személyek vagyonának román ellenőrzés alá vonása. A szovjet-román fegyverszüneti egyezmény értelmében, amely megtiltotta, hogy Németország, Magyarország és állampolgárai a szövetségesek, azaz a szovjetek engedélye nélkül kivigyék az országból vagyonukat, létrehozták a CASBI-t, az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Felügyelő Pénztárt. A CASBI eredeti célja az volt, hogy megőrizzék a Románia területén lévő idegen vagyonokat. A CASBI azonban nemcsak zárolta és kezelte a magyar vagyonokat, de messze túllépett eredeti feladatán, és az államosítások előtti időszakban, tehát 1944 és 1948 között a burkolt nacionalizálás legális keretévé vált és fontos szerepet játszott a magyar vagyonok román kézre juttatásában. A bonyolult és hosszan elhúzódó tárgyalások 1953 júliusában azzal zárultak, hogy kölcsönösen lemondtak a másik állam területén volt és jelenleg lévő bármiféle vagyonukról és követeléseikről, valamint a kisajátításokból és államosításokból keletkezett mindenfajta kárukról. A magyar állam nem nyújthatott támogatást állampolgárai számára azon követeléseihez, „amelyek a másik államnak a szocialista gazdasági rend magvalósítása érdekében tett intézkedéseiből kifolyólag keletkeztek vagy keletkezhetnek”.309 A román-magyar egyezmény esetében igen előnytelen megállapodásról volt szó, hiszen Magyarország lényegesen nagyobb volumenű vagyonról és követelésekről mondott le, mint Románia, amelyet egyéb, hasonló volumenű román követelések nem kompenzáltak. Jugoszlávia partizánok által elfoglalt területein már a háború alatt országszerte megkezdődött a megszállók és a megszálló erőkkel együttműködők „ellenséges vagyonának” kisajátítása, azaz kártérítés nélküli elkobzása. A vagyonelkobzás már az új, „forradalmi” jogrend nevében történt,310 tehát ettől kezdve a vagyonelkobzást nem kötötték konkrét bűncselekményhez, mint korábban, hanem olyan személyekre, csoportokra is kiterjesztették a vagyonelkobzást, akik politikailag szemben álltak az új hatalommal, vagy politikailag szemben állónak nyilvánították őket. Ilyenek voltak például a háborús bűnösnek és a nép (az állam) ellenségének nyilvánított személyek. Vagyonelkobzási határozatokat egyrészt a katonai bíróságok hozhattak, de a Legfelső Parancsnokság 1942. februári, ún. focai határozata értelmében a különböző szintű népfelszabadító bizottságok, azaz a helyi, a községi, a járási, a körzeti népfelszabadító bizottságok és a 308 Honvári József: Magyar jóvátétel a II. világháború után [online], Rubikon, 2012. 3. sz. Onlineplusz. [2012. 09. 29.] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/magyar_jovatetel_a_2_vilaghaboru_utan 309 Vincze: i. m. 492. 3111 A „forradalmi jogrend” kialakulásáról lásd Ljubomirka Krkljus: Pravna istorija srpskog naroda. Növi Sad, 2002, Prometej, 563-582. 136
