Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)
Heka László: A bunyevácok (dalmaták) Szeged életében
ZÁRSZÓ A bunyevácok, vagy ahogy Szegeden nevezték magukat: dalmaták, a 17. század végén települtek le Magyarországon, főleg Szeged és Baja között. Míg Baján ma is jelentős szerepet játszanak, Szegeden már csak az emlékezetben élnek. Fönnmaradtak ugyan néhány családnévben, ám viselőiket már nem lehet bunyevácoknak nevezni, hiszen nemzeti tudatukból már semmi sem maradt. Deszken tovább sikerült megtartani identitásukat (nyilván a szerb környezet miatt is), ám már másfél évszázad óta onnan is eltűnt a nyomuk. A mai Bosznia-Hercegovina, és Horvátország (Dalmácia) területéről érkező népcsoport magyarországi letelepedésekor még nem volt tisztában etnikai hovatartozásával. Némelyek bosnyákoknak, mások vallásuk miatt latinosoknak, leggyakrabban bunyevácoknak, ünnepi néven dalmatáknak nevezték őket. A 19. századi nemzeti mozgalmak némileg hatottak a bunyevácokra is, ám ők inkább a déli szlávok közötti közeledést szorgalmazták. A nyelv, amelyet a bunyevác értelmiség használ, kétségkívül a horvát nyelv. 1925-ben a déli szlávok közeledésének eredményeként születtek a Magyarországon élő bunyevácok, sokacok, horvátok, bosnyákok, dalmátok és rácok közös kiadványai. Jugoszlávia születése vitatottá tette magát a kérdést, kik a bunyevácok. A két álláspont: egyrészt „katolikus szerbek”, másrészt horvátok, még ma is él. Különösen a Bácskában élő bunyevácok közt jelentős e kérdés. Egy részük a népszámlálásokon bu- nyevácnak, nagyobb részük pedig horvátnak vallotta magát. Magyarországon és különösen Horvátországban a bunyevácoknak a horvát nemzethez tartozása egyértelműbb. A magyarországi horvátok már 1987-ben megünnepelték letelepedésük 300. évfordulóját a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének szervezésében. Ez időből eredő dokumentumok arra utalnak, hogy nem volt kétségük a bunyevácok eredetéről. Különösen hangsúlyozzák a bunyevácok horvátságát. Jugoszlávia szétesése után a bunyevácok az ismét önálló Horvátországot tekintik második hazájuknak. így tehát egy nemzetség, amely nagymértékben asszimilálódik (nem annyira Szerbiában), hiszen a nyelv, amelyet beszél, magyar — a horvátot már sokkal rosszabbul — most az „eltűnése” előtt végre megismerte nemzeti hovatartozását is. A bácskai bunyevácok zöme szerbül beszél, ám a nyelvek hasonlósága miatt az identitását sokkal könnyebben őrizheti meg. A magyarországi bunyevácok a horvát kisebbség jelentős részét alkotják. Asszimilációjuk azonban továbbra is folyik, így jórészt csak a családnevek emlékeztetnek, hogy ki bunyevác származású. Szeged erre méltó példa, hiszen itt már csak a családnevek és az emlékek azok, amelyek arra utalnak, hogy Dugonics András, Dugonics Ádám, Vedres István, Siskovics András, Siskovics József, Bajality Mihály, Bajality Mátyás, Bajality Ádám, Dejanovics János, stb. horvát származású. És nem „katolikus rácok”; hanem horvátok, dalmaták voltak. 140
