Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
km távolságban lévő Kolibica lett a századtörzs székhelye, ahol a 800 méter magasságú fennsíkon gyönyörű üdülők voltak már kiürítetten, mert haditerület lévén a lakosságot kitelepítették, s a tulajdonosok ezért nem vehették igénybe a nyári idényben. A kolozsvári egyetemnek is itt volt egy nagyobb méretű üdülője. A századtörzs egy nyugalmazott tanítóházaspár emeletes üdülőjében telepedett meg, míg maga a munkásszázad a kb. 1200 méter magasságú hegyoldalban az 1612 méter magas Nagy Henye nevű hegyen kezdte meg az erődítési munkálatokat, saját készítésű bunkerokban szállásolva el magukat. Ellátásukról szekereken szállított készétellel a századtörzs konyhája gondoskodott. Századparancsnokunknak szigorú elve volt, hogy nyugodt munkaszellem és teljesítmény mind a keretlegénység, mind a munkaszolgálatos katonáktól csak abban az esetben várható el, ha azok minden szempontból el vannak látva (élelem, ruházat, stb.). így a gh föladatokkal megbízott Makai András szakaszvezetőnek szigorúan kiadta a parancsot, hogy az egyoldalú élelmezés ellensúlyozása érdekében, amikor az lehetségessé vált, gondoskodjék vitaminokról. így utazgattunk szekereinkkel (néha én is kísérőként, de kíváncsiságból is vezetve) hol Naszódra (Nasaud), hol Besztercére (BistriJja), ahol bőségesen találhattunk a piacon friss zöldségféléket. De a hegyeken erődítési munkákat végző munkaszolgálatosaink a keretlegénység őrzése mellett maguk is igyekeztek kiegészíteni a napi ellátásukat. Munkahelyükhöz közel legeltették juhnyá- jaikat a román pásztorok. Tőlük pénzért birkát, juhsajtot, tejet vásárolhattak. Egyik ilyen helyi beszerzésről őrzök egy humoros elbeszélést. Czirok Ferenc algyői ember, tizedesünk mesélte el, hogy amikor tejet akartak vásárolni, a román pásztor felesége éppen akkor fejte a juhokat. Látta, hogy amikor megtelt a sajtár, a tejet a sajtárra saját ingét borítva szűrte meg a fej és közben a tejbe potyogtatott birkaürüléktől. Ezt látva mondta nekem Czirok Feri, „én megfogadtam, hogy ezután sohase fogok ezektől tejet venni, annyira fölfordult a látványtól a gyomrom.” Borgóprundra nap mint nap legalább egyik szekerünkkel bementünk a postáért. Ilyenkor találkozhattunk az úton a községbe gyalogló román férfiakkal, asszonyokkal. Néha én is — biztonsági kísérőként — fegyveresen beutaztam Borgóprundra, s nyílott alkalmam arra, hogy az otthonról kapott szótárból, nyelvtanból elkezdett román nyelvtanulásomhoz gyakorlást is szerezhessek. A gimnáziumi latin nyelvtanulás sokban hozzájárult, hogy elég szépen haladtam a legszükségesebb konyhanyelvi szintű „társalgásban”. Egyébként eléggé közel volt lakásunkhoz egy iskola is, ahol egy kolozsvári illetőségű fiatal tanítónővel egy-két alkalommal találkozhattam, aki megmutatta az iskoláját, s benne legjobban a könyvtára érdekelt. Meglepődve láttam ott a Hóman-féle 8 osztályos iskola tantervét és utasítását is, s csodáltam, hogy néhány év alatt egy ilyen kis erdélyi iskolába is eljuttatta a VKM a legújabb iskolai kiadványokat. A borgóprundi postahivatal mint tábori posta rendkívüli nehézségekkel küzdött. A hegyekben erődítési munkálatokat végző alakulatokhoz ezrével érkeztek a csomagküldemények a munkaszolgálatosokhoz. Se személyzeti ellátottságuk, se raktározásuk nem volt fölkészülve ilyen tetemes forgalomra. Százával voltak a többségükben élelmiszereket tartalmazó csomagok fölhalmozva, s megromlott állapotban napok múlva kézbesíthették, talán tudatosan is a zsidó munkaszolgálatos alakulatokhoz. E csomagokhoz fűződik egyetlen fegyelmezési esetünk. Egyik keretlegényünk (nevére már nem emlékszem!), önkényesen fölbontott egy már romló állapotban lévő, másik századhoz cím313
