Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 20. (Szeged, 1993)
Szeged szobrai. Bevezetés
res változás következett be a város életében. Évszázadok után újra megyeszékhely lett, jelentős iparfejlesztésre és nagyarányú építkezésekre került sor. Az ún. 2 ezrelékes beruházási program keretében (az épületberuházásokból ennyit lehetett képzőművészeti alkotásokra fordítani) jónéhány iskola, óvoda, közintézmény és gyár új épületeihez készültek díszítő szobrok. Valóságos kampány bontakozott ki a „politikamentes” díszítő, jelölő zsánerszobrok telepítésére. E törekvések jellegzetes példái a Fonónők, az Evezős, a Védőnő, s hogy színvonalasan megoldott műveket is említsünk, e sorba kívánkozik Samu Katalin Csikója, és Makrisz Agamemnon Sellője is. A hatvanas és hetvenes évtizedre általában a díszítő plasztikák, muráliák, iparművészeti alkotások túlsúlya volt jellemző. A másik, a korszakra jellemző jelenség a portrék gyakori elhelyezése. Egyetlen korábbi időszakban sem készült annyi portré, névadószobor, mint a Kádár-korszakban. Ez föltétlenül társadalmi-közösségi mozgalmat jelez, lappangó formában kisebb közösségek, rétegek identitáskeresését, hagyományteremtő szándékát jelzi. Ez napjainkra is jellemző. Persze ezt a törekvést propagandisztikus szándékok is jellemzik, a megerősödő szocialista rendszer saját mozgalmi múltjához, hagyományaihoz való viszonyának jellemző megnyilvánulását kell benne látnunk. Az emlékművek agitatív szerepének fölismerése az új társadalom építésének első napjaitól jelen van korszakunk emlékműállító gyakorlatában. A már említett emlékműveken kívül a hatvanas évtizedben sor került az állami és politikai protokoll gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges demonstratív emlékművek fölállítására. Tanácsköztársasági emlékmű készült, Lenin-szobrot kapott a város. Ezek mellett jónéhány, mára vitatható fontosságúnak ítélt mozgalom, esemény kapott sokszor minden esztétikai értéket nélkülöző emlékművet, emlékjelet. A hetvenes évtized elejétől a város dinamikus fejlődésének köszönhetően, s talán a köztéri szobrászatban teret nyerő szakmai vívmányok eredményeként több értékes díszítő plasztikával, szoborral, emlékművel gyarapodott a város. Tar István Tisza- allegóriája volt a nyitánya ennek a szobortelepítő sorozatnak. Józsa Bálint Gömbje a Biológiai Intézet előtt már az építészet és köztéri művészet közötti szintézisteremtés szándékát jelezte. Ez később az újszegedi oktatási központ épületében, a Köjál-székházban, halotthamvasztóban, a fölújított Szegedi Nemzeti Színházban teljesedett ki. Szeged új lakótelepén, Tarjánban került sor először szervezett formában díszítő-jelölő szobrok telepítésére, mozgósítva erre a szép föladatra a hazai szobrászszakmát.4 Szöl- lőssy Enikő Térplasztikája, Szathmáry Gyöngyi Olajfúrása ennek eredményeként került köztereinkre. A nyolcvanas évtized be köszöntekor már szinte szinkronba került a kortárs szobrászat törekvéseivel a köztéri közösségi művészet. Segesdi György Árvízi emlékműve, Paizs László és Nádler István térplasztikái jelzik a szoborállítók ízléstartományának kiszélesedését és egyben a köztéri művek arculatát, stílusát oly sokáig gúzsba kötő rosszemlékű hagyományoktól való szabadulás irányait is. A hatvanas évtized elejétől széleskörűen kibontakozott, azaz inkább újjáéledt az épületdíszítő művészet is. Az újonnan épített közintézményekben minden korábbi korszakot fölülmúló gazdagságban, műfaji változatosságban kaptak helyet az alkotások. Újra reneszánszát éli az egyházművészet. A nyolcvanas években új freskókkal gyarapodott a fogadalmi templom, és a hetvenes évtized derekán megépült a Tátra téri templom kivételes képzőművészeti-építészeti összhangot képviselő épülete. Szeged több, mint négy évtizedes újabb korszaka az 1989—90-ben lezajlott rendszerváltással lezárult. 4 DM1973. dec. 9., 14., 16. 13
