Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
vásárhelyiek lehettünk 8—10-en — gyalog vágtunk neki az útnak. Algyőnél ekkor már pontonhíd volt építve, így minden nehézség nélkül átkeltünk a Tiszán. Délután 5 órakor nagy öröm volt 1944. december 8-án a Magyar utcában, amikor hazaérkezett együtt apa és fia. Édesanyám azonnal levágta a legszebb tyúkot, hogy finom hazai vacsorát készítsen azok számára, akikről nem tudott semmit, de mindig várta haza őket. Ezzel az én levente kálváriám véget ért.” (Katona Lajos) Voltak olyan leventék, akik szökés után más városok leventéi közé keveredtek: „Ernő öcsémmel december elején búcsút vettünk a századtól. Elmentünk Muraszombatra; ott lakot a testvérbátyánk. Őnála is laktunk vagy másfél hónapot. Nyilvántartásba vettek bennünket, mint anyaországi menekült magyarokat. Azon a tájon vendek laktak, onnan csak a tényleges katonaköteleseket hívták be, mivel nem tartották őket megbízható katonáknak. Nem sokáig tartott a vendégeskedés, mivel mi anyaországi magyarok voltunk. Be kellett vonulnunk Csornára, onnan irányítottak bennünket Acsalagra. Ismét leventék közé kerültünk, csakhogy ők Szabolcs és Szatmár megyébe valók voltak. Körülbelül 200—300 lehetett a számunk. Közületi épületekben és magánházaknál szállásoltak el bennünket. Engemet Ernő testvéremmel Horváth bácsiekhoz irányítottak, szállásoltak be. Nagy on jó helyünk volt, még enni is adtak. Mi pedig természetesen sokat segítettünk nekik. Nagyon hideg tél volt. A századunknak nem volt munkalehetősége. Saját ruhánk, lábbelink volt. Nem kellett minden nap kivonulnunk. Elég hamar kitavaszodott, de munkalehetőség továbbra sem akadt. A nappali foglalkozás keretében alapkiképzést kaptunk, fegyver nélkül. Március vége felé elindítottak bennünket nyugat felé. Hamarosan elérkeztünk a határhoz. Nagycenk volt a határállomás részünkről. Ugyanis mi ketten Ernő testvéremmel nem mentünk tovább a csapattal. Úgy gondoltuk, ha meg is kell halni, mi magyar területen maradunk. Éjfélkor volt a riadó az indulásra. A kertben volt egy bunker, mi oda bújtunk el. Csak akkor jöttünk elő, amikor világos lett. Uram teremtőm, hát heten lettünk, akik ott maradtunk annál a háznál! Szerencsénkre a háziak nagyon megértőek voltak és mindnyájunkat befogadtak. Egy hétig az istállópadláson a szénában volt a búvóhelyünk. Mire a szovjet csapat odaérkezett, április 2-a, 3-a lehetett. Mi pedig azonnal indultunk haza. Sajnos, csak egy napig tudtunk jönni, mert a szovjet csapatok gyűrűt állítottak. Csak a nőket engedték tovább, a férfiakat összegyűjtötték egy faluba, vagyis inkább a falu melletti nagy gyöpre. Kisfalud volt a község neve. Négy nap múlva indítottak bennünket Székesfehérvárra. Egy hétig tartott az út. A Mór felé vezető köves út mellé táboroztattak le bennünket, egy nagy rétre. Itt a „csillag garázsban” egy hónapig „laktunk”. Az éjszakák olyan hűvösek voltak, hogy csak nappal lehetett aludni, ha a nap kisütött. Egy hónap után bekerültünk a Zámoly laktanyába. De itt is csak egy hónapig maradtunk. Egyik helyen sem volt kerítés, nagyon sokan megszöktek. Június elsején bekerültünk Székesfehérvárra az igazi lágerbe. Szent György kórház volt a neve. Ez egy olyan kiépített láger volt, hogy innen csak annak lehetett kijutni, aki dokumentumot kapott. Erre pedig egyhamar nem kerül sor — gondoltuk. De mégis tévedtünk. Minden nap sorakozó volt, mert meg kellett számolni a jó népet. Egy idős magyar százados volt a századparancsnok. Egy nap kijelenti, hogy jelentkezzenek a fiatal leventék, civilek és deportáltak, mert őket soron kívül haza fogják engedni. Jelentkező nem volt. Ő pedig a sorokat végigjárta és az arcokról megállapította, hogy kit lehet fiatalítani. Sorra megkérdezte: „melyik évben születtél?” így Ernő testvéremnek sikerült a fiatal leventékkel júniusban hazajönni. Ötönk közül háromnak sikerült hazajönni a fiatal leventékkel. 52
