Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)

MAGYAR KÖZTÁRSASÁG

kellene leikébe égetni a szolgaságnak gyalázatát! A mindennapi kenyérben is ízlelnie kellene a tiprottság keserűségét.

A mai kiégett, lusta lelkű, rothadt akaratú nemzedék helyett újat kell nevelni. A mainak mindenben ellenkezőjét! Tüzeset, acélizmút, szent szenvedélyűt. Ki lázadni tud a szolgaság ellen. Ki villámot dob a sötétbe. Ki sírva csókolja meg a Damjanich mankóját, és torkába harap a kétfejű sasnak! Kinek imádsága, Istene: nemzetének szabadsága! Kinél mindent elsöprő viharrá erősödik a mi bús sóhajtásunk: Nincsen alkotmányunk!

Valamennyi becsületes államférfi elismeri, hogy nekünk nincs alkotmányunk. A véderőjavaslat nyári tárgyalásakor Apponyi, Andrássy is hirdették, hogy Magyarországon igazi parlamentárizmusról nem lehet beszélni. Pedig ezen államférfiakat még délibábos szemmel sem lehetne kurucoknak nézni.

Szomorú tapasztalatom van arról, hogy a parlamentesdi nem egyéb nagy gyermekek drága játékszerénél. 1907-ben többségben volt a függetlenségi párt. A pártkörben Kossuth Ferenc elnöklete alatt a hadsereg és haditengerészet tiszti és legénységi özvegyeinek, árváinak ellátásáról szóló törvényjavaslatot (1907: XVI.) tárgyalták. A javaslat első szakasza hivatkozik az ellátás összegének megállapításánál a rangosztályokra. Felmerült az az óhaj, s általános helyesléssel találkozott, hogy a törvény mondja ki azt, hogy a megjelölt rangosztályok alatt a törvény életbelépésekor érvényben levők értendők. Hiszen e nélkül nincs értelme annak, hogy az ellátás összegét a törvényhozás szabályozza, mert a király a hadseregre vonatkozó belszervezeti joga alapján bármikor egy tollvonással a mostani rangosztályokat megváltoztathatja, s ez által a törvény sarkaiból kifordúl. A párt okos óhajából még sem lett határozat, mert Kossuth Ferenc kijelentette, hogy a király ragaszkodik ahhoz, hogy a javaslat változtatás nélkül menjen át. Mikor e miatt haragosan kifakadtam, hogy mi akkor csupán „szavazó masinák” vagyunk, még Kossuth elégedetlenkedett, hogy nem értem meg a guvernementális párt kötelességeit. Épen igy nem érvényesült a többségben levő függetlenségi és 48-as párt akarata abban sem, hogy március 15-ike nemzeti ünneppé nyilvánítassék. Abban sem, hogy az aradi vesztőhely megvételéhez a képviselőház is anyagilag hozzájáruljon.

Negyvenöt esztendeje már annak, hogy 1867-ben választottunk: rabok legyünk-e, vagy szabadok, de azért most is minden évben március 15-én felteszi hozzánk ezt a kérdést egy-egy szavaló, lelkes ifjú. A rabságnak minden nyomora lesír rólunk, belerothadtunk a szolgaságba, s mintha szögeket vernének szívembe, úgy fáj az egykori szent fogadalomnak minden szava: „Rabok tovább nem leszünk!” Fáj a szivem, mert érzem, tudom, hogy e szavaknak régen elszállott a lelkűk, s kongásukkal csak csúfolják a mi elfojtott sírásunkat. Mire való talpra biztatni a magyart, hisz évtizedek alatt a bálvány előtt térdepléshez úgy hozzá szokott, hogy már járni sem tudna. Ha akad még egy-egy rajongó, egy-egy álomlátó, ki komolyan veszi a rabság és a szabadság közötti választás kérdését, s ki a szabadságért szót emel, nemzetének a függetlenséghez való jogát emlegeti, azt mint államfelforgatót elzárják a nagy tömlőének, Magyarországnak valamelyik kisebb tömlöcébe.

Az a bizonyosság, hogy szolgák vagyunk, hogy nincsen alkotmányunk, csak erősíti a republikánus küzdelmet. A semmiből kell egy egész világot teremteni! Az emberi jogok, a népjólét, a nemzeti függetlenség világát! Az elkeseredés sóhajaitól egyre nehezebb, sötétebb lesz az a felleg, mely nem az égboltot, hanem a nemzet millióinak lelkét borítja be, s melynek villáma a köztársasági eszme. Ez az eszme belevilágít közéletünk éjszaká224