Biernacki Karol - Fodor István (szerk.): Impériumváltás a Vajdaságban 1944. Promena imperije u Vojvodini 1944 godine - Dél-Alföldi évszázadok 28. (Szeged - Zenta, 2010)
A. SAJTI ENIKŐ: A MAGYAROK ELLENI PARTIZÁN MEGTOLÁS A DÉLVIDÉKEN: A TÖRTÉNETÍRÁS EREDMÉNYEI ÉS KÉRDŐJELEI
lamenti képviselő volt, aki a letartóztatás elől Dél-Amerikába szökött, vagy a Sztójay- kormány belügyi államtitkárát, Baky Lászlót, akit itthon ítéltek halára. Az ő neve, azonos számú háborús bűnösséget megállapító határozati számmal és foglalkozással, kétszer is szerepel a listán (Baki, Baky). Újvidék volt főispánjának neve is szerepel, de Fernbach Péter ellen nem folytatták le a bírói eljárást, és Deák Leó főispánnal szemben őt nem ítélték halálra. Minderre azért tértünk ki ilyen részletességgel, mivel a szakirodalomban ezt a forrást gyakran hibásan idézik és 899 kivégzett magyar háborús bűnösről beszélnek. Holott ez a névsor csak azoknak a nevét tartalmazza, akikkel kapcsolatban megszületett a háborús bűnösséget megállapító határozat, az ellenük lefolytatott eljárás és ítélet, még kevésbé kivégzésük tekintetésben ez a forrás nem igazít el. Háborús bűntettnek számított a megszállókkal történő bármiféle együttműködés, kollaboráció, a háború időszakában létrehozott állami-politikai formációkban, a más országokhoz csatolt területeken működő szervezetekben, intézményekben, fegyveres testületekben végzett munka, de háborús bűnösnek nyilvánították például a Londonban székelő emigráns jugoszláv kormány valamennyi tagját, a Független Horvát Állam funkcionáriusairól nem is szólva. Hasonló sorsa jutottak a katolikus klérus tagjai is, élén Stepinac érsekkel, a horvát katonaság, a német megszállókkal együttműködő szerb politikusok, fegyveres testületek tagjai, de még a királypárti szerb fegyveres ellenállás, a csetnikek vezetői és tagjai is. A háborús bűntettek, illetve a nép ellensége fogalmának szinte korlátlan kiterjesztése politikai célt szolgált, az új rezsim ellenségének tartott személyekkel, társadalmi és nemzetiségi csoportokkal történő radikális leszámolás hatékony eszközeként funkcionált. így lettek háborús bűnösök a délvidéki magyar közigazgatás, politikai és kulturális élet 1941-1944 közötti különféle színtű szereplői, akik közül halálra ítélték Deák Leó főispánt, Krámer Gyulát, a Magyar Közművelődési Szövetség elnökét, vagy Nagy Miklóst, Újvidék polgármesterét. Korántsem extrém esetként említjük a verseci nyilvános ház magyar származású tulajdonosának esetét, akit a pancsovai katonai bíróság azért nyilvánított kollaboránsnak és ítélt halálra, mivel a német katonák és tisztek „gyakran vették igénybe” házának szolgáltatásait, „kizsákmányolta dolgozóit”, valamint „erkölcstelen életre biztatta őket”.35 Úgy tűnik, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy szembenézzünk a korszak jugoszláviai háborús bűntettekre vonatkozó felfogásával, sőt ítéleteivel és mérlegre tegyük azokat. A jugoszláv katonai, politikai vezetés, köztük a vajdasági kommunisták is úgy ítélték meg, hogy az új hatalmi szervek a Vajdaság frissen visszafoglalt, soknemzetiségű régióiban igencsak gyengék, ezért javasolták a katonai közigazgatás bevezetését a Bácska, a Bánát és Baranya területén (a rendeletet Josip Broz Tito főparancsnok 1944. október 17-én írta alá), ami kétség kívül a hatalom militarizálását jelentette a Délvidéken. S bár a hadsereg kezdetben Jugoszlávia egész területén túlhatalommal rendelkezett az éppen csak formálódó új néphatalmi szervekkel szemben, katonai közigazgatást ezen kívül csak Koszovóban vezettek be egy fegyveres lázadást követően. A Bácska, Bánát, Baranya katonai közigazgatás bevezetésének egyik alapvető célja a Délvidék „szláv jellegének” biztosítása volt, amit legvilágosabban Ivan Rukovina vezérőrnagy, a kato35 SRDAN CVETKOVIC: im. 95. 20
