Varsányi Péter István: Szerbek és magyarok között a Tisza mentén. Csernovics Péter politikai pályája - Dél-Alföldi évszázadok 4. (Békéscsaba - Szeged, 1988)
IV. A szabadságharc, majd az önkényuralom korában (1848—1860) - 2. Az aradi magyar színjátszás
1850. szeptember 24-én újabb utasítás érkezett Nagyváradról: a polgármester a színtársulatokat helyezze a legszigorúbb rendó'ri felügyelet alá; fellépésük helyét, az igazgató nevét esetról-esetre jelentse. A polgármester, Heim Domokos szellemes válasszal bújt ki e nemkívánt kötelezettség alól: válaszában kijelentette, hogy Aradon városi színház nem létezik; működik ugyan egy társulat Hirschl Jakab színházában, amit Csernovits Péter vett bérbe „... nem ügyelvén a város hatóságának... ellenvetésére: hogy az itt játszandó színtársulatnak felvétele korántsem egy magánegyén önkényétói, hanem... a városi elöljáróság határozatától függ". 76 Mivel törvénysértés nem történt, jobb híján azt eszelték ki a császári hatóságok (Cseh Eduárd beleegyezésével Heim polgármester), hogy konkurrenciát állítanak a magyar színészekkel szembe: meghívják a Kari Friese vezette kolozsvári német társulatot, lépjen fel az aradi Fehér Kereszt fogadóban. Erre végül is két okból nem került sor. Friese direktor fel tudta mérni a helyzetét: német társulata nem versenyezhetett a kiváló tehetségeket felvonultató magyar együttessel; másrészt Csernovits Péter sem maradt tétlen: saját költségén beszállásoltatta a magyar színészek jórészét a Fehér Kereszt fogadóba, kiszorítva így onnan a német társulatot. A színház pártolása, a vidéki körút megszervezése sem volt eredeti Ötlet. Csernovits példájául szolgálhatott az idó'sebb Wesselényi Miklós báró (1750— 1809), aki a korábbi években Erdélyből küldte Magyarországra a védnöksége alatt álló színtársulatot; ajánlólevelekkel és pénzzel biztosította azok nemzeti és művészi küldetését. 77 Ami más és több Csernovits vállalkozásában az az, hogy mindezt egy összehasonlíthatatlanul nehezebb és tragikusabb időben, az önkényuralom, a megtorlás legveszélyesebb szakaszában tette. Az anyagi áldozatról — amely önmagában sem lenne lebecsülendő — még nem is beszéltünk. Szabó József társulatának első útja előtt (1850 nyara) viszont lelkükre kötötte: „... minden erejüket arra összpontosítsák, hogy nemzeti küldetésüknek minél több eredménnyel felelhessenek meg". 1 * Csernovits Péter a magyar reformellenzék tipikus, már annyiszor kipróbált útját járta: kiszorítva a politikai élet teréről, a nemzeti törekvéseket a kultúrában támogatva — politizált. Az eredményt a kortárs így összegezhette: „Azon lángoló szeretete a honnak, melly a polgári erények legdicsőbbike, keresztül rezgi fiaid minden egyeseit..., a nemzeti színművészet karjaid közt olly szeretve, olly lelkesülten pártoltatik, miként sehol e honban". 79 Befejezésül csak annyit jegyeznénk meg, hogy Szabó József társulata „meghálálta" mecénásuk bőkezűségét: útjuk valósággal ünnep volt a Délvidéken, különösen a mesterségesen kreált Szerb Vajdaság magyar lakossága körében, pontosabban Szabadkán. A példa követése nem is maradt el: e Bács megyei városban a szerb származású Rudics, Antunovic, Mukits és — Csernovits rokonsága — a Vojnics család tűntek ki a magyar színészet felkarolásában, egy állandó színház létrehozásában. 80
