Szabó József: Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek - Dél-Alföldi évszázadok 3. (Békéscsaba - Kecskemét - Szeged, 1990)

Magyarországi nyelvjárasszigetek - II. Duna—Tisza közi nyelvjárasszigetek

hogy a falualapítók egy része a Jászság vidékéről települhetett. Ez a föltételezésem természetesen Madarasnak csak a magyar lakosságára vonatkozik, a nagyszámú német ajkú betelepülőre és a történeti forrásokban „tót"-nak nevezett szlovák nyelvű beköltözőkre nem, a községet ugyanis — amint az KŐHEGYI MIHÁLY és SOLYMOSNÉ GÖLDNER MÁRTA helytörténeti munkájából kiderült — három nemzetiség alapította 1787-ben [1. részletesebben: Madaras története az őskortól az újratelepítés befejezéséig (1810). Baja, 1975. 35—6; 42—3], Ebben a kiadványban arról — sajnos — nincs szó, hogy a magyar lakosság honnan települt Madarasra, a német és szlovák népesség áttelepülésének körülményeiről viszont a következőket olvashatjuk: „Körmendi Istvánnak 1792-ben a kalocsai káptalanhoz intézett leveléből megtudjuk, hogy Madaras lélekszáma 2169. Ebből 1308 a német, akik nem tudnak magyarul. A svábok Nádudvarról és Hajósról jöttek. A szlávok leginkább Nyitra és Pest megyéből települtek át. Ezek 228-an vannak. A lakosság közül 1566 a felnőtt, a többi gyermek. A plébános a magyarosítás híve. Véleménye szerint havonta elég egy prédikáció svábul és egy szlávul." (i. m. 42—3.) A fenti adatokból könnyen kiszámítható, hogy a XVIII. század végén Madarason a magyar népesség részaránya az összlakosságénak nagyjából a harmadát tette ki. Ennek a magyar népcsoportnak a nyelvjárásából alakult ki napjainkig a község tájszólása. De abban, hogy a madarasi nyelvjárásnak viszonylag kevés markáns vonása van, minden bizonnyal az a körülmény is szerepet játszik, hogy ez a tájszólás idegen ajkú (német és szlovák nyelvi) közegben formálódott. A mélykúti nyelvjárás legmarkánsabb vonásai — a nagyatlasz adatait megerősítve — a helyszíni gyűjtéskor is megmutatkoztak. Ezek a következők: — 1. Nagymértékű illabiális é'-zés jellemző (pl. légyén, méglát, szed; stb.). — 2. Gyenge fokú a labiális ö-zés (pl. köll, kör őszt, söpör; stb.). — 3. A be igekötő e hangja általában zárt é-vel hangzik (pl. bejegyez, beköt, bévagdos; stb.). — 4. Viszonylag gyakori a zárt z-zés (pl. csípül 'csépel, kíve, mégníz, törvíny; stb.) — 5. Figyelemre méltó gyakoriságú apalatális /-ezés (pl. csoroszla, gereble, gömbölü; stb.). — 6. Ma is élnek a kötte 'kötve' típusú határozói igeneves alakok (pl. keverre, mossa, vágga; stb.). — A nagyatlasz anyagától eltérően viszont azt tapasztaltam, hogy szórványosan a főnévi igenévképző -nyi alakja is fölbukkan az idősebbek nyelvhasználatában. Erre a jelenségre két példa az egyik magnetofonfölvételemen is található (körűrakozsgatnyi és vigyáznyi). Itt említem meg, hogy egy adat (csinányi) azon a magnetofonfölvételen is előfordul, amelyet 1962-ben VÉGH JÓZSEF készített Mély kúton (1. HAJDÚ MIHÁLY—KÁZMÉR MIKLÓS: Magyar nyelvjárási olvasókönyv Bp., 1974. 199). — A terepmunka során gyűjtött adatokat is figyelembe véve az a vélemény alakult ki bennem, hogy