VII. kerületi magy. kir. állami gimnázium, Budapest, 1915

I. Héber Bernát: Iskolánk a világháború második és harmadik évében

15

adóját bold. Erzsébet királynénk emléke iránt, ünnepeltünk márcz. ló-én és ápr. 11-én. Ezeken kívül azonban egy uj ünnepnappal is gyarapodott a naptárunk. Május 1-én, a mikor az uj, egy órával előre tolt nyári időszámítás kezdetét vette, a két első óra befejezése után levonult a tanuló ifjúság a tornaterembe, bogy ott az iskola igazgatójának, tanári testületének s meghívott vendégek jelenlétében kárpáti ünnepet üljön. Hogy megemlékezzék a dicső küzdelmekről, a melyekben vitéz katonáink a hazánkat elnyeléssel fenyegető orosz hadakat a Kárpátokban visszaszorították, s megakadályozták, hogy az ellenség az Alföld rónáira lebocsátkozva birtokába vegye fővárosunkat s esetleg az egész országunkat. Ezeket a nagy napokat, a Kárpátok nagy jelentőségét ismertette a Hymnus eléneklése után iskolánk jól ismert alkalmi szónoka, Kempf József tanártársunk a következő is főbb vonásaiban közölt beszéddel:

Kedves ifjak! Összegyűltünk virágos május elsején, hogy a míg a harci mezőkön a „tűzszirmokkal nyiló halálos ércvirágok“ osztanak ezer halált, mi ezen a mi kis szigetünkön a szeretet virágait ápoljuk és a könyörületesség filléreit juttassuk a Kárpátok földönfutóinak. De örömünnepet is ülünk, mert hisz a rügyfakaszfó május hozta meg fegyvereink diadalát, a világtörténelem egyik legnagyobb eseményét, a gorlicei áttörést. Örök hála és hervadhatatlan koszorú vitéz seregeinknek, kik a Kárpátok szorosait mindmegannyi ther- mopylaekké avatták!

Emlékezzünk! Szomorú napokat éltünk; lelkünkre nehezültek az aggodalom felhői, hogy a kozákhadak elözönlik az aranykalász- szal ékes rónaságot. Ámde hála a seregek Urának, Istenének, május kilencedikén már nem vala ellenség édes hazánk rögein. Futva- futott véres homlokkal az északi medve.

Nem festem előttetek a háború szörnyűségeit; jól tudjátok, hogy még forrong, hullámzik, dübörög minden, inog a világ az Atlanti-óceántól a Sárga-tengerig, országok tűnnek el, trónok recsegnek. koronák repülnek le fejedelmi fejekről. Mi ugyan már elértük háborúnk egyik célját: le van tiporva a kelet tűzfészke, el van kergetve a vén cselszövő Petár, el van űzve a fekete hegyek fekete lelkű fejedelme: de még egyre rángatja aranyláncain a népek millióit a világ’ legönzőbb, legkapósabb, legképmutatóbb népe, az angol, még gyötri őt az aranyéhség, az auri sacra fames. Én csak azt szeretném, ha minden, a háború-fakasztotta sóhaj szélviharrá sűrűsödne és sodorná időtlen-időkig a háború uszított; ha minden mankó, melyen csonka-bonka, béna vitézeink bicegnek, dorongok erdejévé tömörülne