Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
291 kérésére és kiadásában a Deák-téri díszterem képeiről írt ismertetést; ez tanulságos mindnyájunknak, kik e patinás, s egyházi életünkben nagy szerepet vitt, s még ma is vivő teremben tartózkodni szoktunk. A „Luther lelke” és idős korban írt verskötetei azonban mindig anyagi célt is szolgáltak. Olyan volt ő, mint a római áldozó, ki adott, hogy az Isten is adjon. Ö áldozott, igen nagy áldozatot hozott anyagiakban, de mindig valami feltételhez kötötte áldozatát. Pl. könyvet adott ki: s jövedelméből létesült a fasori gimnáziumban a hősi emléktábla; egy másik könyvének jövedelme ugyanott a Böhm Károly- emléktáblát tette lehetővé. De nemcsak hideg követ adott ő, hanem meleg szívvel is gondoskodott kedves iskoláiról, tanártársairól. Az Országos Evangélikus Tanáregyesületben, míg elnöke volt, két alkotása tette nevét maradandóvá: a tanárgyermekek ösztöndíjalapja, melyből egyetemi hallgató tanárgyermekek segélyt élveznek; az egyetemes egyháznál ő vetette fel ennek gondolatát. Éppígy irodalmi alap létesítése által is ő tette életképessé a Protestáns Tanügyi Szemlét. De közelebbi iskoláira, ránk is gondolt. Még nemeslelkű hitvese, a hét év előtt elhalt Brósz Erzsébet emlékének áldozott akkor, mikor jutalomkönvvalapítványt tett a három iskolában a Szép művelésében kitűnő tanulók részére. Ennek, iskolánként évi közel 70 P kamatját olyan tanulók kapják jutalomkönyvben, kik az irodalom, költészet, zene, rajz terén mutatnak igazán feltűnő jelességet. És végül, ami minket, e három iskola tanerőit legközelebbről érint, de iskolánkra is fontos: olyan öröklakás-alapítványt is tett, melynek jövedelmét a mi gyermekeink élvezik, de csak abban az esetben, ha a mi iskoláinkban végzik tanulmányaikat. Ezzel jutalmazza a hűséget, kitartást. A bölcs öreg mindig nevelt, akármit kezdeményezett! Jellemzésére még sokat tudnék felhozni: csak annyit említek, hogy számtalan megbízást vállalt, de mindig akkor hagyta el megbízását, mikor még munkaereje meglett volna. Nem akarta megvárni a hanyatlás szomorú jeleit: önként távozott, mikor még őszinte sajnálat követte lemondását. Nem volt gazdag ember Szigethy Lajos, mégis igen sok jót tett, maradandót alkotott. Hát nem az ilyen ember a legnagyobb jótevő? És ha nem is hagyott volna hátra anyagi kincseket, akkor is jótevőnk lenne, kinek emlékét áldani fogjuk mindig, s kinek emlékezete nemcsak alapítványaiban él, hanem abban a szellemben is, melyet evangélikus iskoláinkban ő igyekezett meghonosítani, s melyhez ragaszkodnunk mindnyájunknak erkölcsi kötelességünk. Emlékezete áldott! Dr. Bánkúti Dezső.
