Budapest, 2020. (43. évfolyam)
6. szám, június - Buza Péter: 1945–2020 - Kész a leltár
11 Elhurcolták többek között Kolozsvári Andort, Nóti Károly t – hogy a legismertebbe ket emeljem ki a körből –, aztán Borhegyi Ist vánt, az Olympia mozgó tulajdonosát, Pásztor Béla rendezőt, Ungár Sándor filmkölcsön zőt, Radó István t, a Metro Goldwyn Mayer magyarországi reklámfőnökét. Hogy mi történt a filmszakma krémjével az internálótáborban, azt meglehetős részletességgel tudjuk: négy éve fedeztem fel Radónak 1972-ben gépbe írt emlékiratát a Filmarchívum könyvtárában, amelynek egy teljes fejezete foglalkozik a Kanizsán történtekkel. (Radó István visszaemlékezése az MMA Kiadó gondozásában, a Filmember életútját bemutató tanulmányommal kiegészítve idén ősszel jelenik meg könyvalakban.) A parancsnok az első sorakozót követően a négerek legtöbbjét irodai munkára vezényli. Radót – a profi gépírót, „Stefi kisasszonyt” – megteszi irodavezetőnek, aki helyett ugyan a telefont egy igazi katona veszi fel, ha éppen a tábort hívják, de ha intézkedni kell, azonnal átadja a kagylót tényleges főnökének, a rabnak. Aki mindenféle parancsnoki ellenőrzés nélkül enged el (igaz, katonai kísérettel) bárkit néhány napra haza, Pestre, ha használható kifogásra hivatkozva ezt kérik tőle. A budapesti zsidó értelmiséget reprezentáló urak ezen túl is mindenféle kedvezményben részesülnek, saját konyhájuk van, kijárnak a városba, a fürdőbe, vásárolni, vasárnap süteményt hozatnak maguknak a lágerbe, ebéd utáni desszertnek. Tulajdonképpen igazán kényelmes életet élnek, még ha szoronganak is persze, mi lesz a sorsukat érintő következő kényszerítő lépés. Az eset, ami miatt felborult a konszolidáció Kanizsán, ahhoz a nem várt melléfogáshoz kapcsolódik, amikor is az első számú cukrászda vezetője közölte a város rendőrfőkapitányának feleségével, hogy legnagyobb sajnálatára nem tud száz krémest adni a tervezett díszvacsorához, legfeljebb ötvenet. A többit ugyanis elvitték a zsidók. Teljesen nyilvánvaló, hogy az eset a parancsnokra nézve is súlyos következmény nyel járt. Fegyelmi büntetése akkor még csak áthelyezését jelentette. Kistarcsára, egy másik internálótáborba vezényelték. A feljelentőt, a kanizsai főrendőrt sokkal később a népbíróság halálra ítélte. Radó s majdnem minden „filmnéger” a táborból 1942 március végén szabadulva, a legtöbben bujkálva, túlélte negyvennégy-negyvenötöt. Görgey Mihály pedig osztozott azok nyomorúságában, akik mint „a Horthy-rendszer kiszolgálói” végignyomorogták az életükből még hátra lévő éveket. Beleértve azt is, hogy internálták Jászjákóhalmára. De nem tartunk még itt a sorstörténetben. Kistarcsa következik, ahová az őskommunista Rajkot is deportálják 1942-ben. S a parancsnok ott folytatja, ahol Kanizsán abbahagyta. Rajk Lászlót irodavezetőséggel „bünteti”, meg egyéb függelemsértéseket is elkövet. Ez utóbbiak természetéről a Kis Ujság 1946. augusztus 1-jei híre tartalmaz néhány konkrétumot. A tudósító arról számol be kis cikkében, hogy a tizennégy kicsi néger összegyűlt Radó lakásán, és elhatározták, megpróbálnak nyomást gyakorolni a belügyminiszterre: vegye vissza – amit megtagadtak tőle – a főkapitányság állományába. Mert egykori parancsnokuk: „a táborok lakóit élete kockáztatásával a lehető legmesszebb menően kedvezményekben részesítette, szökésüket előkészítette (...), az arra rászorulókat saját Ez a fotó a tizennégy kicsi négerről (már akiket Radónak sikerült összehívni Népszínház utcai lakása könyvtárszobájába) 1943-ban készült. Állnak balról jobbra: Pless Ferenc, Bródy András, a házigazda Radó István, Smolka János, Verő Endre, Kolozsvári Andor. Elöl ülnek: Görgey Mihály György (a táborparancsnok idősebb fia), Pásztor Béla, vitéz Görgey Mihály, Borhegyi István, Nóti Károly és Görgey másik fia, Lajos
