Budapest, 2011. (34. évfolyam)
12. szám december - Daniss Győző: Quo vadis, Népopera?
tatónak hirdették a december 8-iki és 9-iki, az elsővel azonos programú előadást. Óriási volt az ováció, 7-én a Néró császár üldözte keresztényeknek az istenükhöz imádkozó kórusát – az operaházakban szokatlan módon – meg kellett ismételni. A sajtó összességében kevésbé volt lelkes. A Színházi Hét és a Magyar Színpad ugyan – érthető módon – a bemutató előtt és után is áradozott az épületről, a nyitó műről és az előadásról. A színházi világhoz nem közvetlenül kötődő lapok azonban inkább csak az épületet, annak is a nézőterét dicsérték feltétel nélkül. A Nyugatban Szép Ernő ezt írta: „A Népopera nézőteré nek terve minden színházi arányt és stílust túlrepül, költő az, aki ezt a jövő időknek szóló nézőteret építette, ahogy az igazán nagy festők, szobrászok, építők mind költők, akik ecsettel, vésővel vagy cirkalommal írnak.” A Hét így lelkendezett: „Háromezer ember. Háromezer lázasan csillogó szempár, háromezer kipirult arc, háromezer felajzott idegrendszer. Háromezren, akik várják, hogy megnyíljék előttük eddig elzárt gyönyörök kapuja... Megvan az első tömegszínház, a demokrata művészet első nagy diadalma Magyarországon.” Az Ujság a minden ülőhelyről jó látási viszonyokra hívta fel olvasói figyelmét, a Népszava az építőknek azt a gondolatát dicsérte, hogy az új színházat széles néprétegeknek szánták, A Polgár a nézőtér egyszerűségének örült, a Pesti Hírlap méltatta, hogy az előadások magyar nyelvűek lesznek, Az Estnek a zenészek fiatalsága tűnt fel, a Magyar Hírlap a tapsok szinte félelmetes hangerejét tartotta említésre méltónak. A színháznyitó műről szólva a Vasárnapi Ujság fölvetette, hogy a Quo vadis? mennyiben állta ki a tűzpróbát. És önnön kérdésére így válaszolt: „Ki [állta], de csak a siker tűzpróbáját, a belső érték aranypróbáját már nem, de siessünk hozzátenni, hogy csak a legkifinomultabb zenei ízlésnek van joga itt ítélkezni, a nagy közönség szinte kivétel nélkül élvez három óra hosszat.” A Nyugatban Bálint Aladár még keményebb volt: „A muzsika tele van banalitás sal, bombaszttal, koloritja durva maszat.” Az előadást is csak módjával dicsérte: „A szereplők nagy ambícióval végezték munkájukat... A zenekar anyagáról még nem lehet biztosat tudni... Az énekkar jó, a rendezés is, ellenben a díszletek ízléstelenek,... nem illik ilyen siralmas vászonrongyokkal teliaggatni a színpadot.” Végezetül leszögez te, hogy a Népoperától mindenki sokat vár, és a vállalkozáshoz „a budapesti közönség példátlan szimpátiája fűződik”. 7 BUDAPEST 2011 december
