Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Horváth Júlia Borbála: A szívtankos Csepel
lak fűzik. „Én restauráltam” – teszi hozzá tartós szerénységgel, és a műszaki adatok ismertetése következik, majd a korabeli vezető hír: „Ötvenhatban a Pannónia de Luxe a Bol d’Or huszonnégy órás nemzetközi versenyén kategóriagyőzelmet aratott”. A büszkeség visszamenőleg is jogos, az adatok és az ide vonatkozó történetek pedig mindenki számára meghallgathatók. Előzetes bejelentkezés után ugyanis tíz-tizenöt fős csoportok érkeznek a lelkes kis magánmúzeumba, az érdeklődőknek háromórás, vetítéssel egybekötött előadást tartanak (egyik alkalommal ötvenegyen voltak). A Maróti házaspár és persze a család élete is motorizáció körül forog. „A férfi gyűjtöget, a nő rendszerez” – rendszerez Marótiné, irodájában aranyozott porceláncsészéből lehet kávét, teát szürcsölni, a számítógép állandóan standby, ide futnak be a kérdések, és innen futnak ki az ötletek, s ha kell, ő maga vastag kesztyűt csomagol a táskába, mert megy segíteni férjének standot építeni az éppen aktuális bemutatóra. Eleinte várták, hogy megkeressék őket a megrendelők, de csak nem akartak annyian érkezni, hogy érdemes legyen fenntartani a vállalkozást, ezért jobbról, de nem szabálytalanul előzve, inkább a nagypiaci trendektől eltérően, személyesen ők kezdték felkutatni az igényeket. Ilyenformán jutottak el vidéki városok iskoláiba, művelődési házakba, szólítottak meg műszaki szakköröket. Az alapötlet az volt, hogy a Maróti-team fölépíti az installációt – amit szintén saját maga gyártott a házinyomdában –, és megtartja a történeti előadást, a helyiek pedig hozzák a kiállítandó tárgyakat. A szervezők belelkesedtek, továbbadták a hírt, hogy szűkebb hazájukban régi motorkerékpár, alkatrész, és egyéb kiegészítő kerestetik. Az emberek, miután megérezték, hogy ők is alkothatnak, s részesei lehetnek a műsornak, elkezdték, amit máskor a manager-szemlélet izzadt követei az istennek se tudnak kikényszeríteni belőlük: csoportot építeni. A gyűjtőszenvedély mellett feltámadt bennünk a közösségi szellem, miután jó civilként elkezdtek rendszeresen összejárni, beszélgetni, egy lett most már a cél, és nem volt okuk széthúzni sem. Az előadások ilyenformán vándorkiállítássá duzzadtak, és a különböző városokban újonnan alakult motorbicikli-rajongókra épülve Marótiék a régi műv-házak szerepét átvevő plázákban gyűjtik maguk köré az érdeklődőket. „Többször előfordult, hogy kiállítás után fölhívnak, hogy képzeld, tegnap vettem egy régi Danuviát. Remek érzés!” – meséli Maróti úr, majd kiszalad a könyvesboltba, és hozza legfrissebb kiadványukat, hogy fotón is bemutassa az említett modelleket. Közben elhangzik a már ismert fordulat: „Ezt a könyvet nagyrészt én szerkesztettem. A fotókat is én készítettem. Az ott rajta az én kezem.” Kétség nem fér hozzá, mert ki más tarthatná az objektív elé a Pannónia szíváshang-tompítóját, vagy szerelné a műhelyben a tengelykapcsolót, fogadná a kiállító teremben a vendégeket, mint ő. A háttérmunkában feleségén kívül néhány alkalmazott segíti, három lányának egyike pedig, úgy tűnik, a család férfitagjainak nyomdokaiba lép. „A lányom eltökélt szándéka, hogy a Fáy-ban tanul tovább, amivel továbbviheti az apaági tradíciót. Az én édesapám ugyan nem kereskedett a motorokkal, csak javította őket, és egyet sem adott el közülük. Eleinte én is csak gyűjtögettem, és miután föleszméltünk gyermekeink első néhány évéből, a ház minden zugában motorok vettek körül. Na, de majd meglátjuk, hogyan tovább.” De a restaurálással, múzeummal, könyvkiadással még nincs vége a mindennapi feladatoknak. Mert ahogyan a gyűjteményhez, a könyvhöz is közönség kell. Marótiék listát vezetnek az ügyfelek kívánságairól, ki, mikor, mi után érdeklődött, és ha egy idő után egybeesik néhány kérdés, könyvet írnak róla. Nemrég többen a kismotorok iránt érdeklődtek, Maróti József tehát rövid időre beköltözött a könyvtárba, hosszasan tanulmányozta a műszaki rajzokat, majd bevette magát műhelyébe, ahonnan rövidesen kifutott egy gyönyörű, frissen lakozott, zsír-régi Berva Panni. A százhetvennégy köbcentis Tünde ezerkilencszázhatvanegyből ott loholt a nyomában, szinte az olasz törpemotoroknak adva mintát – vagy tőlük kapta annak idején? Ki emlékszik már ilyen pici részletekre, a lényeg, hogy ma is láthatók ebből a típusból eredeti példányok. És nemcsak láthatók, de ki is próbálhatók, mivel a kiállítási darabok nagy része üzemképes. Mindegyikről tudható, mikor, és honnan keveredett elő, mit kellett cserélni, javítani rajta, egyesek aztán új gazdára lelnek, mások viszont helyben válnak kedvenccé, és minden előadáson név szerint említik. „Például kérdezze csak meg a nejemet, hogy került hozzánk a szívtankos Csepel! Hogyan? Valentin-napon beállítottam vele. Feleségem mindig is ilyen alácsapágyazott konstrukcióra vágyott...” ● 39 BUDAPEST 2009 november
