Budapest, 1988. (26. évfolyam)

3. szám március - P. Szabó Ernő: Örökségünk őrei

ÖRÖKSÉGÜNK ŐREI A Budapesti Városszépítő Egyesület ifjúsági csoportja néhány évvel ezelőtt rajzpályázatot hirdetett fővárosi fiatalok számára Budapest az ifjúság szemével címmel. A felhívásra igen sok rajzot küldtek be. A kiállítás, amelyet 1985 őszén rendeztek a grafikákból, legalább két tanulsággal szolgált. Az egyiket abból a tényből lehetett levonni, hogy az iskolások alig szerepeltettek műveikben idősebb embereket, nem társították az együttélés, az egyébként vonzónak ábrázolt környezeti elemekhez a különböző generációk közötti kapcsolat gondolatát. A másik tanulság félig technikai, félig tartalmi jellegű volt. Ki tudná pontosan megmondani, miért — a rossz előkészítés vagy a helyhiány miatt-e? — a beküldött munkák jelentős része nem került ki a falakra, s ezzel a rendezők jó néhány fiatal kedvét elvették a további próbálkozástól, a városvédő-szépítő munkába való bekapcsolódástól. A szándék szinte saját ellentettjébe fordult: ahelyett, hogy erősítette volna a generációk közötti kapcsolatot, az érzékenységet sértve újabb akadállyal nehezítette a közeledést. Ez a pályázat, persze, csak egyetlen mozzanata annak a folyamatnak, amely eredményeivel és kudarcaival együtt egyre inkább a figyelem középpontjába kerül: a fiatalok történeti tudata alakításának, az ismeretanyag bővítésének, a múlt jeles eseményeihez, személyeihez, helyszíneihez kötődő érzelmei formálásának. Egészét tekintve nem is tartozik a nagy kudarcok közé e balsikerű pályázat, hiszen mostanában már szinte végeredményként fogalmazzuk meg, hogy e történelmi tudattal igen nagy bajok vannak. Továbbá azt, hogy nincsenek meg azok a formák, fórumok, amelyek lehetővé tennék a történeti-művészettörténeti ismeretek bővítését, hogy a körülmények nem kedveznek az öntevékeny művelődésnek, szervezett kapcsolatok pedig nem alakultak ki a fiatalok és az olyan szakemberek között, akik képesek lennének őket elmélyülésre, sőt, aktív, cselekvő hazaszeretetre nevelni. Az iskola ma már nem vállalhatja — s általában bevallottam nem is vállalja — e feladatot, s nemcsak azért, mert a humán tantárgyakra kevés óra jut, hanem azért sem, mert maguk a túlterhelt tanárok is igen ritkán jutnak el a kötelező tananyag és e helyi értékek, az általános elméleti megfogalmazások és az érzelmek összekapcsolásához. Ahol viszont eljutnak idáig, ott bizonyára valamivel kevesebb gondot okoz a fiatalok közönye a műit, a történelem, saját környezetük iránt. A Hunfalvy János Közgazdasági Szakközépiskolában évtizedek óta működik egy helytörténeti szakkör, amelynek természetes módon cserélődő tagjai — ma már diákok százairól lehet szó — megismerik, hogyan tehetik egyénivé, sajátjukká a „nagy" történelmi folyamatokat. A szakkörösök a többi között, az iskola történetére, környezetére, a Vízivárosra, a Várhegyen lévő Táncsics utcára, az iskola névadójára vonatkozó dokumentumok, adatok gyűjtésére vállalkoztak, s az anyagból kiállítási tablókat, albumokat állítottak össze. Varga Jenőné nyugalmazott pedagógus, a szakkör vezetője, nemrégiben levélben számolt be munkájukról a Budapesti Városszépítő Egyesületnek, részben azért, hogy „amit mi már összegyűjtöttünk, avval ne kelljen másoknak párhuzamosan, feleslegesen foglalkozni", részben pedig talán azért, hogy egy újabb tervről adjon hírt: az iskola emléktáblát kíván elhelyezni azon a házon, amelyben az iskola alapítója és névadója, Hunfalvy János száz évvel ezelőtt elhunyt. Szépen magyarul — szépen emberül Ha sok ilyen iskola, csoport, szakkörvezető lenne az országban, bizonyára kevesebbet kellene beszélni a fiatalok közönyéről. De közönyösek-e egyáltalán a fiatalok? Vagy inkább arról van szó, hogy mi, idősebbek, ritkán ajánlunk nekik vonzó, erőfeszítésre is ösztönző feladatokat — s még ritkábban mutatunk példát saját tevékenységünkkel? Egyáltalán hány ilyen szakkör, csoport működik az országban? Mennyi Budapesten? Úgy tűnik, erről nincs pontos kimutatás. Kállai Eszter, akinek az említett levelet címezték, a Budapesti Városszépítő Egyesület ifjúsági csoportjának vezetője, mindenesetre nem hisz abban a bizonyos közönyben, sem pedig abban, hogy szép szóval, jó példával ne lehetne megmozdítani őket. Az ő életében a hitnek, a szép szónak amúgy is különös jelentősége van: nem kis bátorság kellett például ahhoz, hogy diákjaival elindítsa 1984-ben a Szépen magyarul — szépen emberül mozgalmat. Manapság szokatlannak tűnik egy ilyen kezdeményezés, pedig valójában igaz, amit indoklásul mond: rá, az újpalotai Árendás közi Általános Iskola tanárára és diákjaira éppen úgy tartozik a szép magyar beszéd, gondolkodás, viselkedés ügye, mint a nyelvtudóra, íróra, lapszerkesztőre. Hiszen a cél is közös: „Beszédünkkel is bizonyítsuk: velünk gazdagabb — szebb, jobb, tisztességesebb, igazabb, boldogabb — hazánk és a világ". Amikor a nyelvről és a bennünket körülvevő világról, a műit értékeiről beszél, Kállai Eszter Alkaioszt idézi: „Nem szépen épült széptetejű lakok, nem jól rakott nagy kőfalak és utak adják a várost, nem a hajógyár, ámde olyan lakosok, akik avval, ami megvan, élni tudnak." Városvédőként a falakat és a lakosokat egyszerre védi, s úgy véli, az örökség megőrzéséhez elsősorban a fiatalokat kell megnyerni. Manapság azonban — számára is — úgy tűnik, ehhez az új tanterv bevezetésével küzdő iskoláknak egyre több segítségre van szükségük. A városszépítő egyesület részéről némi segítséget, biztatást jelent, hogy 1987-től az iskolákat úgy veszi fel jogi tagnak, hogy tagdíjat nem kell fizetniük. A városszépítő munka elválaszthatatlan a lakóterületi honismereti körök tevékenységétől is, s kiegészíthetné az iskolai kezdeményezéseket, de — így fogalmaz Kállai Eszter — egyrészt sok az átfedés, másrészt nagy az információhiány. Gyakran fölöslegesen végzik el ugyanazt a munkát, máskor az egyes csoportok nem ismerik, így hát nem is segíthetik a többieket. Ezért aztán a lokálpatriotizmusra nevelés nehezen kezdődhet el már az alsó tagozatban. Meg kellene találni azokat, akik jól ismerik az adott kerület, városrész múltját, értékeit, és hajlandók is átadni ismereteiket. Messze van még az az idő, amikor az iskolák mindegyike megtalálja az ilyen szakembereket. A városszépítő egyesület és a Liszt Ferenc téri Szabó Ervin Ifjúsági Könyvtár közös rendezvényei ma a példa erejével, a módszertani tapasztalatok átadásával segíthetik a továbblépést. Havonta egy alkalommal kerül sor előadásra a könyvtárban, az előadók például a budapesti hidak, a közlekedés, a parkok-terek, kertek-szobrok történetét mutatják be, majd zenés vetélkedőt rendeznek a fiataloknak. Hogy mennyi érdeklődőt vonz, mennyire lesz eredményes az előadássorozat, azt nyilván értékelni fogják a városszépítő egyesületben. Egyébként is: az egész kérdéskört, a fiatalok és a városszé-13