Budapest, 1987. (25. évfolyam)

10. szám október - P. Szabó Ernő: Fényképezőgéppel épületek között

VÁROSVÉDŐK ' 87 Fényképezőgéppel épületek között Ha örülünk neki, ha bosszankodunk rajta, a tény tény marad: azok a legnépszerűbb kiállítások, amelyek fényképeket mutatnak be. Legyenek bár a Műcsarnokban vagy kis vidéki művelődési házban, ábrázoljanak aktot, tájat, városképet, csendéletet, vagy tartozzanak a kísérleti fotográfia körébe, a kiállítás sikere — amit elsősorban a látogatottságon mérünk — úgyszólván biztos. Százötven év telt el a dagerrotípia feltalálása óta, s a fényképezés folytatja diadalútját: újabb és újabb tömegeket hódít meg, s mivel egyre több felvétel készül, a fénykép segítségével közölt információk a hétköznapok részévé válnak. Száz évvel ezelőtt egy-egy építészeti, művészettörténeti tanulmányt legfeljebb néhány rajz, nyomat illusztrált, de az újságok litografált vagy acélmetszetes képei is ritka értéket képviselnek ma már. A szöveg mondta el azt — természetesen tökéletlenül —, amiről a kép beszélhet meggyőzőbben. Hiszen a legérzékletesebb leírás sem helyettesítheti azokat a felvételeket, amelyek, mondjuk, a múlt század második felében készültek Budapestről. Hogy milyen volt, hogyan élt a kor embere, azt Ady versei, Krúdy és mások prózája mondja el a leghitelesebben, de hogy hogyan nézett ki a Sugár út, milyenek voltak a Belváros alacsony házai, amelyek akkor képviselték a múltat, s milyen látványt nyújtott a pesti és a budai Duna-part, azt megsárgult fotókat böngészve próbáljuk felidézni. S hogy milyen volt Budapest 1987-ben, azt vajon hogyan képzelheti majd el a jövő század embere? Valószínűleg könnyebb — s egyben nehezebb — dolga lesz, mint ma nekünk. A film, a televízió, a könyvek, a képesújságok, képeslapok mellett amatőrfotók millióit hívhatja segítségül, hogy összeállítsa az egykori látvány mozaikképét. De összeállíthatja-e? Aggályoskodásra az is okot adhat, hogy mennyiségileg is óriási, szinte áttekinthetetlen az információtömeg, amit korunk létrehoz, még nagyobb gond a képek minősége. „Anyu, apu és a gyerekek az új kocsi mellett", „Olaszból hazatérve ilyen barnák voltunk" és sok más, hasonló típusú képen talán ott van a belvárosi ház stukkókkal díszített fala, talán nincs; a „Kirándulás közben Anci és Pityu" feliratú fotó talán elmond valamit a budai hegyvidék állapotáról is, de lehet, csak arról beszél, hogy milyen üdítőt ittak a kirándulók. A munka, amit a Budapesti Városszépítő Egyesület fotósai végeztek, ezért sem fölösleges. Ha néhány év, évtized múlva valaki arra lesz kíváncsi, hogy milyen volt, mondjuk, a Somogyi Béla utca 6. szám alatti ház, azóta elpusztult szecessziós fali és összetört padlócsempéje, vagy hogy hol voltak még régi liftszekrények a Belvárosban, az fogja magát, és besétál a városszépítők (1987-ben még új, de optimista módon gondolkodva évtizedek múlva is szépen karbantartott) Bástya utcai székházába, s az archívumból előveszi a képeket. Kétségtelen, hogy ettől nem állnak össze egésszé a csempe széttört darabjai, s a szétfúrészelt liftszekrényeket sem lehet újra munkába állítani, de a dokumentumok segítségével kitűnő tanulságok vonhatók le, például, a lokálpatriotizmusról, a hagyományok vagy a környezet esztétikai értékeinek szeretetéről. Ha a fenti sorokban érezhető némi irónia, az éppen nem a városszépítő egyesület ezer tagjának, pontosabban, mintegy százhatvan fotósának szól, hanem annak a szemléletmódnak vagy — hiszen a szemlélet szó tudatosságot, szándékosságot is feltételez — tudatlanságból eredő közönynek szól, amely ellen a városvédők küzdeni próbálnak. Több mint háromszázan vesznek részt a szervezett városfotózásban, közülük azonban sokan nem léptek be a városszépítő egyesületbe. Ki anyagi, ki elvi okokból — a legtöbben azért nem, mert igen bántotta őket, hogy az egyesület, amelynek emblémájában városvédő Paliasz Athéné szerepel, nem vehette fel a — városvédő nevet. Kitől akarják megvédeni a várost? Állítólag e kérdéssel vétózták meg a névválasztást. Nos, mára talán már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a városnak igenis védelemre van szüksége elsősorban, s csak utána szépítésre. Nemcsak a benzingőz, hanem az egyéni és közületi jellegű rongálások, pusztítások ellen is. Arra lett volna szüksége, például, hogy a kisföldalatti vonalán megvédjék a megállók régi felszíni állomásépületeit, s nem arra, hogy százmillió forintért tíz ilyen épületet újragyártva (vissza-) szépítsék a várost. Arra lett volna szükség, például, hogy a régi negyedekben megmaradjon a bazalt utcakő, s nem arra, hogy nem igazán esztétikus műkő lapokkal pótolják őket. S továbblépve: arra, hogy megmaradjanak a régi utcabútorok, s nem arra, hogy sosemvolt kandeláber-díszkút árasszon magából hamis századfordulós hangulatot a Vörösmarty téren. A Városszépítő Egyesület fotósai arra törekednek, hogy azt védjék, őrizzék meg a fotó — s ezen túl a fényképezés és a fényképek kiállításának figyelemfelhívó gesztusa — segítségével, ami még megmaradt. A még megtalálható értékeket abban az állapotban bemutatni, amilyenben láthatók — ez volt a cél már az első fotós akció, a Népköztársaság útja épületeinek fényképezésekor is. A következő években — érzékeljük Ráday Mihály előszavát olvasva a Belső-Ferencvárost bemutató, 1986-os kötetben — gyorsan peregtek az események. Sor került a Belső-Terézváros, majd, 1983-ban — már a Budapesti Városszépítő Egyesületen belül — a Belső-Erzsébetváros, a Belső-Józsefváros, végül, 1985-ben, Belső-Ferencváros értékeinek megörökítésére. Mindegyik városrész épületeit teljességre törekedve fényképezték, fotókat mindegyik esetben kiállításon mutatták be, az adatokat könyvben összegezték. A nyolcvanas évek első felében tehát — néhány, a fotós betegsége vagy más ok miatt kimaradt épület kivételével — részletesen dokumentálták a Kiskörút-Bajcsy-Zsilinszky út és a Nagykörút által határolt terület házait. Tavaly megkezdődött a Belső-Lipótváros feldolgozása, e munka két évig tart. Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen talán ez a legnagyobb feladat a fotósok számára: fontos középületek sora várja őket, képbenszövegben az eddiginél is igényesebbnek kell lenniük. Magam, noha tudom, hogy a történelmi Belvárost és Budát, a legjelesebb értékeket hivatásos kutatók méltó módon bemutatták eddig is, a teljesség érdekében e városrészek szisztematikus feldolgozását is kívánatosnak tartanám. Igaz, bizonyos épületekről kötetek jelentek meg, az is igaz azonban, hogy izgalmas lenne egymás mellett látni-olvasni egy-egy háztömb, házsor épületeinek képét, adatait. Akkor is, ha a fotók nem mindig profi színvonalúak, ha a szöveg, amely egy-egy ház történetét leírja, olykor igencsak döcög. Végül is ezt a színvonalbeli egyenetlenséget tudatosan vállalják: mindenkire szükségük van, aki képességeihez, tehetségéhez mérten, lelkesen, ügybuzgalommal dolgozik. Nem művészi felvételekre, hanem dokumentációra van szükség; természetesen nem arról van szó, hogy e célra az életlen, bemozdulásos fotó is megfelel, de arról igen, hogy a képnek nem a készítő egyéni mondandóját kell megőriznie (ha van, az nem baj), hanem az épület részleteit. Valahogy olyanformán, hogy ha szükség lenne rá, a fotó-22