Budapest, 1987. (25. évfolyam)

8. szám augusztus - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Népeink barátságának a jelképe Ha már szoborról beszélünk, említsük meg a főváros egyik legújabb szobrát, melyet Budán, az I. kerületben, a közismert Szarvas-házzal szemben állítottak föl. A szobor a magyar és a szerb-horvát népek barátságát jelképezi és erősíti, ugyanis Vuk Karadzic (1787-1864) szerb tudóst, irodalmárt és történészt ábrázolja. (Az alkotó nevét — Nebojsa Mitric — nem találtuk az emlékművön, régi rossz szokás, de lehet, hogy a koszorúk eltakarták.) Nem érdektelen megjegyezni, hogy Karadzic reformálta meg a szerb irodalmi nyelvet és helyesírást, ő alkotta az első szerb nyelvtant és szótárt. Vagyis éppúgy küzdött anyanyelve fennmaradásáért, megismertetéséért, ahogy mi magyarok tettük a 16. század óta, de főleg Kazinczy korában. Többnyire Belgrádban és Bécsben élt. Bécsből sikerült szertesugározni nézeteit, innen ismertette meg Európával a szerb nép dalait, helyzetét, harcait. Nagyobb sikerrel tette ezt, mint a magyar elődei, kortársai. Goethe jobban ismerte a szerb népköltészetet, mint a magyart, Herder híres gyűjteményében a jávai népdalok, mesék mellett ott vannak a szerb dalok is. A magyarok hiányoznak, hiszen az volt a vélemény, ez a nép úgyis rövidesen eltűnik az európai népek között, alámerül, megsemmisül. (Csak valami tudósi korlátoltság és rosszindulat kellett hozzá, hogy éppen ezért ne mentsük meg még az emlékét sem.) A „nemzethalált" mi éppúgy elkerültük, mint a szerbek. S ez nem utolsósorban a nyelvnek, az irodalomnak volt köszönhető itt is, ott is. A nyelvért folyó harc egyébként, akárcsak nálunk, a szerbeknél is kemény politikai harc volt. A maradiság ütközött össze a haladással. Nem véletlen, hogy az újítás ellenzője, a Karadzic elleni harc szervezője és vezére az a Stratimirovic érsek volt, aki a magyar szabadságharc leverése után több száz bilincset ajánlott föl lelkesedésében az osztrákoknak — az elfogott magyar honvédek számára. Annyit gáncsoltuk, irtottuk egymást a múltban. Most már látjuk, mi az, ami történelmünkben is összeköt bennünket. Ezért jelkép ez a szobor, népeink barátságának a jelképe, az azonos hang keresésének, „közös dolgaink" rendezésének biztató jele. Tisztelet vidéki olvasónak Bizony, tisztelet és baráti üdvözlet. Mert a budapestiek úgy veszik kézbe lapunkat, mint a sajátjukat. Hiszen az is, a főváros folyóirata, a főváros gondjairól, örömeiről adunk hírt, igyekszünk elősegíteni a közös gondolkodást, tervezést. De hogy vidéken is számon tartják ezeket a gondokat, ott is örülnek az eredményeknek, az több mint örvendetes. Régóta hangoztatott elvünk, hogy a főváros nem az ország, de az ország nem képzelhető el Budapest nélkül. Ezt az elvet igazolják azok az egyre erősödő gazdasági, kulturális szálak, melyek összekötik Budapestet a vidékkel és jó irányba terelik a közgondolkodást is. Mert mégiscsak tiszteletre méltó, sőt, megható, hogy például a Bernáth Aurél által oly szépen megrajzolt Pannon tájakon, hol a történelem annyi házat, templomot, iskolát temetett be földdel, annyi virágzó mandulafát tört ketté, hol még nem is olyan régen a nagybirtokok egyre nagyobb karéjt vágtak le a kicsikből, hol a majorságok zsellérkonyháiban két vagy négy család főzött egy tűzhelyen, ott, a gorsiumi romok mellett, Szabadbattyán könyvtárában idős, kendős parasztnénik, fiatal pedagógusok emelik le a nyitott polcról lapunkat, a Budapestet, és érdeklődéssel olvassák. Ennek az érdeklődésnek adta tanújelét Haraszti István szabadbattyáni olvasónk. Kérdése, bár látszólag periférikus, mégis túlmutat önmagán, ismeretre, érzelmi kötődésre vall — ez is alapja az annyit emlegetett népben-nemzetben való gondolkodásnak. Haraszti Pista bácsi túl van a nyolcvanon — Széchenyi Zsigmond vadásztársa volt —, így jól emlékszik még a márványból készült, kecses mozdulatú Déryné-szoborra, amely a Horváth-kertben állt, Budán. Kérdezi, nem tervezik-e a fölállítását. Megérdeklődtük, a válasz: sajnos nem. Ligeti Miklós kitűnő — vagyis kifejező, a szemlélőben maradandó nyomot hagyó — alkotása annyira megsérült a háborúban, hogy már nem lehetett helyreállítani. Talán egyszer, ha a fővárosi vagy a kerületi tanácsnak lesz rá pénze (tehát aligha a közeljövőben), méltó emléket állítanak a budai színkör helyére, esetleg éppen Déryné új szobrát. Tudjuk, hogy válaszunk nem dobogtatja meg a szíveket, a miénk mégis megdobbant, mert örültünk az érdeklődésnek, a vidéken tapasztalt szellemi frissességnek. S most, mikor jó egészséget kívánunk Haraszti Istvánnak, vele együtt szeretettel üdvözöljük az áldozatos munkát végző könyvtárosokat, pedagógusokat, a vidéki művelődési házak vezetőit, munkatársait, minden vidéki barátunkat. JÚLIUSI SZÁMUNKBAN Dr. Berti Béla megemlékezett a Pesti tükörben a fasori gimnázium jubileumáról. Filológiai alaposságához híven történeti áttekintést ad II. József ismert ediktumáról, mely a felekezeteknek biztosítja az iskolaalapítás és működés lehetőségét. Tehát a 4. oldalon lévő cím a türelmi rendeletre vonatkozik. Elnézést kérünk! Az emlékek megőrzése Nem véletlen, hogy napjainkban egyre inkább keressük a gyökereket, talán hogy szilárdabban álljunk a „rohanó időben". És nemcsak egy nemzet önvizsgálódásáról van szó, hiszen a múlt, a történelem iránti érdeklődés világjelenség. Úgy látszik, az emberiség oly szédítő sebesen ugrott előre a tudományban, a technika minden képzeletet felülmúló eredményeket ért el, hogy ezt az ugrást tudatunkban képtelenek voltunk végrehajtani. Saját, az emberi nem identitásának a megőrzése végett keressük régi szokásainkkal, erkölcsi ítéleteinkkel, egész múltunkkal a kapcsolatot, melyet éppen mi, magyarok, oly meggondolatlanul és olyan otrombán megszakítottunk. Kiderült, a társadalmi megújuláshoz is szükséges a folyamatosság, az előretekintés csak akkor nem láttat torz célokat, ha visszafelé is világosan látunk. Tudta ezt már Kölcsey is. Nem merengeni kell a „régi kor árnyán, hanem komolyan, azaz gondolkodva összevetni a tanulságokat a „messze jövendő" érdekében. Ebbe a gondolatkörbe tartozik Kemény Andrásné budapesti olvasónk levele, melyből töredékesen idézünk. „Számos szép és kevésbé szép szoborral dicsekedhet fővárosunk. A szobrok esztétikai megítélésében sok minden közrejátszhat, így például az ízlés, a művészi tájékozottság, fogékonyság" — írja olvasónk. Majd így folytatja: „Sajnos, nálunk az iskolai oktatás még mindig nem ért el átütő sikert az esztétikai nevelésben (Miért? Az ének- és zeneoktatás elért átütő sikert Bartók és Kodály hazájában? — A szerk.). Nem éppen a giccs már a fő veszély a szobrok esetében — és megítélésükben —, hanem a számos első világháborús hősi emlékmű nyomán az ízlésbe rögződött naturalizmus. Később a szobrászok szakítottak ugyan ezzel, jött az új divat (szobrászokról, nem művészekről beszélek, szerencsére azok is vannak és alkotnak): csupa nagy testű, vaskos lábú, bronzba öntött női alak lepte el tereinket, a nyakuk cérnavékony, a fejük kisebb mint az öklöm. Rendszerint állnak — szoknyában vagy valamiféle csikósokéra emlékeztető gatyában —, esetleg félig fekszenek könyékre támaszkodva, karjukban csecsemő, kezükben pálmaág, de ez sem enyhíti rettenetes kinézetüket. Hát akkor inkább az erőt, erőfeszítést, haldoklást utánzó naturalizmus! Ne csodálkozzunk, hogy itt rekedt meg az ízlés. Ugyanis kevés az olyan alkotás, amely jelképpé tudja nemesíteni a mondanivalót. Ha van ilyen — van, csak a sértődések elkerülése érdekében nem mondok példát —, az jobban formálná a közízlést, mint száz iskoláskönyv. És nemcsak az ízlést, hanem a tudatot, a történelemlátásunkat is. Ilyen reprezentatív emlékmű keltene például az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc megörökítésére. Személyeket ábrázoló 48-as emlékművünk sok van, de általános emléket, eszmét kifejező nincs. Emlékezetem szerint csak a Hajógyári-szigeten roskadozik valami hasonlót kifejezni akaró oszlop." Köszönjük a levelet, a bizonyára nem egyedi kívánságot, javaslatot, melyet szívből pártfogolunk. 48