Budapest, 1987. (25. évfolyam)

12. szám december - P. Szabó Ernő: Tizenkét hónap Pesten

Tizenkét hónap Pesten Akinek volt már a kezében színes századfordulós levelezőlap, tudja, milyen valószerűtlenül kék lehet az ég, harsogóan zöldek a falevelek, milyen sosem volt vörös fényt sugárzik a lemenő nap. Schwindt Károly 1839-es képsorozata az első pillanatban ezeket a lapokat juttatta az eszembe, hogy azután a maga felejthetetlen színvilágával egy másfajta képpel, ábrázolási móddal való azonosulásra csábítson. Schwindt színei egészen mások, sokkal finomabbak, mint a századfordulós utódoké, ami már csak azért sem lehet másként, mert más kor másfajta ízlésének, szemléletmódjának jegyében készültek a grafikák és a színezett fotók. Megsejthetetlenül távol van még a századfordulós nagyváros harsogásra, hangoskodásra késztető nyüzsgése, tolakodása, amikor a finom rajz, szépen árnyalt metszet hiába versenyezne a sajtóban százezerszám sokszorosított fotóval. Az 1830-as évek pesti polgára nyugodtabb, szemlélődőbb s talán kedélyesebb, nyitottabb, barátkozóbb életet élt, mint amilyet fél-háromnegyed évszázaddal később az unokák. Hogyan telik, hogyan tölthető el Tizenkét hónap Pesten, azaz: Zwölf Monate in Pesth? Ha elfelednénk, hogy a magyarosodás éppen csak megindult a két városban, hogy igen gyakori még a német szó, éppenséggel Schwindt Károly képsorozatának német feliratai is eszünkbe juttathatják. A rajzok szerint a januárt a Városligetben, a korcsolyapályán érdemes tölteni. Februárban a farsangi mulatságok vonzzák a jóravaló pesti polgárokat, márciusban borzongató látványosságnak ott a jégzajlás a Dunán — s hogy a látvány milyen borzongató, azt azok tudták igazán, akik átélték egy évvel korábban a március közepén pusztító árvizet. Áprilisban, húsvét hétfőjén a Gellért-hegyi csillagda népünnepélye, májusban újra Buda, a nyári színház csalogatja az úri közönséget. A júniusi forró nap elől a budai hegyekben — jelesül a Zugligetben —, a júliusi hőség elől a polgári úszóiskolában kereshetett menedéket az, aki nem utazott el saját vagy barátai vidéki birtokára. Annak, aki augusztusban is a városban maradt, nyilván nemcsak illett, hanem érdemes is volt részt vennie a túlparton, a Várban a Szent István-napi körmeneten, hiszen aligha volt ennél jelesebb, látványosabb társadalmi esemény. Igaz, nem volt hiány látnivalóban szeptemberben sem: ki mulasztotta volna el megtekinteni a katonák őszi gyakorlatát a Vérmezőn? Az október újra a budai hegyek közé hívogat — nemcsak nézelődni, hanem szüretre, mustot, tavalyi bort hörpinteni. Novemberben nézőkkel teli a Nemzeti Színház, s lassan nemcsak a díszletek behavazott erdői ígérik a telet, hanem valóban itt a december, s akinek tetszik, a Német Színház előadásaira vált jegyet. Persze csak az, akinek tetszik... hiszen van még Pesten nézni, látogatni érdemes esemény. Az sem kevés azonban, amit a tizenkét hónap tizenkét képén kínál a város, látszik, egyáltalán nem unalmas itt az élet. S persze éppen ezt megmutatni született a sorozat: jóleső érzést okozhatott az itt élőknek, ajánlhatta Pestet és vele Budát az idegennek. Ajánlja nekünk, százötven évvel később élőknek is. Időbeli utazásra hívogat. Nézelődni az akkori Városliget fiatal fái között, látni a zúzmarás ágak mögött a budai hegyeket, belépni a régi Vigadó tánctermébe, szemügyre venni a klasszicista palotákat a folyó partján. Eltűnt, átalakult részleteket őriz, megállítja az időt, kimerevíti a pillanatot. Zugliget, Vérmező, budai szüret: úgy tűnik, a természet és a város kapcsolatába már sosem lophatjuk vissza azt a harmóniát, ami akkor még nem hiányzott. Csillagda, Redout, Német, Nemzeti Színház — épületek, amelyek ma már nincsenek meg, s amelyeket, ha kellene sem pótol új. Az augusztusi lap különösen érdekes pillanatban mutatja be a budai Várnegyed legszebb terét: a Nagyboldogasszony-templomon még ott a barokk kupola, amely hamarosan tűzben hamvad el, a Szentháromság téren ott a régi kút, tetején a később oly kalandos sorsú Paliasz Athénével. Ha nem lennének vonzók az események, akkor is szépek a városképek — mondhatnánk az egykori pesti polgárral, aki zsebébe nyúlt, hogy megvegye a grafikai lapot. A maga korában bizonyára igen népszerű volt a képsor, hiszen éppen ebben az időszakban irányult egyre erőteljesebben a figyelem a táj- és városképek, az egyes épületeket bemutató rajzok, metszetek felé. Schwindt Károly lapja előtt egy évvel adta ki, például, Vasquez P. Károly térképsorozatát Pest-Budáról, a lapok szegélyén igen sok kis méretű vedutával, amelyek a templomoktól a fogadókig, a királyi palotától a kaszárnyákig, a fürdőktől a főúri palotákig szinte minden fontos épületet megörökítettek. A negyvenes évek közepén jelent meg Alt Rudolf sorozata Hartleben Konrád Adolfnál, ennek bevezető sorait Schwindt vagy Vasquez lapjai elé is odailleszthetnénk: „Pompás épületei által európai hírre emelkedő Pest városának gyors felvirágzása, nem különben Budának s környékének festői fekvése bámulatra ragadják az utazókat. E' két város együtt véve annyi figyelemre méltót foglal magában, hogy a' haza' e' fénypontjainak méltó képét bírnia nemcsak a' honfi' forró vágya, hanem azoké is, kik csak rövid ideig mulatozván közöttünk, örömest visszaemlékeznek a' múlt élvezetekre." A „kép" iránt általában is nőtt az érdeklődés. A tehetős polgárság egyre több portrét rendelt, a csataképek, veduták, tájképek a nemzet múltját vallatták, példaképet állítottak. A XIX. század első felében alakult ki, igaz döcögősen, a magyarországi helyett a magyar képzőművészet, ekkor jöttek létre intézményei. Az első „Mű-kitételt", ahogyan a Honművész írta, 1834-ben rendezték meg Pesten, és „számos nézők járultak annak szemlélésére, helybenhagyólag a míveltség ezen ágában is tett csinos kezdetet." Schwindt Károly, a Tizenkét hónap... alkotója, aki Breslauból, a mai Wroclawból érkezett Pestre, már „jeles festőként" vett rész a tárlaton. Sokoldalú művész volt: illusztrálta Vörösmarty egyik művét, a Tündérvölgyet, rajzolt divatképeket, színészportrékat a Honművésznek, festett portrét, történelmi, mitológiai tárgyú képet. Felesége, Zsófia szintén szerepelt a tárlatokon, két fia grafikusként, metszőként dolgozott Pesten és különböző német városokban. A család legtehetségesebb tagja azonban, úgy tűnik, az idősebb Károly volt, munkái leginkább hitelességükkel vívhatták ki a kortársak dicséretét: az 1838-as árvízről készült sorozatánál például a „természeti tökélyt" emelte ki a pozsonyi Századunk. Népszerűségéhez hozzájárulhatott a könnyen áttekinthető kompozíció, a részletező, de nem zsúfolt ábrázolásmód, a finom színvilág is, az idealizálás, amelynek köszönhetően a képre valóban csak a szép, a vonzó került rá. De ilyen volt-e valóban a város? A kérdés fölösleges: ki várná egy mai Budapest-albumtól, hogy az aládúcolt körfolyosókat mutassa be? A kortárs festőművész, Újházy Ferenc, aki 1843-ban érkezett Pestre, mást is észrevett: „Az első látvány nem volt kellemes. Minden ház kapuja alól egy deszkával bontott folyókán át a szennyes víz kifolyt az utcára és haladt utcahosszat. Kürtölést hallok: magyar csordás kürtöl, s a házakból hajtják ki a teheneket, hogy a csordás az üllői úton át legelőre terelje azokat..." Szagok, amelyeket oda kell képzelnünk a város reprezentatív épületei köré is, látványelemek, amelyekről az emelkedett ízlés nem vesz tudomást: „Kerepesi út mindkét oldalán álltak a kenyérrel, gyümölccsel és más élelmiszerekkel megrakott kocsik. A mészárosok az utcán vágták ki a húst..." E hétköznapi mozdulatokat nem illett a korszak művein megjeleníteni, a nagy árvizet ábrázoló lapok túlnyomó része is nyugodt, cilinderes úriemberekként ábrázolja a mentőhajók evezőseit. A piaci rendetlenség is renddé nemesül. Számunkra azonban talán éppen az a legnagyobb élvezet, hogy képzeletben megmozdíthatjuk a figurákat, szavakat adhatunk a szájukba, s eljátszathatjuk velük a tizenkét hónap hétköznapjait is. P. SZABÓ ERNŐ 22