Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Idegenforgalom „A turizmus gazdasági, társadalmi jelentősége az utóbbi években megnőtt, nemzetközi idegenforgalmunkban a szocialista országoknak meghatározó a szerepük. A kormány — felismerve a turizmusban rejlő gazdasági és politikai előnyöket — különösen az utóbbi öt-tíz évben sokat tett a vendéglátás feltételeinek javításáért. A ráfordítások nemcsak a tervezett eredményeket hozták meg, hanem annál is jobban jövedelmeznek. 1972-ben az idegenforgalomból származó devizabevételek 52 millió dollárt és 77 millió transzferábilis rubelt tettek ki, az idén pedig már elérik a 450-470 millió dollárt és a 420 milló rubelt." Az idézet Juhár Zoltán belkereskedelmi minisztertől származik, imponáló adatai a népgazdaság oldaláról világítanak rá az idegenforgalom fontosságára. Ugyanakkor tudjuk, hogy az idegenforgalomnak nemcsak gazdasági jelentősége van, hanem a turizmusból sok haszon származhat más területen is. A személyes találkozás, egymás megismerése a barátság alapja, a vendéglátásra való felkészülés pedig a saját környezetünk, háztartásunk fejlesztésével, kulturálódásával jár, úgy is mondhatjuk: emelkedik hatására az életnívó, amely itt nem okvetlenül az életszínvonalat jelenti, hanem az ésszerű gazdálkodást, időbeosztást, az emberibb magatartást, az egymás iránti türelmet, megértést, udvariasságot, új szokások, receptek, netán nyelvek, tájak ismeretét, tehát egy tágabb, teljesebb, nyíltságával saját magát is gazdagító életet. Az idegenforgalomhoz sok minden kell. Elsősorban idegen, érdeklődő turista, azután idegenvezető, aki eligazítja a vendégeket. Örömmel vettük tudomásul, hogy lapunk ehhez a rendkívül nehéz, szellemi és fizikai szívósságot igénylő munkához is segítséget ad. Ezt bizonyítja Gerencsér Lászlóné idegenvezető (1052 Budapest, Tanács krt. 2.) levele, amelyből idézünk. „Szívesen olvasom lapjukat, mert számomra — elsősorban az idegenvezetési munkában — sok segítséget nyújt. Hasznos volt olvasni a júniusi számban a pesti városházáról megjelent írásukat, valamint ugyanebben a kiadványban közreadott, a Nemzeti Múzeumról szóló tanulságos cikküket. Szívesen venném, ha hasonló, műemlékeinkről szóló írások a jövőben is megjelennének, és ezzel mintegy más aspektusból is megismerkedhetnénk fővárosunk értékeivel, múltjával... Köszönöm a Szerkesztőségnek, hogy felhívták a figyelmet dr. Radó Dezső Budapest parkjai című könyvére, a méltatás hatására olvastam el, igazán megérte. Ugyancsak örömömet leltem a Margitsziget történetéről szóló, fakszimile kiadásban megjelent könyvecskében is. Tehát nemcsak a saját »szakmám« oldaláról dicsérem a lapot, hanem úgy érzem, sok ismeretet ad minden érdeklődőnek, de ismét hangsúlyozom, igen hasznos segítséget nyújt az idegenvezetésben, az idegenvezetői tanfo.yamon is fel lehetne használni a képzésben." Megköszönve és viszonozva a személyhez szóló üdvözletet, a levél utolsó mondatára különösen felhívnánk az idegenforgalmi szervek, tanfolyamok figyelmét. Esztergomra tíz perc Gundula Orth (NSZK) üzletkötő írja: „Sokfelé jártam már, de Magyarországra nem volt módom eddig eljutni. Végre társasutazással jöttem az önök országába. Budapest elragadó, a magyarok kedvesek, a szálloda (Hilton) kitűnő. De azért van néhány fájdalmam is. Most nem a szállodák körüli üzérekre gondolok elsősorban, hanem bizonyos szervezési melléfogásokra. Készültem az útra, többek között, Esztergom és az ottani múzeum megtekintésére. Jgen ám, de több mint kétszázan utaztunk öt busszal, zömmel idős, sőt rokkant emberek, és maga a ki- meg beszállás rengeteg időt vesz igénybe. Esztergom előtt betereltek bennünket egy »német« vendéglőbe ebédelni. Miért gondolják a magyarok, hogy mi éppen »német« vendéglőre áhítoztunk, ami zenéjével együtt sem volt német, és képtelen volt ilyen tömeget gyorsan kiszolgálni. Órákon át főttünk bezárva — vagy az volt a cél, hogy minél többet saját zsebre külön rendeljünk? — aztán végre kiszálltunk az esztergomi bazilika mellett, az idegenvezető körbemutatott: ez Esztergom, mondta, elmúlt az idő, tíz perc múlva indulunk tovább. Több szerencsével jártunk a meglepően szép és érdekes Kecskemét városában, ugyanis ott volt időnk körülnézni. Itt az ebéd is jobban sikerült a csárdában, ez már valahol a pusztán volt. Élveztük a cigányzenét, ám itt is feltűnt valami apróság. A cigányok nem egyszer, hanem többször megismételve járták örül a nagy asztalt kalappal, borravalót gyűjtve, tolakodóan, már-már erőszakosan. Tisztában vagyunk Magyarország gazdasági helyzetével, egy idegen is belát a kulisszák mögé (például a mosdók állapota is sok mindent elárul), az olasz, a görög zenészek sem vetik meg a pénzt, de a muzsikálásba adják bele az energiájukat, nem a kunyerálásba." Walther Nowotny Ausztriából ugyancsak a szervezetlenség, a sok szemét miatt méltatlankodik. „Lefoglalt, első osztályra szóló helyemet nem tudtam elfoglalni Pécsen, mert másnak is eladták ugyanazt a jegyet. A vonat visszataszítóan mocskos volt." Tea ibrikben, avagy a magyar is ember Néhány hazai vélemény közt tallózva kitűnik, nagybn sérti önérzetüket, amikor másodrangú vendégnek kezelnek bennünket hazánkban a dolláros idegenek között. „Ma már képtelenség egy jobb helyen megvacsorázni, ha mégis rászánja magát az ember, szinte kinézik a pincérek a pénzes külföldiek közül. Nem az udvarias kiszolgálásra ügyelnek, hanem — ősi rangkórság mintájára — azt figyelik, hintóval jön-e vagy gyalog, vagyis milyen márkájú autóval érkezik, aszerint ugrálják körül, vagy távolítják el a jobb fekvésű, kilátást nyújtó asztaltól, mondván: foglalt, és utólag ráteszik a foglalt táblát. Úgyis elég bántás éri az embert napközben, különösen bosszantó, ha olyankor is megfricskázzák önérzetét — magyar a magyarnak —, amikor ezért még fizet is. Jó lenne a szolgáltatásban dolgozóknak a tudomására hozni: a magyar is ember, és hazájában nem akar másodrendű állampolgár lenni, még akkor sem, ha nem mindegyik boltban vásárolhat a saját pénzéért, a forintért." Egy másik olvasónk vendéglátásunk fölkészületlenségét, tudatlanságát teszi szóvá. „Szerencsére terjed a teázás szokása. Kezdetben nagyon nem szívesen szolgálták fel, de most már többnyire ellenállás nélkül megkapja az ember, ha megrendeli. Némelyik szállodánkban — természetesen az alacsonyabb kategóriájú szállókról van szó — a reggelihez rendelt teát nagy csészébe előre kiöntve, megcukrozva, citromozva hozzák ki. Tehát nem a vendég ízesíti tetszése szerint, hanem a konyhán egy fazékból merik ki az előre elkészített löttyöt. Mi lenne, ha azt mondanám, kérem, én cukor nélkül iszom a teát?" Mi lenne? Talán azt a választ kapná a kedves vendég: cukrozatlan teánk nincs, igyék kávét. „A kevésbé reprezentatív szállodáink személyzete lehetne udvariasabb is. A takarító asszonyok már reggel hét órakor csapkodják az ajtókat, benyitnak a szobába, jelzik, nekik dolguk van, menjen már a vendég a csudába. A köszönés ismeretlen fogalom köztük, a bőröndöt pedig méltóságon alulinak tartják, hogy kivegyék az újonnan érkezett kezéből, netán fölvezessék a szobájába. Nyíregyháza-Sóstón láttam egy idős német házaspárt küszködni nagy csomagokkal a keskeny lépcsőn, a kivilágítatlan folyosón botorkálva keresték szobájukat, de a recepcióban ülő három személy közül senkinek se jutott eszébe legalább a villanyt felgyújtani. Ez udvariatlanságból adódó kulturálatlanság, de mondhatnánk fordítva is." „Fel kéne világosítani a falusi vendéglátókat, hogy igyekezetükben ne a „tiszta" szobát adják ki a vendégeknek, ahol nippek vannak, karosszékek, de nincs akasztós szekrény, vállfa, vagyis a vendéglátás praktikus, egyszerű eszközei hiányoznak. Igaz, ezt ellensúlyozza a házigazdák barátsága, udvariassága. Majd a többit is megtanulják lassan." Reméljük, így lesz, s nemcsak a falusi vendéglátóknál, hanem az egész szálloda- és vendéglátóiparban. 48